Armel-verseny 2012 – második forduló. KONDOR KATA beszámolója
Május utolsó vasárnapján idén is énekesek gyűltek Szegedre a világ minden tájáról, hogy megmérkőzzenek az Armel Operaverseny és Fesztivál öt produkciójának szerepeiért. Ezúttal is a résztvevő operaházak között van a Szegedi Nemzeti Színház, amely Umberto Giordano André Chénier című művét mutatja be. Szintén nem először működik együtt a fesztivállal a plzeňi Josef Kajetán Tyl Színház, amely Philip Glass A fegyencgyarmaton című operájával vesz részt a versenyprogramban. Új közreműködőként, több változtatás után került a programba az újvidéki Szerb Nemzeti Színház, amely Alekszandra Vrebalov Mileva című darabját hozza a fesztiválra, míg a New York-i Center of Contemporary Opera neve szintén ismerős lehet a korábbi évekből, ők William Mayer Haláleset a családban című operáját fogják bemutatni. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház pedig a versenyen is jelenlévő kortárs zeneszerző, Roland Baumgartner Mária Terézia című alkotásának bemutatójával készül.
A második forduló a bemutatkozással kezdődik, ahol a versenyzők egy-egy szabadon választott áriát adnak elő az operaházak képviselői, a rendezők és a karmesterek előtt. Mivel tavaly a Budapestről induló sajtóbusz csak késve érkezett meg, idén egészen rendkívüli tapasztalatban részesülhettünk, ahogyan a kezdés előtt a versenyzők az épületben mindenfelé skálázgattak és hangjukat próbálgatták – szürreális élmény a mosdóban várakozva Rodolfo vagy Don José áriáját hallgatni…
A versenynek öt magyar indulója volt, a névsor szerinti indulás miatt mindannyian a bemutatkozás első felében kerültek sorra. Bene Koppány énekelt a leghamarabb, Fiesco áriáját a Simon Boccanegrából. A fiatal basszus nem rossz hanganyaggal rendelkezik, de a technikája messze nem tökéletes, és egész viselkedésében van valami furcsa. (Később egy elcsípett beszélgetésben ő maga arról számolt be, hogy nemrég változtatott az énektechnikáján, és még nem biztos benne, hogy ez teljesen sikerült, de ha most nem jut tovább, a következő évben is szívesen kipróbálná magát.) A következő az általam eddig nem ismert, életrajza alapján crossover területen is járatos szoprán, Hajnal Kata volt, Paisiello egy darabjával. Sajnos az énekesnő teljesítménye finoman szólva is némi kívánnivalót hagyott maga után, mind hangi, mind technikai értelemben, talán ezért nem hallottam róla korábban… Emelte viszont a verseny fényét Haris Nadin, aki Erzsébet Csarnokáriáját énekelte a Tannhäuserből. Szép hangon, jó előadásban hallhattuk a darabot, bár úgy éreztem, hogy a stílust talán nem sikerült tökéletesen eltalálni, de ez lehet, hogy csak a Wagner-rajongó kukacoskodása. Kóbor Tamás Rodolfo áriáját énekelte a Bohéméletből. Igazság szerint a darabnak minden hangja a helyén volt – ami természetesen értékelendő tény –, de ezen túl sok jót nem lehetett róla elmondani, mindaz a szépség, líra, kifejezés, ami Puccini művéhez elengedhetetlen, hiányzott előadásából. Magyari Eszter – utolsó magyar résztvevőként – a Bajazzókból énekelt. Szerencsére ő is a pozitív irány felé lendítette a magyar énekesek megítélését, szép hangja örömteli pillanatokat okozott a hallgatóságnak, és nagy sikert aratott.
A külföldi énekesek közül kiemelkedett a francia Perrine Madœuf, aki sötét, de mégis könnyed hangon, virtuózan énekelte a Così fan tuttéból a „Come scoglio” kezdetű áriát. Felfedezhettünk egy ismerős arcot is a versenyzők között, a tavalyi verseny döntőjében a Rigoletto mantuai hercegével szereplő Paul Gaugler-t. A tenorista az idei bemutatkozáson a Tosca Levéláriáját énekelte, ami alapján továbbra sem értem, hogyan került tavaly a döntőbe… A bemutatkozás második része jól indult, a grúz szoprán Victoria Markaryantól remek előadásban hallhattuk Massenet Manonjának áriáját. Az énekesnő rendkívül szép hanggal rendelkezik, amit bravúrosan könnyedén használ, „és még gyönyörű nő is” – jegyzi meg a mögöttem ülő úr, habár erre a plusz pozitívumra az énekesnőnek, a hangja alapján, talán nincs is olyan nagy szüksége. A csodaszép előadás után a verseny kissé unalmassá válik: jó hanggal rendelkező jelöltek érkeznek, akiknek a technikáját sem lehet érdemben kifogásolni, de nincs bennük semmi igazán figyelemre méltó, talán amiatt, mert az izgalom túlságosan elvonja a figyelmet az előadásmódról. Aztán jön Dan Popescu, és újra felélénkül a hangulat a teremben, a román basszus Ozmin áriáját szép hangon, szuggesztíven adja elő.
Ebédszünet következik, ami alatt az egyik szervező hölgy a Glass-opera, A fegyencgyarmaton történetével borzolja a kedélyeket. Megtudjuk, hogy a darab nagy része kínzóeszköz-bemutató (a mű alapjául szolgáló Kafka-elbeszélés könnyen hozzáférhető az érdeklődők számára). Épp egy kellemes ebédhez való téma…
A délutánt a válogatás következő része, a rendezők workshopjai foglalják el, itt az operaházak képviselői jobban megismerhetik a versenyzőket, és meggyőződhetnek arról is, hogyan lehet velük dolgozni. A történet meghozta a kedvemet, úgyhogy elsőként a Glass-opera szereplőválogatására megyek, a Szegedi Nemzeti Színház egyik tetőtéri helyiségébe. Mikor megérkezem, még nincs ott senki, a zongorakísérővel történő rövid barátkozásom után befut a plzeňi Josef Kajetán Tyl Színház csapata és a szerepekre jelölt négy fiatalember. A darabban ugyanis csak férfiszerepek vannak: a Látogatót tenor, a Tisztet pedig bariton énekli. A válogatók először külön-külön meghallgatják, hogyan adják elő a versenyzők a szerepből kötelezően megtanult áriát. A karmester a zongorához ül, az urak pedig belekezdenek a nagyon figyelemreméltó, az érdeklődés felkeltésére kiválóan alkalmas zenébe. Laurent Laberdesque francia bariton éneklés előtt még erőt merít a teremben tartózkodó hölgyek jelenlétéből (ide rajtam kívül a tolmácsoló szervezőlány tartozik), de a legjobban mégsem az ő előadása sikerül, hanem a belga Kris Belligh-é, aki mindannyiuknál jobban érzi a mű stílusát. A színházigazgató, Jan Burian azonban nem tűnik túl elégedettnek, bár ott-tartózkodásom alatt nem derül ki, vajon nem ilyen-e az általános arckifejezése.
Miután mindenki énekelt, a válogatók egyesével beszélgetnek a versenyzőkkel – az első az egyetlen tenor, a roppant rokonszenves, bár délelőtt nem túl jól szereplő francia Dominique Ploteau. Mostani éneklése – talán az izgalom enyhülése miatt – már jobb volt, azután pedig angolul próbál szót érteni a színház képviselőivel (akik az egyes részek között csehül beszélnek egymással, úgyhogy az ember igazi bábeli helyzetben érezheti magát). Miután az énekes nagy nehezen megtanítja a színházigazgatónak a vezetékneve kiejtését („mindkét o egyforma”), az eddigi tevékenységéről kell, hogy beszéljen. Megint nem úgy tűnik, mintha Jan Burian elégedett volna a negyvenes éveiben járó művész eredményeivel, azután kortárszenei tapasztalatairól kérdezi. A tenorista azt válaszolja, a Glass-mű könnyebb azoknál a daraboknál, amelyeket korábban énekelt. Majd arról kell beszélnie, hogyan adná elő; a figura pszichológiai fejlődésére koncentrálna elsősorban, feleli. Azt is megtudjuk, hogy eredetileg zongorista, ezért le szokta játszani magának a megtanulandó műveket.
Amikor Dominque Ploteau-t elengedik, én is távozom, bizonyára érdekes dolgokat árulnak el magukról a baritonok is, de a többi workshopra is kíváncsi vagyok. A Szlovák Nemzeti Színház képviselői Roland Baumgartner Mária Terézia című darabjához keresnek szereplőket, a zeneszerző jelenlétében. Itt is több különféle nyelven folyik a társalgás, az angol és a szlovák mellett magyarul (tolmács segítségével) és néha franciául is beszélnek. Meghallgatom az opera duettjét Paul Gaugler és a szlovák szoprán, Eva Melichařiková előadásában, akik azonban itt sem tesznek rám mélyebb benyomást, mint délelőtt. Majd a rendező, Ladislav Adamik mondja el az operával kapcsolatos nézeteit, magyar és angol tolmácsolás mellett. Krakkóban tanítja a leendő operaénekeseket, és úgy látja, ez a legnehezebb szakma, hiszen két művészeti ágban, a zenében és a színházban is otthonosan kell mozogni. Szerinte az operajátszás jó irányba változik, és elmondja alapelveit: az alakításban nem érzelmeket kell kifejezni, hanem a cselekvésen keresztül kell megmutatni a szituáció, a karakter lényegét. „Nem mutatni, hanem ott lenni” – mondja. Gondolatait szemlélteti is az énekesek közreműködésével: Kóbor Tamásnak határozottnak kell mutatnia magát, miközben belül bizonytalan, ennek kifejezéséhez a rendező a mozgását irányítja. Úgy tűnik, a versenyzőknek tetszik, amit hallottak, Haris Nadin hangot is ad pozitív véleményének.
Az alagsori balett-teremben folytatom a workshop-járást, itt a versenyzők az ajtón kívül várakoznak, bent a Szerb Nemzeti Színház képviseletében Alekszandar Kojics karmester végzi a válogatást a Mileva című opera szerepeire. Ottlétem alatt épp két magyar versenyzőre kerül sor: először Bene Koppány énekel, kicsit lassulva közben, mire a karmester igyekszik felpörgetni a tempót, és arra kéri az énekest, hogy ugráljon fel-le. Utána a szerb kiejtést és hangi lehetőségeit próbálgatják, végül Kojics azt mondja neki, énekeljen valami szomorút, lehet népdal vagy populárisabb darab is. A basszista A csitári hegyek alatt… kezdetű népdalt énekli, ezt is kissé lassulva. Őutána a korábban már az ajtóban kíváncsiskodó Magyari Eszter jön, akinek Kojics megdicséri délelőtti produkcióját. Először neki is szomorút kellene énekelnie, és – mivel az énekesnőnek hirtelen semmi más nem jut eszébe – a karmester hamarosan tovább bővítheti A csitári hegyek alatt…-ról való ismereteit. Magyari Eszternek is meg kell próbálkoznia a szerb kiejtéssel, majd még egy kicsit énekeltetik, amivel általános tetszést arat.
A negyedik workshop a Szegedi Nemzeti Színházé. Itt a rendező, Bodolay Géza távollétében Juronics Tamás művészeti igazgató és Pál Tamás első karmester válogatnak az André Chénier versenyszerepeire. Mire megérkezem, Leila Zlassit már beállították a jelenetbe, most egy doboz papír közreműködésével kell előadnia Madeleine áriáját, ami a szokatlan körülmények ellenére is nagyon kifejező és drámai lesz. Távozása után a válogatók halkan tanácskozni kezdenek, de megállapításaikba nem avatják be a workshop közönségét. Viselkedésükből ugyan kiderül, hogy döntést hoztak, de hogy Zlassi győzte-e meg őket, vagy valamelyik korábban látott versenyző, nem derül ki.
Hamarosan Róbert Smiščík érkezik, mivel a saját workshopjuk után a versenyzők egy részének meg kell jelennie az úgynevezett extra workshopon, valamely más produkció szereplőválogatásán, ha annak alkotói felfigyeltek rá a délelőtti bemutatkozáson. A válogatók azon tanakodnak, mit kellene a tenoristának énekelnie, amiről kottájuk is van. Először azt gondolják, Bohémélet biztosan akad a tetőtéri szoba szekrényeiben, végül csak az Anyeginból találnak, úgyhogy az énekes Lenszkij áriáját adja elő. Bár az előadás szépnek semmiképpen nem mondható, a szlovák énekeshez közel áll az orosz világ, így drámai izzással tölti meg az apró helyiséget.
Ennek az extra workshopnak a végeztével visszamegyek a Korzó Zeneházba, hogy lássak valamennyit Alföldi Róbert munkájából is. Közben a sajtóbuszos társasággal kicseréljük élményeinket, így arról is tudomást szerzek, hogy a színházban még a mosdóból is énekhangok szűrődtek ki… Épp egy kis szünetre érkezünk meg a Zeneházba, de már várják az extra workshopra érkező énekeseket. Kris Belligh-gel kezdenek, a karmesternő, Sara Jobin először a hangját teszi próbára. Talán a fáradtság miatt, de az énekes nincsen csúcsformában. Utána a rendező egy székre ülteti, és a vele szemben levő másik székhez kell énekelnie: nagyon közel van a másik, elég halkan, kevés mozgással is… – és idén is arra kell rácsodálkoznom, hogy Alföldi Róbert keze alatt egy előadás néhány perc alatt is mélyebb, hitelesebb lesz.
A következő Monica Zanettin, először neki is „csak” énekelnie kell. A karmesternő kottát ad neki, hogy blattolja le, ebben – mivel duettről van szó – közreműködik a workshopon már meghallgatott Philippe Brocard. Ám az énekesnőnek meggyűlik a baja a sosem látott darabbal – tegyük hozzá, hogy ekkor már késő délután van, mindenkinek romlik a teljesítménye –; annyira kell koncentrálnia arra, hogy mit énekel, hogy nem tud odafigyelni a hogyanra. Ezután a válogatók megkérik, énekeljen valamit, amit jól tud. A másik workshopra megtanult Madeleine-ária nála is van, úgy döntenek, azt kell előadnia, miközben Alföldi Róbert instrukciókat ad neki. Látszólag egyszerű dolgokat kell csinálnia: menjen egyenesen, majd egy ponton nézzen a rendezőre, de Alföldi folyton módosít előadásán. Ne szenvelegjen – „majd a nézőnek fáj” – a tekintete vezesse a mozdulatot – legyen kevesebb, ne adjon ki mindent rögtön. Az énekesnő egyre jobban veszi az utasításokat, jó sokáig is dolgoznak vele, alaposan megküzd a részlet végső változatáért. Végül itt is meghallgatják Róbert Smiščíket, holott a produkcióban nincs tenor versenyszerep, talán fölmerült, hogy valamelyik helyett egy másikat osszanak ki. Őt csak a karmesternő hallgatja meg, és ezzel véget is érnek a workshopok, várjuk az eredményeket.
A sajtótájékoztató késve kezdődik, a várakozás közben mögöttem épp két versenyző, Bene Koppány és Dominique Ploteau foglal helyet. Beszélgetésük – amelybe később engem is bevonnak – rendkívül mókás, először magyar és francia kiejtési gyakorlatot tartanak egymásnak, majd a versenyszerepeket tárgyalják, egészen olyan frappáns megállapításokig, hogy Ferenc István herceg neve túl hosszú ahhoz, hogy egyetlen szereplőé legyen… Végül megérkezik a főszponzor is, akinek a késése a kényszerszünetet okozta, és kezdetét veszi az eredményhirdetés. Beszédek hangoznak el mindenféle nyelven, betetőzve a nap bábeli zűrzavarát, végül azonban a győztesek nevét is megtudjuk.
Az André Chénier-ben Madeleine szerepét Leila Zlassi, a workshopon látott énekesnő kapja, a címszerepet a spanyol tenor, Eduardo Aldrén (az egyetlen versenyző, akit eredetileg is erre jelöltek). A Haláleset a családban eredményhirdetése előtt James Schaeffer, a New York-i Center for Contemporary Opera igazgatója örömét fejezi ki amiatt, hogy idén ismét Alföldi Róberttel dolgozhatnak, a rendező pedig azt tanácsolja az énekeseknek, legyenek bátrabbak, mint amit ő a verseny ideje alatt tapasztalt tőlük. Mary szerepére az extra workshopon olyan sokáig foglalkoztatott Monica Zanettint választották, Jay pedig duettbeli partnere, Philippe Brocard lesz. Jan Burian azzal a figyelemreméltó bejelentéssel kezdi mondandóját, hogy városukban új színházépület készül, ami reményeik szerint elmélyítheti a fesztivállal való együttműködésüket. Ezután megtudjuk, hogy a Glass-opera Látogató szerepét nem osztották ki (csalódott sóhajt hallok magam mögül Dominique Ploteau-tól), a Hivatalnokot Jiři Hayek fogja énekelni. A Milevában is történt egy változás: nem az előre kiírt Helenát, hanem a címszerepet nyerte el Victoria Markaryan, az énekesnő, aki csodás hangját már a bemutatkozáson is bizonyította, Jakob Erat pedig a román basszus, Dan Popescu lesz.
Az ötödik opera szereplőinek kihirdetése előtt még Peter Dvorský beszél, felesége tolmácsolásával, majd a zeneszerző, Roland Baumgartner következik, aki nagy sikert arató „Jó napot kívánok!”-kal kezdi a mondanivalóját. Elmondja, hogy az operát írva mindig egy kép lebegett a szeme előtt a szereplőkről, és nagyon örül, hogy sikerült egy olyan csodálatos Mária Teréziát találni, amilyenre vágyott: Haris Nadint. Ferenc István herceget pedig – nem hiszek a fülemnek – Paul Gaugler fogja alakítani.
Az eredményhirdetés után sikerül néhány szót váltani egyetlen hazai döntősünkkel, Haris Nadinnal. Az énekesnő azért is örült rendkívül a továbbjutásnak, mivel nagyon jól megtalálták a közös hangot a rendezővel, és a zeneszerző jelenléte is különlegessé teszi a munkát: „Habár én nem sokat dolgoztam vele a workshopon, inspiráló volt, hogy ott van, hallhattam, ahogyan instruálja a többieket. Azt érezte az ember, hogy ez egy fontos darab” – mondta. Azt is elárulta, hogy már most nagy izgalommal gondol a döntőre.
A verseny napját záró fogadáson már a jókedvé és a kikapcsolódásé a főszerep, bár természetesen sokan még ekkor is a döntések okát kutatják. Egyesek Alföldi Róbertet faggatják a hölgyszereplő kiválasztásának okáról, mire megtudjuk, hogy így találták legjobban összeillőnek az énekeseket. Végül a hangulat tovább oldódik, már a kieső énekesek is nevetgélnek, szerencsére – úgy tűnik – senkinek nem okozott túlságosan nagy megrázkódtatást az eredmény. Így mi is jó kedvvel búcsúzunk Szegedtől, és kíváncsian várjuk az októberi folytatást.
Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál