Wagner-gála az Erkel Színházban, 2013. május 22. KONDOR KATA írása
A Wagner születésének 200. évfordulójára rendezett gála után sokáig gondolkodtam: hogyan lehet úgy értékelni egy emberi hibák és kiszámíthatatlan tényezők miatt ennyire gyengén sikerült koncertet, hogy ne érhessen az a vád: keresetlen szavaim méltatlanok az alkalomhoz, amely miatt az esemény létrejött, méltatlanok az ünnephez, amelyre összegyűltünk aznap este az Erkel Színházban? Ám maga a gála annyira volt méltatlan arra, hogy tisztelegjen az egyik legnagyobb zeneszerző és a nyugati kultúra emblematikus alakja előtt, hogy nem lehet máshogy kritikát írni róla, mintsem a fájó igazság kimondásával.
A legnagyobb probléma a zenekarral volt. Nem ismervén a koncert létrejöttének hátterét, nem tudom, a felkészülési időszak volt túl rövid, Wagner zenéje áll távol tőlük, vagy egyszerűen csak nagyon rossz napjukat fogtam ki, de tény: a Concerto Budapest a tolerálhatónál jóval több hibával és az előadást sokszor élvezhetetlenné tevő pontatlansággal játszott. Sajnálatos módon – ahogyan már a nyitószámban, a Tannhäuser-nyitányban megmutatkozott – különösen a fafúvósoknál adódott sok probléma, akikre Wagner annyi fontos utalást, színt, hangulatot bízott, hogy megfelelő színvonalú teljesítményük hiányában épp a zene lényege veszett el. A második részben akadtak jobban sikerült részek, a Lohengrin-előjátékban például a vonósok kellően éterien szóltak, és a Ring-részletekben is tanúi lehettünk néhány szép pillanatnak, ám olykor nem sokkal később minden az ellentétére fordult, és a zenekar – amely a wagneri anyag kidolgozott artikulációjával amúgy is adósunk maradt – ismét csupán az eljátszhatóságért küzdött. A gála karmestere a szinte mindig kiváló Kovács János volt, aki azonban ezen az estén nem volt kifogástalan formában: különösen Az istenek alkonya zárójelenetében akadtak furcsának tűnő megoldásai, így ő sem tudta megmenteni a helyzetet.
Az énekesek sem tudtak jelentősen javítani benyomásainkon. Németh Judit betegsége miatt nem tudott fellépni a koncerten, és legnagyobb aktív Wagner-énekesnőnk távolléte nagyon erősen megmutatkozott az összhatásban: szinte nem is akadt kifogástalan produkció, és bár más előadásokban megtapasztalhattuk, hogy akadnak rajta kívül Wagnert kiválóan éneklő művészeink, ezen az estén hiányát nem sikerült betölteni.
Az est legkiegyenlítettebb produkciója a Tannhäuser Csarnokáriája volt Szabóki Tünde előadásában. Az énekesnő két Ariadné-produkció közötti napon lépett fel a Wagner-gálán, ám hangján a megterheltségnek nyoma sem mutatkozott: könnyedén, mégis kellő erővel szólaltatta meg az áriát. Világos hangszíne talán nem minden Wagner-rajongó ízlésének felel meg, ám nem mondható, hogy Erzsébet alakjához ne illene – ahogy nagy szerencsénkre már teljes előadásban is meggyőződhettünk erről.
A Dal az Esthajnalcsillaghoz előadásában Szegedi Csaba nem a legjobb formáját hozta. Egy koncertközvetítés alapján úgy sejtem, énekelte ő már ezt a részletet a mostaninál sikeresebben is, ám nem tudom megmondani, nem csak a televízió fedte-e el az esetleges egyenetlenségeket. Ezúttal több probléma is adódott énekében, az intonációs bizonytalanságok mellett dallamformálási nehézségekkel is küzdött; miközben nagy erőt fektetett az egyes apró részletek megformálásába, a produkció egésze töredezetté vált.
A Tannhäuser harmadik részletét, a Római elbeszélést Bándi János adta elő. Az ő esetében érezhettük leginkább, mennyire alkalmatlan Wagner életműve arra, hogy operáit gálaszámokká vagdossák szét. Bár az énekes – ahogyan hasonló esteken már többször tette – igyekezett az egész mű és karakterének teljes érzelmi skáláját belesűríteni produkciójába, nem járt sikerrel; ettől csupán az adott körülmények között feldolgozhatatlanul szélsőséges lett alakítása, ám a részlet ugyanúgy légüres térben maradt.
A második rész elején Temesi Mária szólaltatta meg Elza álmát. Sajnos a művésznő jelen hangi kondíciói nem teszik lehetővé, hogy egy olyan kényes szólamot, mint a Lohengrin hősnőjéé, amelyben a hang szépsége és a finom árnyalatok különösen fontosak, hiánytalanul megszólaltasson. Mivel nem feltételezem, hogy egykori kiváló Wagner-énekesnőnk nem érzi a szerep alapvető tulajdonságait, csak azt tudom elképzelni, hogy már nem képes azokat megvalósítani. Természetesen Temesi Máriának ettől még helye van egy Wagnerre emlékező esten, de talán megfelelőbb darabválasztás mind őt, mind a közönséget megkímélte volna néhány kínos perctől. Ugyanakkor hálásak lehettünk, hogy neki köszönhetően az eredetileg Németh Judittal meghirdetett Istenek alkonya-zárójelenet mégis megszólalhatott, és bár beugrást, különösen ilyen hirtelen jöttet (az Ókovács Szilveszter főigazgató által tartott felvezető szerint a művésznő mindössze a helyszínen szembesült vele) nem illik kritizálni, a tisztesség azt kívánja, hogy megemlítsük: ez a részlet sokkal jobban sikerült, mint a Lohengrinből való.
A Grál-elbeszélést Kovácsházi István énekelte, akinek a produkciója előtt ismét csak értetlenül állhatunk. Tudjuk róla, milyen remek Lohengrin, mennyi finom szépséget és milyen érzékeny lelkületet tud kifejezni a hangjával, ám ezúttal hiányérzetünk maradt. Nem is a hang szépségével vagy a technikával volt baj, de az előadásból hiányzott a lélek, a művész mintha nem is ott járt volna, mintha nem is tudta volna, melyik darabból énekel.
Perencz Béla esetében éppen az ellenkezőjének lehettünk tanúi. Bár Wotan búcsúja technikai értelemben korántsem tűnt makulátlannak, annyi hiteles fájdalom és megrendültség volt benne, hogy az est egyik legszívbemarkolóbb részének lehettünk tanúi. Ugyanakkor ismét a gálák problémájával kellett szembesülnünk: nagyon furcsa ezt a részletet darabbeli címzettje, Brünnhilde nélkül hallgatni. Az énekes érdeme, hogy a jelenet így is képes volt hatni, és ami a többieknek nem igazán sikerült: nála el tudtunk jutni abba a lelkiállapotba, mintha valóban egy Walkür-előadás végén hallgatnánk Wotan panaszát.
Bár a felvezető szerint a gálán felhangzó részleteket Nagy Viktor valamelyest megrendezte, egy-két tükör mozgatásán és a háttér színének változásán kívül ennek nem sok jelét láttuk. Az egyetlen érdemleges, jelentésképző erővel bíró színpadi elem épp A walkür említett jelenetében volt: Wotan odament az egyik tükörhöz, és szembenézett saját magával. A többi részlet alatti jövés-menésben, még ha működött is közre rendező, ez nem volt annyira jelentős, hogy külön értékelést igényelne.
Az ünnepi gála összességében leginkább a csalódás érzését hagyta maga után: máskor kiváló művészeink egy része is jócskán alulteljesített saját magához képest. Nem tudni, mi lehetett az oka, hogy ennyien nem voltak formában egyszerre, talán szerencsétlen csillagállás alatt jött létre az est, ám kerek évfordulók csak egyszer-egyszer vannak, akkor kell valami érdemlegeset létrehozni. Végezetül csak az a kicsit cinikus érzés maradt, amelyet a koncert után találóan fogalmazott meg egy zenész ismerősöm: talán a 250. születésnapján majd méltóbban emlékezünk meg Wagnerről.