Hangos ovációval ünnepelt a miskolci közönség Selmeczi György Veron című operájának ősbemutatóján. VONA ILDIKÓ írása a január 21-i premierről
Két szereposztásban láthatják mostantól a nézők Selmeczi György zeneszerző hetedik operáját, melynek librettóját Szőcs Géza írta Hunyady Sándor Bakaruhában című novellája alapján. A hősnő neve eredetileg Vilma, amit a két szerző változtatott meg, így lett Veron a női főszereplő neve és egyben az új zenés darab címe is. Bizonyára sokaknak ismerős a cselekmény, hiszen a novellából Bara Margit és Darvas Iván főszereplésével készült, 1957-ben bemutatott fekete-fehér film máig nagy népszerűségnek örvend.
Szabó Máté rendezésében a Veron című opera mind látványban, mind színpadi megoldások tekintetében sok érdekességet kínál. Noha a film alapján tudjuk, hogy körülbelül mi fog történni, mégsem válik unalmassá a sztori. Az előadás két, egyenként 45 perces felvonásból áll, de nem vesszük észre az idő múlását, mert
a zene teljesen kikapcsol, a szövegkönyv komoly mondanivalóval bíró része gondolkodtat, fanyar humora pedig megnevettet. Olykor az opera kilép a Hunyady-novella kereteiből, és néhány új jelenettel, személlyel gazdagodik a történet.
Mivel a librettó írója, Szőcs Géza időközben elhunyt, nem tudta teljesen befejezni a szöveget, így az a verseivel kiegészítve, valamint a Raszputyin küldetése című drámája alapján lett befejezve. Kenesey Judit dramaturg nagyszerű munkát végzett. A cselekmény célirányosan halad előre a fájdalmas végkifejlet felé, és nincsenek benne olyan vadhajtások, amelyek elterelnék a nézők figyelmét, még akkor sem, ha a szereplők elsütnek közben néhány poént. Alapvetően komoly mondanivalója van az operának, de a humor is fontos eszköze.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert két szereposztással is láthattam a művet. Legelőször a fotós főpróbán találkoztam a produkcióval, akkor Veront Kovács Csilla, Sándort Hámori Szabolcs énekelte. Bár végigment az előadás, azokat a részeket, amelyeknél a rendező úgy ítélte meg, hogy rájuk férne még egy kis gyakorlás, megismételtette. Már akkor nagyon ígéretesnek tűnt a darab.
Teljesen felvillanyozva jöttem ki a főpróbáról, és drukkolni kezdtem: bárcsak minden összejönne a pénteki premieren, mert akkor itt valami csoda fog születni!
Kevés díszlettel, kellékkel dolgozik az előadás: asztal, szék, zongora, kerékpár, néhány mozgatható paraván, nagyméretű filmtekercs, villanykörték, vagy egy átlátszó téglalap, aminek a közepébe képeket vetítenek. Több jelenet játszódik a teljesen üres színpadon, ami persze a megfelelő világítás alkalmazásával egyáltalán nem tűnik üresnek. Sok mindent a fények segítségével fejeznek ki: például többször látunk árnyjátékot, vagy egy személy hátulról történő megvilágításával megnő az alak nagysága, jelezvén, hogy a figura a történetben egyre fajsúlyosabbá válik. Sőt, olykor a háttérben táncoló, sétáló, beszélgető férfi, női statiszták feladata kitölteni a teret. Nagyon ügyes megoldások ezek, hiszen lehetővé teszik, hogy az előadás utaztatható legyen. A Kolozsvári Magyar Operával koprodukcióban jött létre a mostani bemutató (ősszel ott is műsorra tűzik), de a látottak alapján az a véleményen, hogy bármelyik városba el lehet vinni, ahová meghívják vendégjátékra.
Horesnyi Balázs díszletei praktikusak, a látványvetítés Hajdufi Péter munkáját, a grafika Radics Márton, a világítás Katonka Zoltán szakértelmét dicséri. Füzér Anni tervezte a jelmezeket, amelyek jól tükrözik a karaktereket, a társadalmi hovatartozást; fontosak és beszédesek a színek (fekete, piros, fehér, szürke, lila), mert információkat „súgnak” viselőjükről. Feltétlenül meg kell említeni a színházi háttérszemélyzetet (öltöztetők, világosítók, díszítők), mert összehangolt munkájuk nélkül nem működne a produkció. Talán furcsa, hogy előrevettem azokat, akik a színlapon hátul szoktak szerepelni, de ebben az előadásban minden gyorsan történik (színhelyek változása, szereplők átöltözése), ehhez viszont mindenkinek pontosan és egymással együttműködve kell tennie a feladatát.
Szabó Máté mindig nagy tisztelettel nyúl a művekhez, így történt ez most is. Több műfajban láttam már rendezését. Ő is feszegeti a határokat, de különös érzéke van ahhoz, hogy például egy pajzán témájú jelenetben meddig lehet elmenni, és hol van az a pont, amin túl a látottak inkább megbotránkoztatnák, mint szórakoztatnák a nézőket. Egyetlen pillanatra sem áll meg a Veron-előadás, illetve amikor megáll, annak súlyos, dramaturgiai oka van.
A végkifejlethez elérve a szerelmesek szakítását teljes csend, néhány nyomasztóan üres másodperc előzi meg (a bemutatón egyetlen pisszenés sem hallatszott a nézőtérről), majd egy drámai, zenekari akkordra bekövetkezik a fájdalmas búcsú.
Ekkor az egyik mellékszereplő, Paprika Jancsi bejön, és összezárja a színpadi nagyfüggönyt, jelezvén, hogy vége az előadásnak.
„Édes Veron, hol a te kulcsod?” – teszi fel a kérdést Sándor az operában. Most lássuk magát az operaprodukciót!
Kolozsváron játszódik a történet 1914 őszén, az I. világháború kezdetén. Férfi főszereplője Sándor, egy bohém költő (az eredeti novellában újságíró), akit besoroznak katonának. Bakaruhát visel, amikor találkozik Veronnal, a tiszta lelkű, szépséges széki cselédlánnyal.
Szerelem szövődik kettejük között, ám ennek a hazugságokra épülő kapcsolatnak nincs jövője.
Sándor jelmezként használja a szürke egyenruhát, és árvafiúnak adja ki magát, aki olyan szegény, mint a templom egere. Nem mondja el a lánynak, hogy polgári származású, egy másik társadalmi osztály tagja, ráadásul éppen abba a házba jár udvarolni az Ezredes lányának, ahol Veron dolgozik. Bár legbelül Sándor sokat vívódik, mégsem vallja be az igazságot. Egyre jobban belegabalyodik a hazugságok hálójába, az igazság azonban kiderül. Egyszer az Ezredes családja meghívja Sándort a házukba, ahol Veron szolgálja fel nekik a pezsgőt. Itt találkozik össze a két szerelmes, immáron mindenki a saját ruhájában. Fény derül az időközben kialakult szerelmi háromszögre, ugyanis a házigazda lánya, Piroska is beleszeret az úri társaság nagy kedvencébe, Sándorba. Az elviselhetetlenül kínos helyzet Veron távozásával, majd elutazásával zárul, ami a két főszereplő között kialakult szerelem fájdalmas végét is jelenti.
Magával ragadó hangulatban elevenedik meg 1914 őszének Kolozsvára. A zenei szövet rendkívül sokszínű. Többféle stílus szólal meg, a magyar népdaloktól kezdve a katonazenén, a korabeli tánczenén, orfeumi kuplékon, a dzsesszes elemeken át a klasszikus értelemben vett (főként Puccinit idéző) operahangzásig. Selmeczi György minden stílusban otthon van, és olyan dallamok szólalnak meg a Veronban, amelyeket a nézőknek elég egyszer meghallani, és már éneklik, dúdolják.
A 20. század elejének sokféle zenei karakterét olyan ügyesen gyúrta egységgé a zeneszerző, hogy drámai töltete van, de időnként a humor is jelen van, mind a szövegben, mind a zenében. Nagyon is fogyasztható, közönségbarát opera született.
Cser Ádám vezényletével a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara mindent megtett a pénteki premieren a siker érdekében. Gyönyörű hangszeres szólókat hallottunk, a tuttik nagy kifejező erővel szólaltak meg – persze akadtak apróbb intonációs hibák, ritmusbeli pontatlanságok, de ezek meg fognak szűnni, ha több előadást is játszottak belőle. Látványos táncbetétek színesítik az előadást, a koreográfiát Kozma Attila készítette.
Több síkon értelmezhető a történet. Van benne love story, történelmi szál, a 20. század elejére jellemző társadalmi élet és osztályok közti különbségek ábrázolása, egy kis parapszichológia, ezotéria. Bár Veron az opera címe, mégis az igazi főszereplő Sándor. Ha megnézzük az alakok jellemfejlődését, láthatóan ő járja be a legnagyobb utat. Áriái jól tükrözik a nála bekövetkező szellemi, lelki változást. Haja Zsolt nagyszerű Sándor.
Amellett, hogy tisztán, pontosan énekel, színészileg is rengeteg ad a figurához.
A mű elején még egy jóképű fiatalember, aki minden lánynak udvarol, az úri társaság kedvenceként pedig zongorajátékával és verseivel szórakoztatja a körülötte lévőket, akik táncoltak, mulatnak a dalaira. Feltehetőleg az Ezredes lányának is azért csapja a szelet, mert a kedves papa segítségével megúszhatná a frontot. Aztán megismerkedik Veronnal, és a lány hatására egyre többet kezd meglátni az őket körülvevő világból. A régi társasága már untatja, és lassanként eljut odáig, hogy képes lenne mindent feladni azért, hogy Veronnal lehessen Az Ezredes felesége, érzékelve a változást, meg is jegyzi: „Sándorka, maga teljesen befurcsult.”
A látás, azon belül is a jövő látása fontos szál a történetben. Megjelennek olyan alakok is a hús-vér szereplők mellett, akik valóságos karakterek, de különleges képességekkel rendelkeznek. Például egy jósnő, aki azt jósolja, hogy Veron megtalálja majd a boldogságát, de egy másik férfi oldalán. Sándor tenyerébe beletekintve pedig elborzad és elszalad.
Tőle hangzik el a mondat, amit az opera kulcsmondatának is nevezhetnénk: „Elvész az elveszendő.”
Van egy erőteljes történelmi szál az operában. Bár a szereplők ekkor még nem sejtenek semmit az I. világháború tragédiájából, a közönség az iskolai történelemórákról tudja, hogy mi fog történni. Az alkotók azonban nem akarnak ekkora terhet róni a nézőkre, épp ezért egy vásári komédia formájában jelennek meg a kor uralkodói: a Cár, Vilmos császár, V. György, Ferenc József. Deréktól felfelé hús-vér emberek, alul viszont bábfigurák, akikről nekem Vitéz László és a „Pajtikáim” jut eszembe, mert hozzá hasonló stílusban beszélnek, pontosabban énekelnek. Raszputyin hatalmas karmokkal, medvebundában énekli: „Meg kell kötni a békét, megálmodtam a háború végét.” Aztán egy történelmi diskurzus következik, az uralkodók jól láthatóan nem veszik komolyan a háborús fenyegetést, pedig amiről Raszputyin beszél, az több, mint jóslat. Ők még elhiszik a szállóigévé vált híres mondatot, ami az operában is többször elhangzik: „Mire lehullanak a levelek, katonáink hazatérnek!”
Sokáig tudnám még elemezni az előadást, mert tényleg megvalósítja azt, ami a színház lényege: szórakoztat, tanít, kérdéseket vet föl, elgondolkodtat, utat mutat, kikapcsol.
Covacinschi Yolanda gyönyörű Veron, aki csodálatos hangjával éteri magasságokba emeli a szerepet.
Tiszta intonációval, nagy átéléssel énekel, a második felvonásbeli áriája – ami egy ima – kétségtelenül a pénteki premier egyik csúcspontja volt.
Haja Zsolttal közös duettjeikben pedig az érzelmek sokszínű skáláját képesek megmutatni.
Laborfalvi Soós Béla (Ezredes) és Eperjesi Erika (a Feleség) tökéletes párost alkotnak. Piroska lányuk szerepében Antal Lívia egy olyan szép, jó neveltetést kapott, gyönyörű ruhákban járó, fiatal teremtést állít elénk, akibe Sándor akár bele is szerethetne, ha nincs Veron. Herczenik Anna több szerepet énekel az előadásban (Késes Laji, Utcai énekes, Javasasszony, Fotográfus, Paprika Jancsi), és Kolozsi Balázs szintén két figurát jelenít meg: Raszputyint, illetve egy látványos „kártya-jelenetben” katonatisztként láthatjuk, hallhatjuk.
Selmeczi György úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a cselekmény helyszíne, „a 20. század eleji Kolozsvár summája volt a magyar kultúrtörténet akkori szakaszának. Minden olyan gondolkodásbeli, szellemi, lelki jelenség megtalálható volt ott, amely akkor a magyarságot jellemezte.”
Aki Miskolcon beül megnézni a Veron című operát, valóban több síkon és több érzékszervén keresztül lesz „bombázva”, de érdemes megtekinteni, mert egy ízléses, ötletekben gazdag, szemet és fület gyönyörködtető produkció született.
Fotók: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház