Giacomo Puccini: Turandot – bemutató a Szentmargitbányai Kőfejtőben. KONDOR KATA írása a július 14-i előadásról
Könnyed szórakozás a csillagos ég alatt, lenyűgöző díszletek, szemkápráztató látványosságok – nem ezért megyünk szabadtéri előadásokra? Idén a Szentmargitbányai Kőfejtő Turandot-produkciójának alkotói különösen kitettek magukért, az egyébként is nagyon impozáns sziklaháttér előtti óriási színpadon gyönyörű, részletgazdag díszleteket láthattunk, színpompás, ragyogó vetítésekkel, pirotechnikai elemekkel, nyaktörő magasságokban közlekedő kaszkadőrökkel. Emellett természetesen Puccini operáját is nagyjából végigkövethettük, de a hangsúly szemmel láthatóan nem a zenés színházi interpretációra esett.
Mindezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a látványelemeknek nem volt közük a darab cselekményéhez, habár a kapcsolódások általában felszínesek voltak, a császári palota gazdagságát mutatták meg, vagy például a vetítések laza asszociációkat képeztek az éppen zajló eseményekhez (illetve a kínai ornamentikát használták). Ahogy az is igazságtalanság lenne, ha nem adóznánk csodálattal a hatalmas és részletgazdag díszlet, valamint az egyéb látványelemek előtt (a díszlettervező Paul Tate dePoo, a jelmeztervező Giuseppe Palella volt).
Pedig a kőre, vagy a darab keltette képzetek miatt talán inkább csontra emlékeztető, világos színű épületek, hidak, pagodák és egy óriási gömb domborművesnek ható díszítésükkel már önmagukban megragadták a közönség figyelmét, ezeket a felületeket színezték azután a különböző fényhatások.
A kőfejtő rendkívül nagy kiterjedésű színpadán minden különösen impozánsnak tetszett, szinte alig volt olyan pillanat, amikor ne vonta volna magára a tekintetünket valamilyen újabb látványosság (csupán Turandot és Kalaf harmadik felvonásbeli kettősére ürült ki a színpad, jó érzékkel találta el a rendező, hogy akkor csak a két ember között zajló folyamatokra kell figyelni).
Ezzel ugyanakkor a végére is értünk mindazoknak a pozitívumoknak, amelyekért az előadást színre állító Thaddeus Strassbergert elismerés illeti. Ha csupán egy hagyományos, történetmesélős rendezést vártunk volna, akkor is csalódnunk kellett: a mű kapcsolatrendszere, a pszichés folyamatok olyan szinten kidolgozatlanok voltak, illetve elvesztek a számtalan történés közepette, hogy
a szereplőknek a máskülönben a cselekménybe beilleszkedő tettei is váratlanul és motiválatlanul hatottak.
Csak egy példa az első felvonásból: Turandot megjelenik a nép hívására (jóval korábban, mint a zene sejtetné), Kalaf átkokat kiált felé – érthetetlen okból, hiszen eddig egyáltalán nem látszott rajta, hogy akár a perzsa herceg, akár a nép vagy bárki más, a hercegnő miatt szenvedő ember miatt részvétet érezne. Majd miután többször megnézte magának a nőt (hiszen az már egy ideje jelen van), érthetetlen módon egyszer csak rabul ejti a szépsége, és minden megváltozik.
Problémás lett a kórus, illetve a nép szerepeltetése is. A járványhelyzetben többször is láthattunk már olyat, hogy egy előadáson az énekkar nincs közvetlenül jelen, ráadásul egy kihangosított, szabadtéri produkció esetében egy szavunk sem lehet ezen megoldás ellen,
csakhogy a színpadon szaladgáló statisztáknak sok esetben közük nem volt ahhoz, amit a kórus éppen énekelt, vagy ami az operában történt.
Láthattuk a diktatúrát fenntartó katonaságot (díszesebb, de leginkább rohamrendőrnek ható ruhában), a női táncosokból álló hóhérsegédeket, Turandot kísérőit stb., csak éppen a szenvedő, elnyomott, uralkodónőjét mégis imádó népet nem, akik pedig főleg az első felvonásban (és a harmadik elején) a szólistákkal azonos súlyú szerepet játszanak! Az egész drámai történés kibillen, ha az opera elején a néző nem szembesül egy totálisan dekadens, önmagát felemésztő állam kegyetlenségével, amelyben a hercegnőt látni és meghalni tűnik az egyetlen életperspektívának.
A színpadi történések egyes elemei ugyanakkor arra utaltak, hogy a rendező mégsem csupán illusztratív funkciót szánt a produkciónak, és amolyan vetített hátterű koncertben gondolkodott. Több olyan esemény történt, ami a darab hagyományostól eltérő interpretációjából fakadhatott. Az előadás elején a Mandarin Kharónhoz hasonló lélekvezetőként jelent meg, bárkájában a kivégzettek koponyáival, így szállította Timurt és Liùt a helyszínre. Kettejük helyzete a harmadik felvonásban ugyanakkor kérdésessé vált,
Liù minden külső behatás nélkül halt meg, majd maga vezette át az idős férfit a túlvilágra.
Hasonlóan zavaros a Császár helyzete is, aki a második felvonásban mitikus figurakánt magasodott az emberek fölé, miközben szavait egy embere tolmácsolta, aki azonban szép lassan átvette további funkcióit, mígnem az előadás végén a katonák végeztek vele. Természetesen nem idegen az opera értelmezésétől az a gondolat, hogy Turandot házassága korszakváltást, újfajta államszervezetet eredményez, ám ennek ilyen erőszakos megjelenítése annyira előkészítetlen volt az előadásban, hogy az értelmezését illetően csak találgatni tudunk.
Az előadás zenei megvalósítása ugyanakkor nem maradt el a korábbi évek színvonalától. A Turandot szerepét éneklő Martina Serafin és a Kalafként fellépő Andrea Shin érezhetően a harmadik felvonásra spóroltak, a másodikban még mindkettejüknek előfordult néhány élesebb magassága vagy pontatlan hangindítása, és bőségesen éltek a hangosítás adta lehetőségekkel, hogy ne kelljen mindent teljes erővel énekelni,
a várva várt ária és a nagy kettős aztán szépen szólt, itt már nem lehetett panaszunk sem az intonáció pontosságára, sem a hangszépségre.
Donata D’Annunzio Lombardi a nálunk megszokottnál valamivel teltebb hanggal rendelkezik Liù szerepében, ám ahelyett, hogy ez gátolta volna a szólamformálásban, dús szopránjával képes volt gazdagon kibontakoztatni a zenei frázisokat. Kicsit szárazon, de korrekten szólaltak meg a basszisták, a Timurt éneklő Alessandro Guerzoni és a Mandarint megformáló Mikołaj Bońkowski. A további szereplők, a három miniszterként színre lépő Leo An, Jonathan Winell és Enrico Casari, valamint az Altoum császárt (vagy annak szószólóját) alakító Benedikt Kobel elsősorban nem a hangminőséggel, hanem a színes karakterformálással tűnt ki, de hát tőlük leginkább ezt is vártuk.
A szabadtéri környezet és a szokatlan elrendezés mindig óriási feladatot ró a karmesterre, ezt Giuseppe Finzi tisztességgel teljesítette, bár akadtak kisebb pontatlanságok (az első felvonásbeli „Gira la cote” kórusrészlet eleje sajnálatos módon ezeknek esett áldozatul),
a későbbiek során azonban egyre szebb, végigvitt íveket csodálhattunk meg
– még ha a hangosítás nem is könnyíti meg a zenei finomságok átadását, a nagy formák a helyükre kerültek. Szépen muzsikált a Budapesti Filharmónia Társaság tagjaiból alakult Piedra Fesztiválzenekar, a távolság ellenére is expresszíven énekelt a Philharmonia Chor Wien, és persze külön büszkeséget jelent, milyen remekül szerepelt a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zenei Alapfokú Művészeti Iskola Gyermekkara.
Elgondolkodtató, vajon nyáron elnézőbbek vagyunk-e az előadásokkal szemben, nagyobb jelentőséget tulajdonítunk-e a hangulatnak, a különleges körülmények között látott produkció keltette élménynek. Főleg akkor, amikor még ki sem hevertük a több mint félévnyi kihagyást, az élő művészet hiányát, talán sokan most láttak először újra előadást. Ha ez így van, nagyjából elégedettek lehetünk, és legfeljebb a bennünk élő kisördög jegyezgeti fel a hibákat. De azért lényegesen egyszerűbb a helyzet, amikor nem kell engedményeket tenni.
Fotók: Jerzy Bin