Külföldi énekesek a decemberi Verdi-operák főszerepeiben – FÜLÖP KÁROLY írása a Traviata és a Rigoletto előadásairól, 2012. december 16., 23.
Decemberben külföldi vendégművészek mutatkoztak be a Traviata és a Rigoletto két-két előadásának főszerepeiben. A két címszereplő közül Leo Nucci igazi világnagyság, aki megfordult többek között a milánói Scalában, a londoni Royal Opera House-ban és a New York-i Metropolitan színpadán, s elsősorban Verdi nagy baritonszerepeinek tolmácsolójaként ismerik. Rigoletto jelmezét már több mint 400 alkalommal öltötte magára a kiváló művész: nálunk december 21-én és 23-án. Violetta Valéry megszemélyesítője a december 11-ei és 16-ai előadáson Venera Gimadijeva, a moszkvai Bolsoj Színház fiatal szopránénekese volt, aki 2010-ben már járt Magyarországon Jevgenyij Nyesztyerenko partnereként, a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon. A két Rigoletto-előadás másik külföldi vendégeként Ivan Magrìtköszönthettük. A fiatal művész több fontos énekversenyen szerepelt sikerrel, többek között megnyerte a Luciano Pavarotti Énekversenyt is. A budapesti közönségnek most Leo Nucci mellett mantuai hercegként mutatkozott be, partnere Miklósa Erika volt.
Ezúttal nem kívánom elemezni a két rendezést – magam is, lapunk is többször foglalkozott Repertoárszemléjében Békés András Traviata– és Szinetár Miklós Rigoletto-szcenírozásával. Tudjuk, régóta szerepelnek jelen kiállításukban az Opera repertoárján (a Rigoletto hét, a Traviata huszonhét éve!), kissé meg is fáradtak, némileg meg is koptak, mégis hitelesíti jelenlétüket, hogy időről időre sikerül nagyszerű hazai énekeseket beállítani a produkciókba, vagy legalább egyes szerepeikbe. A most bemutatkozott külföldi vendégművészeknek szintén sikerült elérniük, hogy újra esemény legyen a két repertoárdarab az Operaházban. Karácsonyi ajándéknak kell-e több?
A Traviatát láttam előbb, december 16-án. A fiatal Venera Gimadijeva elbűvöli a nézőt: vonzó színpadi jelenség, gyönyörű báli ruhájában elsőre magára vonja a figyelmet. Így aztán rögtön ki is szúrja az ember, hogy nem érzi magát komfortosan a színpadi közegben; igyekszik teljesíteni a báli jelenetben előírt mozdulatsort, de mozgásában bizonytalanság érezhető, nem tud felszabadultan „élni”, létezni a szerepben. Ez sajnos kisugárzását is rejtve hagyja. Gyorsan leszögezem: ez az egyetlen, amit hiányoltam, ez az, amit még tanulnia kell; az idegen környezethez való idomulást – amúgy erre egy világjáró művésznek szüksége is van. Mert nem kétséges: Gimadijeva hangja világnagyság ígéretét hordja magában. Magasságai csillogók, üzembiztosak; csúcshangjai puhák, lágyan simogatók. A hangszín a drámai koloratúra friss, fiatalosan hangzó változata, ereje van, minden regiszterben jól hallható. Drámai kifejezőerő és leheletfinom gyönyörű pianók egyaránt megtalálhatók a vokális eszköztárban, s a művésznő ezeket kiváló érzékkel használja. Alakítása az utolsó felvonásra érik be: Violetta haldoklása Venera Gimadijeva tolmácsolásában a vokális perfekción túl az elmúló erő megrendítő küzdelme az ifjúi lélek életvágyának jogán a sors kegyetlen döntése ellen.
Az orosz szoprán partnere Balczó Péter volt, aki sikeres szerepében mutatkozhatott be ismét. Fizikai és vokális adottságai ideálisak a szerepre, a melankóliával visszaemlékező, vágyódó ifjú és a megbántott, indulatos szerető megformálásában egyaránt hiteles. Germont kiszámítottan hideg, a lánya boldogsága érdekében a fiáét behunyt szemmel tönkretevő, az erkölcsökre hivatkozó zord atyafiguráját Kálmándi Mihály játszotta-énekelte szintén magas színvonalon, hibátlanul. Ő jelenleg az Operaház egyik legjelentősebb baritonistája, hosszú ideje egyenletes, illetve fejlődő, kiemelkedő teljesítményt nyújtó énekese.
Az előadást az előtte még a Diótörő Fesztivál alkalmából az utcán teát és forralt bort mérő Medveczky Ádám vezényelte. Kissé lassan hömpölygött pálcája alatt az előadás, de a negyedik felvonásra – ahogy akkor magamban fogalmaztam – felolvadt a keze, s a Gimadijevával való művészi összhang költészetté formálódott.
December 23-án a Rigoletto következett. Tudom, Leo Nuccit illik (vagy inkább: divat) nem szeretni. Nekem nagy kedvencem. Éppen a Traviata Germont-jaként láttam először tévében. Aztán Álarcosbál, Vecsernye, Trubadúr… Mindig ámultam, mindig komplex élményt kaptam, mindig megmozgatott bennem valamit. Nem külön a hang, nem külön a figura: a kettő együtt. Sokan írták Nucciról: nem szép hang. De írták Gobbiról is ugyanezt – nekem írhatták, ha már előtte lenyűgözött Scarpiája, Rigolettója! Nuccival is ez a helyzet, éppen ezért nagyon is vártam operaházi fellépését. Tavaly megvolt a színházjegyem, de Leo Nucci nem jött. Most kivártam, biztosra mentem: csak ha Nucci eljön! Miklósa Erikát kedvelem, láttam is többször e szerepében, sőt Nuccival is müpa-beli koncertjén; most azonban kihagytam volna Gildáját, ha nem jön a beharangozott vendég. És egyelőre Ivan Magrì neve sem akkora vonzerő, hogy jegyet váltottam volna rá. Végül Nucci jött, láttam, és győzött.
Pedig a hetvenéves klasszis vokális produkciója messze nem az már, mint az imént említett produkciók idején. Színpadi mozgását figyelve sokszor egy szerencsétlen, tétován totyogó nagypapát láttam, aki olykor kicsit hibbant is, a lányáért harcoló kemény apát nem igazán tudtam felfedezni benne. A megtört ember figurája szánalmat ébreszt, így Nucci végül eléri célját, de a vizuális élmény nem maradéktalan. Kis malíciával azt mondhatnám: mégiscsak a vokális produkció miatt volt érdemes elmenni, nemlátó helyről vagy csukott szemmel minden bizonnyal meggyőzőbb a művész teljesítménye. Mert a hangban ott van mindaz az élet- és pályatapasztalat, a szerepről való elmélkedés-elemzés, amiről Leo Nucci nyilatkozott, többek között az Opera magazinjában. Hangjában még mindig erő és expresszivitás van, s szerencsére ez elegendő a nagyformátumú teljesítményhez, ha a test már nem mindenben engedelmeskedik is a művészi koncepciónak. A közönség érti, érzi ezt, és hálás a – kissé kierőszakolt – Bosszúkettős-duplázásért; belemegy a játékba, s önfeledten tapsolja a showmant. Miklósa Erikával láthatóan kedvelik egymást, így duettjeik sugárzóak, a Bosszúkettős összhangja figyelemre méltó, az opera zárójelenete tolmácsolásukban megrendítően fájdalmas és éterien szép, a néző lelkét is azon magasabb dimenziók felé emeli, ahová Gilda indulni készül…
Miklósa első felvonásbeli áriájában bravúros koloratúráival arat megérdemelt sikert, szerepformálását mindvégig finom líraiság jellemzi, hangja csupán a Viharjelenet erőteljes zenekari szövetében bizonyul kevésnek. Ivan Magrì kellemes benyomást tett a mantuai herceg szerepében, noha hangja nem felel meg maradéktalanul a szólam támasztotta követelményeknek: főként a magas regiszterben adódnak problémák, olykor egy-egy magasság, ha nem is hamisan, de kellemetlen vagy csúnya hangszínnel szólal meg. Produkciója ígéretes, színpadi megjelenése vonzó, azonban a kellő színpadi alázatnak még híján van. Erre egyetlenegy példát említenék az előadásból: amikor Gildát a hercegi asztalra fektetik az udvaroncok, a hercegnek az asztal végénél kellene állnia a lánytól kapott medállal a nyakában. A rendezés szerint Gilda ekkor eszmél: megpillantja a medált, majd följebb néz a fiú arcára, s rádöbben a valóságra. Magrì azonban – mivel bravúrszáma van – a színpad előterébe rohan, s onnan énekli áriáját, így szegény Gildának hátulról kell őt felismernie. Miklósa Erika ezt persze megoldja a háttérben – direkt őt figyeltem az ifjú tenor magamutogatása helyett –, arcjátékával, mozdulataival sikerül a ráeszmélés okozta zavarodottságot kifejeznie.
Sparafucilét és húgát Szvétek László és Gál Erika énekelték; mindkettejüket hallottam már jobb formában is. Monterone szerepében beugrással Gurbán János énekelt. Az előadást Héja Domonkos vezényelte.
Szép karácsonyi ajándék volt az Operaháztól a két előadás. Sok vitatható kvalitású vendég után végre sikerült olyan énekeseket bemutatni a magyar közönségnek, akik művészetükkel magas színvonalat képviselnek: Leo Nucci egy gazdag művészi pálya ars poeticájaként megfogalmazott Rigolettójával; Venera Gimadijeva kifinomult énektechnikájának bámulatra méltó tökéletességével, Ivan Magrì igyekvő elszántságával s talán mindketten – egy nemzetközi pálya ígéretével. Mindhármukat szívesen látnám újra, s mindnyájunknak azt kívánnám, hogy az Operaház soha ne adja alább a meghívandó vendégek kiválasztásakor.
Fotók: Csillag Pál (Traviata), Tomas Opitz (Rigoletto) / Magyar Állami Operaház