Giacomo Puccini operája a berlini Deutsche Operben – 2012. október 27. NOVOTNY ANNA írása
Ezúttal nem premierről lesz szó, hanem egy átlagos estéről a berlini operában. Amint arról a műsorfüzet tájékoztat, én éppen a 25. előadást láttam a 2008. szeptember 13-i bemutató óta. Érdekes és izgalmas, hogy e négy év alatt mennyit változott az operarendezés, legalábbis ha a legutóbb a Deutsche Operben tapasztaltakat vetem össze a most látottakkal – vagy Kovalik Balázs 2007-es budapesti Elektrájával. Ugyanis ez utóbbi rokonítható leginkább Lorenzo Fioroni berlini Turandot-rendezésével.
Valódi diktatúrában járunk, a jelek szerint leginkább Homeini Ajatollah Iránjához hasonlítható a színtér (a népgyűlésen, mielőtt megjelenik Turandot, transzparensekkel üdvözlik, melyen a hercegnő fejkendős képe látható), egy csepp Kínai Népköztársasággal, vagy bármely szabadon választható diktatúrával meghintve. Nem véletlen a választás, hiszen az opera forrásául szolgáló történet eredetileg is Perzsiában játszódik. A rendező nagy fába vágta fejszéjét, nem csupán a diktatórikus rendszer működési mechanizmusát tárja elénk, de ugyanakkor egy rendkívül árnyalt Turandot-karaktert is prezentál. Végre nem sematikus bábfigurákat látunk – nosztalgiát a monumentális Turandot-rendezések után –, hanem sokkalta inkább szöveg- és történetközpontú színrevitelt. A hercegnő nem gyűlöletre méltó figura, amit ráadásul minél elesettebb, éteribb Liùval is szokás hangsúlyozni. Turandot valójában komplexusokkal és félelmekkel teli asszony, akinek ősanyját egy előző rendszer (vagy talán pont a saját családjának rezsimje) tette tönkre. A megmérettetés előtt sminkelik, fotózzák, de amint meggyalázott ősére terelődik a szó, megzavarodik, könnyezni kezd, és elzavarja a szenzációhajhász fotóst. Késsel a párnája alatt alszik, és nem bízik senkiben. A nép csak színleg támogatja, hiszen változást akarnak, s ezt Kalaf megérkeztében látják. A három miniszter sem a megszokott táncoló-ugrabugráló majom, se nem tiszteletreméltó, a császárságnak élő politikus: opportunista csepűrágók, akik a kivégzések szüneteiben Turandot, a hóhér és az aktuális herceg jelmezeit magukra öltve szórakoztatják a népet. Turandotot kinevetik a háta mögött, az első jelenetben pedig, miközben próbálják eltántorítani Kalafot, pusztán szórakozásból-erőfitogtatásból zaklatják Liùt. Az öreg császár remegő hangú bábfigura, aki gumibotos rendőreivel teremti meg a fegyelmet. Liù pedig az, ami: egyszerű szolga, aki bármennyire is igyekszik, semmilyen hatással sincs az eseményekre.
A harmadik felvonás egészen hátborzongató, s csöppet sem felemelő. És ugyan mitől is lenne az? Puccini köztudottan nem fejezte be utolsó operáját, Liù halálánál megszakad a zene, és az ősbemutatón Arturo Toscanini is így dirigálta a művet. Az Alfano-féle befejezés Puccini vázlatai alapján készült, de hiába a happy end, a történtek fényében az inkább ironikusan hat, mintsem hitelesen. Pontosan erre játszik rá Fioroni rendezése. A tömeget utoljára akkor látjuk, mikor Liùt megkínozzák, majd a felbőszült plebs a lányt zsákkal a fején felakasztja. És Liù ott csüng végig, Turandot és Kalaf a holttest alatt váltják szenvedélyes csókjukat. Kalafot nem koronázzák meg, hanem ő maga teszi saját fejére a koronát, Turandot pedig Kalafot is megajándékozza egy, a sajátjához hasonló késsel. Mikor a hercegnő megöleli apját, azzal a lendülettel le is döfi, s ugyanezt teszi Kalaf Timurral, saját édesapjával. Majd a záróakkordokra együtt indulnak az emelvény felé, hogy végezzenek a három miniszterrel is. Nincs ünneplő tömeg, nincs boldogság… vajon erre a szép új világra várt a nép? (Akárcsak a budapesti Elektra-rendezés kapcsán, ezúttal is elmerenghet a néző, hogy vajon mennyiben hoz pozitív változást az előző rendszer képviselőinek szükségszerű, ugyanakkor saját eszközeikkel történő megsemmisítése.)
A zenei megvalósítás – talán éppen a kórus gyakori színpadon kívüli szerepeltetése miatt – kevésbé volt meggyőző, mint a rendezés. Rögtön az első felvonás Holdkórusa és a belevegyülő gyerekkórus sokszor egyáltalán nem volt szinkronban a zenekarral, ami roppant zavaró és érthetetlen, de a kórus indiszponáltsága több jelenetben is megmutatkozott. Ezt annak a számlájára is írom, hogy a karmester, Jesús López Cobos néhol irreálisan gyors tempókat vett. A három miniszter inkább játékában, mintsem hangilag tündökölt, Timur és Altoum császár (Stephen Bronk és Peter Maus) pedig kifejezetten erőtlenül énekeltek. Liùként Martina Welschenbachot hallhattuk, aki líraian és a rendezéshez mérten kifejezően énekelt, tiszta és pontos, ámde másodrangú figura maradt. (Kiemelem: karakterileg, nem hangilag, és ez dramaturgiailag így is van jól.) Az előadás két hőse kétségkívül Catherine Foster Turandotja és Alfred Kim Kalafja voltak. Foster, akit legutóbb A walkürben hallhattunk, mikor is beugrott a megbetegedett Iréne Theorin helyére Brünnhildét énekelni, ezúttal nemcsak hangi, hanem színészi adottságairól is tanúbizonyságot tett. A második felvonásban mintegy a maga paródiájaként, komplexusokkal teli lányként, míg a harmadik felvonásban a valódi hatalmat magához ragadó, az életet először megízlelő szerelmesként tér vissza. Kalaf karakterváltozása épp az ellenkező irányba mutat: szabadító, tisztaszívű hősként érkezik, majd amint fején a korona, követi Turandot példáját, és önként végez saját apjával. Foster hangilag tökéletesen predesztinálva van a hercegnő szerepére. Erős hang, hihetetlen energiával és biztos magasságokkal. Szólamát pontosan és telt hangzással szólaltatja meg, az otthonról oly jól ismert folyamatos vibrato nélkül. Alfred Kim brillírozott a herceg szerepében. Magasságai ugyanúgy a helyén szóltak, mint lírai megszólalásai, bravúros Nessun dormáját pedig lelkes tapssal fogadta a közönség.
Ha ilyen egy „rutinelőadás” Berlinben, nem csodálkozom azon, hogy noha három opera van a városban, szinte kivétel nélkül minden este teltházasan futnak az előadások.
Fotók: Bettina Stöß / Deutsche Oper Berlin