„Végignézve színpadi gyermekeim során, mindenki adott valami egyedi, különleges élményt, amire mindig emlékezni fogok.” KOLONITS KLÁRA írása
„Állítom: senki, se a férje (felesége), szeretője, jó barátja, se az apja, anyja, gyereke, de (ha van neki) még a pszichiátere se tudhat meg olyan mélységesen mély, intim titkokat egy színész(nő)ről, mint a partnere, akivel épp együtt próbál. Ez a szép a színházban: Mindenkiről minden kiderül. Ki milyen ember, mi a véleménye a világról, mit forgat a fejében. (Az is kiderül például, ha semmit.)”
Darvas Iván: Lábjegyzetek, 2001
Fiatalon a jövendőbeli szerepeimről mindenképpen drámai végletekben gondolkodtam (noha a hangi adottságaim akkoriban semmi esetre sem predesztináltak erre): jöhetett volna a végzet asszonya, a frivol dáma (itt felsejlett az operett-jövőm), de legalábbis a szenvedő lírai hősnő, aki tüdőbetegségben szenderül jobblétre (Mimi és Violetta is meglett, sajnos pár éve a tüdőasztma is). De hogy anya, anyaszerep? Még távolról sem! A Sors úgy hozta, hogy hivatalos énektanulmányaim első évében lettem édesanya, fiam a pályámmal együtt nőtt fel, a felnőtté, énekesnővé válásom egy időszakra esett az anyává éréssel. Ezek az évek számomra később, a színpadon kiénekelhető tapasztalatokat, fájdalmakat, reményeket hoztak, a fiam számára pedig egy eseménydús és semmiképp sem átlagos gyerekkort.
Színpadi magamra találásom hosszú, majd másfél évtizedes folyamat volt, ami alatt a legkülönbözőbb karaktereket, operai és operetthősnőket játszhattam el. Ez idő alatt egyetlen pszeudo-anyaszerep merült fel: 1997-ben énekeltem egy sorozat Éj királynőjét, akiben a hatalomvágy nagyobb, mint az anyai szeretet. Sok rendezés után, jóval később jutottam el oda, hogy a szerep emberarcát is ábrázolni próbáljam, paradox módon, terápiás célzattal. A 2009-es budapesti bemutató idején az Éj királynője szerepét részemről egy dacos kitűnni akarás fűtötte indulat vezérelte, egy belső türelmetlenség, hogy „itt vagyok!”. Pamina alakítói az akkori korszak sikeres lírai szopránjai voltak, akiket én, akkor így éreztem, csak a pálya szélére kényszerítve nézhettem.
A színtiszta szakmai féltékenységből felgyülemlett hangi és indulati energiáimat a bosszúária eléneklése közben le lehetett rajtuk vezetni, és a legnagyobb megdöbbenésemre, ők ezt nagy tetszéssel fogadták!
Ez maga szolgált terápiaként, az ő emberi, pozitív reakcióik kihúzták az indulatom méregfogát, és a privát düh helyét elfoglalhatta egy összetettebb (és lényegesen fontosabb) szerepértelmezés. Azonban semmiképpen nem érzem anyának a szerepet, a királynő ellentmondást nem tűrő alakja sokkal erősebb.
Pályafutásom tizenkettedik évében, 2006-ban kaptam meg az első és máig legkedvesebb, immáron a szó legnemesebb értelmében Anya-szerepemet, a Bánk bán Melindáját. Majd később elért a másik ugyanilyen fontos és jelentős anya-hősnő: a Hunyadi László Szilágyi Erzsébetje, amit 2013-ban énekelhettem először. Ez a két Erkel-szerep különösen a szívemhez nőtt, és ezen évek alatt a mellettem felnőtt gyerekek nagyon fontos színpadi partnereimmé váltak. Többször próbáltam megfogalmazni magamnak, mi az a különleges színpadi adottság, hogy egyszerre a partner felé és a közönség felé is sugározni tudja valaki az operai történés lényegét. Mitől válik hihetővé a színpadi történet, mikor jön létre az a csoda, amikor én realitásként élem meg a partnerem reakcióit, és ugyanígy ösztönből válaszolok rá? Csak ilyenkor születnek meg igazi emberi sorsok, és lesz igazi tétje a „játéknak”.
Huszonhárom éve vagyok már a pályán, sok kiváló művésszel léphettem fel, sok „csak egyszer az életben történhet ilyen” pillanatnak lehettem átélője, de
semmi nem érintett meg annyira mélyen, mint a gyerekek őszinte, romlatlan tekintete, ösztönös reakciója a színpadon.
Észrevettem magamban egy egyre erősödő vágyat, hogy lehetőség szerint minél többet lépjek fel ezekben a szerepekben, megélve és kiénekelve mindazt az örömet és fájdalmat, ami bennem az anyaság fogalmához kapcsolódott. Végignézve színpadi gyermekeim során, mindenki adott valami egyedi, különleges élményt, amire mindig emlékezni fogok.
Somogyi Kitti – Bánk bán, 2006-2008
Kitti volt azt első gyermekem, és ő akkor már tapasztalt Soma volt, több Melinda mellett alakította a szerepet. Ami nagyon élesen megmaradt bennem, az a nyitottsága. Az előzetes próbák során kiderült, hogy a rendezésben tébolyultan, egy kupac levélnek kellett volna énekelnem a Tisza-parti jelenet „Élt régen egyszer két kismadár” kezdetű ariosóját, így jelezve, hogy Melinda az őrület határán van. Ezáltal figyelmen kívül kellett volna hagynom a saját gyermekemet, akit Tiborc addig, míg énekelek, mint zavaró tényezőt, ki is vezetett volna a színről. Én ezt egy elég vaskos lelki-dramaturgiai baklövésnek gondoltam, és ilyenkor (a rendezők és asszisztenseik nem nagy örömére) szembe szoktam menni a rendezéssel, hogy legalább kipróbálhassam azt a verziót, amit én – a szerep ívében idáig érve – helyesnek gondolok. A próbák alatt, illetve az Ágai Karolával folytatott szerepértelmezést érintő beszélgetéseink után, kikristályosodott bennem egy érzés: Melinda nem akarja a fiát magával vinni a halálba. Meg akarja nyugtatni a vihar zajától, elaltatni (ezért is hajaz altatóra mindkét arioso) és Tiborcra bízni, míg ő leszámol az életével. Rögtön kértem a próba vezetőjét, hogy ezt a népdalszerű szólamot a gyermekemnek énekelhessem, hogy az ölembe vehessem, és úgy kezdjem el cirógatni a homlokát, mint amikor a kisfiamat próbáltam elaltatni évekkel azelőtt. A tapasztalt játékmester engedett a kérésnek, de figyelte a gyermeket játszó Kitti reakcióit, nehogy ő zavarodjon meg a többféle Melinda játékától. Mindig két-három énekesnő alakítja a szerepet egy produkcióban, és a többiek természetesen az eredeti instrukciókhoz tartották magukat. Végül a zenekaros főpróbán tudtuk mindezt „élesben” tesztelni.
Ott találkoztam először a később oly sokszor megcsodált gyermeki reakcióval, hogy ha te a gyermekhez őszinte érzéssel és póztalanul közeledsz, igaz reakciókat kapsz cserébe.
Elkezdtem énekelni, hogy „Élt régen egyszer két kismadár”, simogattam Kitti arcocskáját, magamhoz öleltem, ő a kis kezével megmarkolta az ingemet, és éreztem, ahogy a kis teste ellazul és egyre nehezebb lesz. Elaludt, vagy valami alváshoz nagyon hasonló állapotba került, így könnyedén felnyalábolhattam és lefektethettem a földre. Ez a bizalom – mert nem tudta, pontosan mi is fog történni –, ez az odaadás előadás közben mindig könnyeket csal a szemembe. Minden hidegvéremre szükségem van ilyenkor, hogy ne engedjek a feltörő könnyeimnek, hiszen ez egy nagyon hosszú jelenet, rengeteg énekelnivalóval. A jelenet folytatásában, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy Melinda hallucinál, és az áriában emlegetett madárka voltaképpen a saját vergődő lelke, Kitti a gyermekek őszinte reakciójával kinyitotta a szemét, és elhúzódott tőlem. A jelenet végére Melinda valóságként éli meg, hogy az angyalok hívják őt, és egy istenfélő nő számára ez maga a megbocsátás és megváltás. Melinda meglátja azt a helyet, ahol a gyermekével biztonságba és boldogságba érhet. Ezért Melindának ez az utolsó tette számára igazából a bűnmentes túlvilági Élet választása, és nem a Halálé és az öngyilkosságé. A Tiszába ugrásnál ezt a tisztán pozitív érzést sugároztam, és csak ki kellett nyújtanom Kitti felé a két kezem, és rohant a karjaimba. Tudta, hogy úgy fogok beleesni a hatalmas leplekkel jelzett Tiszába, hogy ő biztonságban lesz, lábával erősen átkulcsolta a derekam, és becsukta a szemét, tökéletesen megbízva bennem. Az elmúlt tizenegy évben, kis változtatásokkal, mindig ez a Tisza-parti jelenet és ez az anya-fia viszony alakult ki köztem és a „gyermekeim” között, hiszem, hogy alapvetően Kittinek köszönhetően.
Töreky Zita (Zizi) – Bánk bán, 2013-2014
Melinda szerepe hozta el a legtöbb beugrást a számomra, és ez minden bizonnyal extra terhet rótt a velem „ugró” gyerekszereplőkre is. Így találkoztam Zizikével, aki egy csepp, madárcsontú, elképzelhetetlenül törékeny pici lány volt. Zizi szülei az Opera kórusának oszlopos tagjai, így ők pontosan tudták, hogy egyetlen próba nagyon kevés ahhoz, hogy az előzőekben említett bizalom azonnal létrejöjjön. Ezért megható módon ott álltak végig a takarásban egy karnyújtásnyira és biztonságot sugározva.
Ez már egy másik rendezés volt, más zenei anyaggal, a kibővített viharzenékkel egy zaklatottabb jelenetet indukált.
Itt sokat vittem a gyermeket a karomban, lekuporodtam, felpattantam, és ezt Zizi valami csodálatos ösztönösséggel lekövette, hibátlanul teljesítve a zenei szünetekben a fülébe suttogott instrukciómat. Azt is elfogadta, hogy velem nem kell viselnie a köpenyt, mert így biztosabban tudtam a karomban tartani. Anyukája elmondta neki, milyen zenei végszóra kell „álmából” felpattannia és a karomba ugrania, azt is hibátlan időzítéssel oldotta meg. Ekkor hűltem először el azon, mennyire tökéletesen bele tudnak helyezkedni a gyerekszereplők a zenébe. Még éneklés nélkül is a zenei folyamat részévé váltak!
Amikor a legvégső jelenetben egy lepellel letakarva behoznak a király és Bánk elé, hosszú percekig kell „halálos” mozdulatlanságban, alig levegőt véve, moccanatlanul feküdnünk. Ez volt számomra, és azt hiszem, a gyerekek számára is, a szerep legnehezebb, legnagyobb fegyelmet kívánó része. Ez az összes rendezésben horrorisztikus érzés, amikor az ember arcára ráfeszülő lepel, a lámpák forró fénye alatt alig vehet levegőt hosszú-hosszú perceken át. A takarásban már egy jelenettel korábban lefeküdtünk a hevenyészett kettős-hordágyra, és megpróbáltam rávenni Zizit, hogy nyugodtan fészkelje be magát a karomba, így én tartom a lepedőt, és bőven jut neki levegő lélegzetet venni, nem tapad az arcára a lepel. Zizi ezt az ötletet valami megejtő természetességgel fogadta (hiszen akkor látott életében másodszor), és így félálomban szenderegtük át a jelenetet.
Akkor, Zizitől tanultam meg, mennyit számít egy gyermekszereplőnél a belőlem jövő nyílt és óvó szeretet.
Szerencsémre, később több évadon át játszhattam ezt a változatot Zizikével.
Leveleki Enikő – Bánk bán, 2015
Az Operaházban ez idáig utolsó Bánk bán-előadásomon, szintén beugrással, immár próba és megbeszélés nélkül kellett játszanom Melindát. Az előadás előtt bemutatták nekem Enikőt, aki – ha lehet – még kisebb, egészen apró jelenség volt, jelmezben szinte nem is tudtam megállapítani a valós korát. A játékmester azonban megnyugtatott, a kislány igazi rutinos profi, mindent tud, bízzak benne. Nem tehettem mást, mint elhittem, hogy minden működni fog, még az én egyéni játékom is, a Tisza-parti jelenetben. Az elmúlt sok-sok év tapasztalata alapján mindig előre súgtam, mit fogok csinálni, és döbbenten tapasztaltam meg, hogy Enikő sok helyen előre ráérzett a mozdulataimra. Úgy játszott, vagy épp feküdt nyugodtan a karomban, mint aki pontosan tudja, mi fog következni, mit szeretnék én csinálni. Leesett állal figyeltem, ahogy ez a cseppnyi lány, mint a nagy színpadi partnerek: helyzetbe hoz engem. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy hagyta magát vezetni általam, hanem felkínált egy tekintetet, arckifejezést, mozdulatot, amit én felhasználhattam, és a játékunk egy pillanat alatt igazzá és összeforrottá vált. Mindenki, aki ott volt azon a délelőttön, úgy emlékszik, hogy különösen ihletett és szép előadás született, amiben Enikőnek oroszlánrésze volt.
Szabó Zsombor – Bánk bán, Szeged, 2017
Újabb Bánk bán, ezúttal Szegeden, beugrással, de több részpróbával… Először kaptam kézbe a fiúszerepben egy valódi kisfiút. A darab rendezőjével, Galgóczy Judittal órákon át vitatkoztam az előadás DVD-jének megtekintése után, mert ő is a deliráló, gyermektől és valóságtól elszakadt Melindát állította színpadra. Ezt a koncepciót a megelőző előadásokon az ifjú szegedi Melindák hitelesen alakították, de én úgy éreztem, engem akkor megfosztanak attól, hogy valódi kapcsolatba kerülhessek a gyermekemmel. Így foggal-körömmel harcoltam az élményemért, a tényleges kapcsolatért. Végül kompromisszumos megoldás született, és utólag hálás vagyok azért, hogy Judit letérített a bevált utamról, és egy más dinamikájú Tisza-parti jelenetre kényszerített. Addig lényegében minden rendezésben és zenei változatban ugyanazt az emocionális utat és stációkat jártam be.
Judit olvasatában a jelenet három szereplője sokkal jobban egymásra van utalva, mint korábban bármikor. Tiborc szerepében Kelemen Zoltán minden percben odaadóan figyelte, mikor kell engem megvédenie a vihartól, és mikor kell a gyermeket tőlem. Zsombor velem szemben, törökülésben ülve hallgatta meg az „Élt régen egyszer két kismadár”-t. Itt szó sem volt elaltatásról, egy érdeklődő és aggódó gyermeknek kellett elmondanom, „madárnyelven”, mekkora tragédia ért engem. A próbán Zsombor elhelyezkedett, rám nézett az elképesztően értelmes és hatalmas barna szemeivel, és számomra megszűnt a színpadi „teljesítés”. Éreztem, nem vehetem le róla a tekintetemet – bíznom kellett Pál Tamásban, hogy lekísér –, mert a színpad azon pontján én valóban nem láttam, nem hallottam semmit, nem is tehettem mást, mint belekapaszkodtam azokba az egyre mélyülő szemekbe, és csak énekeltem, halk és puha hangon, hogy nehogy elillanjon a varázs.
Ekkor Zsombor tekintetében és az éppen csak mosolyra húzódó ajkain megjelent a részvétnek és együttérzésnek egy olyan kifejezése, amit felnőtt, férfi partnereknél is csak ritkán tapasztaltam.
Ez több és igazabb volt, mint a legtöbb érzelemkiáradás, a könnyeim kibuggyantak, és visszatarthatatlanul végigfolytak az arcomon.
Safarek Krisztián – Hunyadi László, 2013-2014
Amikor az „operakalandos” Hunyadiba mint negyedik számú Szilágyi Erzsébet beálltam, egy rutinos kis Mátyás segített át a kevés próbából adódó nehézségeken. Krisztián végigcsinálta a fél évvel korábbi teljes próbaidőszakot, és nemcsak a mozdulatokat súgta le nekem, hanem elmagyarázta a miérteket, az eredeti instrukciókat is!
Először tapasztaltam meg, hogy egy alig több mint tízéves fiú ennyire rendszerben tud gondolkodni.
Előre figyelt, hol tud nekem segíteni, legyen az egy hosszú sleppes kabátban való mozgás („Vigyázz, mert itt szoktak belegabalyodni a ruhába!”), vagy szólt, hogy majd figyelmeztessem őt látványosan a színpadon, hogy a királyi eskü alatt ne játsszon a fakarddal.
Mivel ő lényegesen tapasztaltabb Mátyás volt, én pedig pályakezdő Erzsébet, ezért a szokásos gyermek-felnőtt felállás módosult. Krisztián lovagias volt és bátorító, inkább testvéri, semmiképpen sem alárendelt. Szilágyi Erzsébet mitikus és az Arany-balladából ismert nemzet özvegyéből akkor még alig valamit tudtam megjeleníteni. Igazából egy „érett” Melindát képzeltem el, aki nem ugrik a Tiszába, túléli Bánkot, majd a nemzeti ellenállás élére áll, de eközben a gyermekei jelentenek neki mindent. Krisztián korát meghazudtoló, magabiztos Mátyása nagyon passzolt hozzám, előrevetítette a történelemből ismert „nagy” Mátyás király képét. Most, amikor évek múltán újra találkoztunk, és már középiskolásként velem egymagas lett, megtartotta ezt a nyílt és magabiztos kisugárzást, és épp az jutott eszembe, mint amikor a saját fiamra nézek: hogy rohanhatott el ilyen gyorsan az idő…
Végh Dénes – Hunyadi László, 2015-2017
Déneskét ajándékba kaptam, ebben biztos vagyok. Különösen érzékeny és fogékony időszakban találkoztam vele, és nemcsak egy-egy előadást, hanem teljes sorozatokat és a hozzájuk kapcsolódó próbákat is együtt csináltuk végig. Ez igazán sok együtt töltött időt és egymás alapos megismerését jelentette, aminek az lett a következménye, hogy nem szerepeket alakítottunk, hanem éltünk a színpadon. Rengeteg apró játékkal gazdagítottuk Erzsébet és Mátyás kapcsolatát, ami az utolsó sorozatra azt eredményezte, hogy a finálé katartikus lefejezés-jelenete után Erzsébet nem rohan ki a színről, hanem „beleáll” a jelenetbe, és végignézi, ahogy a sors Mátyásnak juttatja a koronát. Őszintén szólva hálás vagyok a most futó előadás rendezőjének ezért az újabb, átélhető anyaszerepért. Tudom, hogy hagyományosan Mátyás „nadrágszerep”, és az ifjú mezzoszopránok territóriuma, de nekem lehetőséget adott egy érettebb anya karakterének megformálására.
A gyerekekkel való „színpadi anyák napi” találkozás döbbentett rá, hogy a színpadi életben és a való életben máshogy telik az idő.
Melinda és Szilágyi Erzsébet szerepe soha nem öregszik, és akkor is jelen van az életemben, ha éppen nem énekelhetem.
A színpadi gyerekeim ezzel szemben felnőttek, és örömmel tapasztaltam meg, hogy számukra is mennyit jelentett a közös szereplés.
De azt biztosan állíthatom, hogy én tőlük tanultam a legtöbbet a színpadi létezés egyszerűségéről és tisztaságáról.
A cikk eredetije Kolonits Klára honlapján olvasható
Fotók: Somogyi Mónika, Konyha Katalin, Merczel Mária, Leveleki Zsolt, Éder Veronika, Hornyák Adrienn, Woytynowska Kaya Ariel