Jake Heggie: Ments meg, Uram! – magyarországi bemutató a Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházában. KONDOR KATA írása a szeptember 16-i előadásról
Nagyon nehéz tárgyilagosnak maradni egy olyan előadás kapcsán, ami hihetetlenül erős érzelmekkel operál: a halálbüntetésre készülő gyilkos és az őt lelkileg támogató apáca kapcsolatáról szóló darab már témáját tekintve is alighanem rögtön kivált valamilyen reakciót a befogadóból, az igazságszolgáltatás eme módjáról mindenkinek megvan a véleménye, még ha azt az opera – és az annak alapjául szolgáló könyv és film – feltehetőleg árnyalja is. Nem lehet eltekinteni azoktól a körülményektől sem, amelyek közepette a produkció végül színre került: márciusban egyetlen napon múlt, hogy a premiert nem lehetett megtartani, most pedig egyetlenen, hogy igen. Már tudjuk, hogy az Opera többhetes leállása a bemutatót követő napon kezdődött el, tehát csak az égiek kegyelmén vagy vezetőség utolsó lehetséges pillanatig húzott döntésén múlott, hogy láthattuk az előadást. De miért is kellene figyelmen kívül hagyni akár az előadás körülményeit, akár egyik legfőbb jellemzőjét? Ezek a tényezők sosem szakadtak el teljesen az interpretációtól, és a közönség nagy részének alakítják a befogadói tapasztalatait.
A darab tehát szélsőséges érzelmeket vonultat fel, és mindezt könnyen befogadható, a szó jó értelmében véve hatásos megoldásokkal éri el. A filmelőzmény (valamint a rendezés egyes elemei – de erről majd később) miatt a filmzene műfaja is eszünkbe juthat róla, bőségesen él annak stíluselemivel és zenedramaturgiai megoldásaival, ám nem csupán kíséri vagy lefesti a történéseket. Fontos különbség, hogy azok magában a zenében zajlanak, a muzsika vezet végig azon a fájdalmas lelki utazáson, amelyen a darab szereplőinek jelentős része végighalad, még ha nem is ugyanolyan módon, vagy épp nem egyszerre tartanak ugyanott. Éppen ezért az opera, bár felhasznál különféle zenei stílusokat, leginkább az ábrázolt közeg saját világából (spirituálé, blues stb.), ezeket mégis egy egységes nyelvezetbe tömöríti, hogy egy pillanatra se veszítsük szem elől a fő témát.
Hasonlóképp történik a motívumkezelés esetében is: az egyik legsokoldalúbban használt dallam, a He Will Gather Us Around kezdetű himnusz, mely először Helen nővérhez kötődik, és az ő darab eleji naiv hitét karakterizálja, később különféle alakváltozásain keresztül a megpróbáltatásokon is fenntartó reményt, az isteni kegyelembe vetett bizalmat jelképezi. A dallam néha elbizonytalanodik, eltorzul, kérdésessé válik, vajon a megtapasztalt szörnyűségek közepette elég erős-e ez a hit, hogy megmaradjon, és megsegítse az embert. Talán nem teljesen önkényes asszociáció, ha a hívő ember útkeresését megjelenítő, másik jelentős amerikai zenemű, Bernstein Miséje jutott eszembe, annak is a Simple Song című része, amely a mű végén, sok kétely és meghasonlás után egyfajta Istenhez való visszatalálásként jelenik meg újból, melyben újraéled a gyermeki hit, ám a megpróbáltatások után már transzformált módon, ahogyan a földre zuhant ember képes újra felállni. Figyelemre méltó, hogy a budapesti előadáson az opera zárásaként a cappella elhangzó himnusz mennyivel több küzdelmet és nehézséget fejezett ki, mint az általam ismert felvételeken; a hit (ahogy a darab alapjául szolgáló könyv végén a megbocsátás) nem magától értetődő, hanem minden nap meg kell küzdeni érte.
Bár az opera történetkezelése sokat merít a filméből, a zene érzékeny karakterábrázolásai és az említettekhez hasonló kis érzelmi árnyalatok közelebb állnak a könyv világához, mivel pontosabb, kifinomultabb képet kapunk a szereplőkről és viszonyrendszerükről – másrészt a mű direktebb eszközökkel is jellemzi alakjait: az áriák, legalábbis a két főszereplő esetében, folyamatos önreflexióra szolgálnak, a karakterek hosszasan elemzik saját belső világukat. Ezek a primer közlések – hasonlóan a már említett érzelmességhez és hatásossághoz – rejtik magukban a Ments meg, Uram! előadásának lehetőségeit és veszélyeit. Lehetőségeit, mert egyfelől kiválóan alkalmas volna új közönségrétegek megnyerésére, az operaműfajhoz tapadt klisék leépítésére, olyan nagy élményt nyújtó produkció létrehozására, amely megújíthatja a kultúrafogyasztók szélesebb körének az operához való viszonyát. És veszélyeket, mert a rendezésnek borotvaélen kell táncolnia, hogy egyszerre aknázza ki a darab hatásmechanizmusát, ugyanakkor ne erősítsen rá olyan mértékben, ami túljátszottá vagy giccsessé tenné az előadást.
Almási-Tóth András rendezése mindvégig megmarad ezen a keskeny mezsgyén belül. Egyéni ízlésünktől függően egyes megoldásokat érezhetünk soknak (magam a halott kamaszok szerepeltetését, egyes eltúlzott gesztusokat, illetve a prológusban hallható késszúrásokat éreztem egy kissé annak), ugyanakkor a legtöbb részlet művészileg indokolt, például az előbb említett szellemek esetében kifejezetten erős az a jelenet, amelyben Joe hátán a halott lány súlyával nyomja a fekvőtámaszokat. Hasonlóképpen hatásosnak, de jól eltaláltnak éreztem a kivégzési jelenetben, hogy halljuk a halálos injekció három adagjának az elindulását – ez a szinte elviselhetetlenné fokozódó feszültség pillanataiban egyfajta paradox megkönnyebbülést, lezárásérzetet okoz.
A rendezés erősen rájátszik az opera filmes előzményeire: az egész prológus, a fiatalok megölése a vásznon zajlik, majd filmes főcímmel kezdődik a színpadon zajló cselekmény is, a későbbiekben pedig a jelenetváltások elősegítését és a háttér megjelenítését szolgálják a filmes elemek. Tehát miközben a történések a vászonról a színpadra kerülnek, a rendezés igen hatékony térkezelésében is szerepe van a vetítésnek, egyetlen pillanat alatt egyik helyszínről a másikra kerülhetünk. Ennek legjobb példája a második jelenet, az út a börtönbe: miközben Helen nővér a rá váró ismeretlenen töpreng, mögötte valóban elhúznak a kilométerek, hiszen az úton levés amúgy is a darab egyik fő motívuma. Ugyanígy szolgálja a gyors váltásokat a rácsok minduntalan átrendezése, amely egyszersmind valós helyett mentális térré teszi a börtönt.
Az előadás főszereplői kivétel nélkül a karakterek megformálására nagyszerűen képes, kiváló énekesek, a legcsekélyebb hiányérzetünk se maradhatott az est végére. A Helen nővért éneklő Meláth Andrea esetében első lelkesedésből mondhatnánk, hogy megtalálta a „nagy” szerep, annyira megérthető, szerethető, emberközeli figurát hallhatunk és láthatunk tőle – ha nem használhattuk volna ezt a kifejezést már eddig is jó pár alakítására. Az énekesnőnek ezúttal is megmutatkozott erőssége a pszichológiai hitelességet illetően, legyen szó akár szélsőséges érzelmekről, egy rendkívüli személyiségről vagy szokatlan élethelyzetről. Kifinomult karakterábrázoló képességének köszönhetően – amelyben a színészi játék és a vokális produkció minden eleme egymásra épül – lépésenként követhetjük végig Helen nővér lelki fejlődését a hosszú úton, amelyre az opera során elkísérjük.
A halálraítélt Joseph De Rocher szerepében a tavalyi CAFe Budapest Angyalok Amerikában-előadásából is ismert David Adam Moore működött közre, ráadásul az őneki a valódi Angola Börtönről készített fotói szerepelnek az előadás elejének vetítéseiben. Elsőre az énekes klasszikusan szép hangja tűnt fel, puha, bársonyos baritonját a törzsrepertoár darabjaiban is szívesen hallgatnánk. Mindezek a zeneileg finom megoldások azonban nem állnak ellentétben a színpadi jelenlét egészéből áradó erővel, hiszen Joe alakjának kívülről megtörhetetlen keménysége sem zárja ki, hogy pont a szeretet gyengédsége találjon hozzá utat.
Mrs. De Rocher, az édesanya szerepében Károlyi Katalin az egész est legmegrázóbb pillanatait szerezte. Már legelső színre lépésekor, a kegyelmi tárgyalás jelenetében hátborzongatóan valóságosnak hatott az az aprólékosan kidolgozott mozdulatsor, amely egy sokat megélt asszonyról tanúskodott, aki mindenestül idegennek és tehetetlennek érzi magát a szituációban; és amely a darab egészében karakterizálta az alakját, bőven túlmutatva a megszokott operai színjátszás eszköztárán. Az énekesnő ugyanilyen finom hangi eszközöket használt: néha épp az egészen száraz, lefojtott érzelmeket leplező hang lett a legtorokszorítóbb, hogy aztán mikor utoljára viszik el Joe-t, az anya végső kitöréssel engedjen szabad utat a fájdalmának – az opera egyik érzelmi csúcspontját eredményezve.
A kissé karótnyelt, de szigorú hitében önazonos Rose nővér szerepe remekül illett Fodor Gabriellához, aki nem egyszer formált már meg kiválóan fanatizmusba hajló elhivatottságú alakokat. Emellett a szerző igen hálás szólamot írt a karakternek, amelyben bőven van lehetősége szépen szárnyaló magasságait megmutatni. Az áldozatok szülei közül Szegedi Csabának jutott a legnagyobb feladat, aki érzékenyen mutatta meg a megtört apa keménységbe fojtott fájdalmát. Ugyanakkor az együttesben a többi gyászoló szülő – Fodor Beatrix, Balczó Péter és Brassói-Jőrös Andrea – is megrendítően énekelt, a gyermekeiknek mondott utolsó mondataik sokáig a levegőben maradtak. A kisebb szerepekben emlékezetes pillanatokat köszönhettünk még Cseh Antalnak (Börtönfelügyelő), Ujvári Gergelynek (Joseph idősebb öccse) és Mukk Józsefnek (Grenville atya).
Az opera sokszínű zenei anyagát és az előadás nagy apparátusát Vajda Gergely tartotta biztos kezekben, pálcája alatt a Magyar Állami Operaház Zenekara drámai erejű, az emberi lélek legmélyéig hatoló muzsikát szólaltatott meg, amely egyszerre volt elsöprő erejűen hatásos, ugyanakkor mégsem fedte el a kisebb érzelmi árnyalatokat. Mindig nagy öröm, amikor új művek ilyen nagyszerű, ugyanakkor gondolatébresztő interpretációban szólalnak meg. Komoly szerep jutott a kórusoknak is: a Magyar Állami Operaház Énekkara és Gyermekkara kiválóan énekelt – különösen emlékezetes volt az a közelmúltbeli gálán is alkalmazott akusztikai megoldás, amely során az énekesek a közönség két oldalán helyezkedtek el; hátborzongató érzést keltett, ahogyan körülvettek minket a hangok. Emellett a kórustagoknak sokszor bonyolultabb mozgásformákat is végre kellett hajtaniuk, gondoljunk például a gyerekek tapsolós jelenetére vagy a későbbi nagy tömegmozgatásokra, így ezekkel nagyon fontos dramaturgiai funkciót is betöltöttek, megmutatták az egyéni sorsok és a közösség közti kölcsönhatásokat.
Fél évet vártunk a Ments meg, Uram! bemutatójára, ám az elkészült produkció bőségesen kárpótolt minket. És most ismét várhatunk, a tervek szerint február végéig. Nem mintha olyan előadásról lenne szó, amit napi szinten újra lehetne nézni, túlságosan rátelepedik az ember lelkére, idő kell feldolgozni mindazt az érzelmi megrázkódtatást, amit okoz. Újabb fél év mégis nagyon soknak tűnik, hiszen most kezdené mindenki elhozni az ismerőseit, elhíresztelni, milyen nagyszerű élmény vár az emberre az Eiffel Műhelyházban. Reméljük, majd a tavasz közeledtével sokan láthatják ezt a produkciót, és talán akkor már egy ilyen megrendítő témájú mű után is optimistábban tekinthetünk a jövőbe.
Fotók: Ligeti Edina, Berecz Valter / Magyar Állami Operaház