Századok, ha találkoznak

Aida a Párizsi Nemzeti Operából, 2013. november 23. A Mezzo TV közvetítéséről ÁDÁM TÜNDE írt kritikát

Radames: Marcelo Álvarez (fotók: Elisa Haberer)
Radames: Marcelo Álvarez (fotók: Elisa Haberer)

A szerencsések a francia mozikban már november 14-én láthatták élőben az előadást, nekünk még egy hetet kellett várni, de a Mezzo jóvoltából a hétvégén pótolhattuk. Aki előzetesen követte a beharangozókat, posztokat, képeket, valami izgalmas, új és nagyszabású előadásra számíthatott – így a Verdi-év vége felé. Némi csalódottságunknak kell hangot adnunk, hogy mégsem lett olyan ez az Aida, amilyennek vártuk vagy reméltük.

Elsőre világos, habár nem túl nagy ötlet, hogy az opera cselekményét a „sosem-volt-ókor” helyett a darab keletkezésének idejébe helyezi a rendező (Olivier Py). Kapunk VERDI-feliratot (vagyis annak feloldását: Vittorio Emmanuele Re D’Italia), látunk olasz zászlót, osztrák zászlót, tehát nem kérdés, hogy az olasz egységtörekvések (risorgimento) idején járunk. Aztán meg mégsem, mert hiába a korabeli egyenruhák némelyeken, ha mások mai, terepszínűben vannak. Megint mások gépfegyverekkel rohangálnak, Radames pedig tankkal indul csatába. Ez már a huszonegyedik század, de legalábbis a huszadik. Ha itt most az a tanulság, hogy háború mindig volt és lesz is, valamint hogy a szerelem is örök, akkor ezért kár volt megrendezni az Aidát. Ha a korszakok összekavarásával mást nem akar mutatni a rendező, ez finoman szólva is vérszegény mondanivaló.

Már éppen beletörődnénk abba, hogy a két korszak párhuzamos jelenléte adja a koncepciót, amikor is megérkezik a Diadalív (Arc de Triomphe), és újra kell gondolnunk az egészet, miközben várjuk ugyan, de mégsem Napóleonként érkezik Radames, viszont az ünneplő tömegben nacionalista feliratokat tartalmazó táblákat mutatnak fel néhányan; és mire megemésztenénk, hogy a jelen kornak (is) szóló kritikával állunk szemben, Radames egészen másokkal találja magát szemközt, ugyanis elítélésében a Ku-Klux-Klán segédkezik.

A papok kara (fotók: Elisa Haberer)
A papok kara (fotó: Elisa Haberer)

Az ilyetén felvázolt/színpadra dobált történelmi tabló nem csekély mértékben egyházellenes – és nem a keresztégetés a legdurvább pillanat. Az nyilvánvaló, hogy a kiindulási alapra, miszerint osztrák–olasz ellentétről, háborúról szólna a Verdi-korabeli darab, nehéz volna ráhúzni vallási ellentétet, hiszen mi bajuk lett volna a katolikus olaszoknak a katolikus osztrákokkal? Így aztán kizárólag az egyház (a régi vagy a mai?) kritikájának szánhatja a rendező az olyan elemeket, mint a csatába induló fegyvereseket megáldó Ramfis, vagy az uralkodót katonai és egyházi oldalról is befolyásolni próbáló magas rangú illetők. Azonban a legerősebb, konkrétan gyomorszájba vágó jelenet az, amikor a bevonulás nagy tablóképében az etióp/olasz (ki tudja?) foglyok kivégzése mellett az énekkar papokat alakító része kampányol, míg a másik oldalon a katonák azok, akik a kegyelemért könyörögnek. Nagyjából ugyanez jelenik meg akkor is, amikor a színpad vízszintesen kettéosztott terében látjuk egyfelől a Diadalívet (épp takarítják), előtte klasszikus, fehér balerina-ruhában táncol egy, nyilván a győzelmet jelképező figura egy éppen hazatért katonával, másfelől az alsóbb szinten éppen tömegsírba hordják a halottakat, és itt járkál Radames is fel s alá, vélhetően tömény alkoholt tartalmazó üveggel. Vagyis itt is a katona az, akit a legjobban megráznak a háború borzalmai. Ennyiben sokkal motiváltabb lesz a következő, a foglyok elengedését célzó kérése, és ettől valahogy töményebbnek, formáltabbnak, erősebbnek érzem a Radames-figurát. Persze mindig, minden rendezésben hős és pozitív alak, de most végre emberi is.

Okszana Dika (Aida), Luciana D'Intino (Amneris) és Marcelo Álvarez (Radames) (fotó: Elisa Haberer)
Okszana Dika (Aida), Luciana D’Intino (Amneris) és Marcelo Álvarez (Radames) (fotó: Elisa Haberer)

Mindezek után ha nem is érezzük sikerültnek az operára erőltetett politikai-történelmi mázat, és továbbra is hisszük, hogy a darab minden grandiozitása ellenére emberi kapcsolatokról, konkrétan pedig egy szerelmi háromszögről szól, akkor felfedezhetjük a rendezés értékeit, amennyiben sokkal mélyebb és kidolgozottabb viszonyokat, kapcsolatokat tár elénk, mint a tablószerűen színre vitt Aidák többsége.

Természetesen nem kizárólag Radames alakjával foglalkozott mélyebben a rendező, viszont általában ő a leginkább elhanyagolt hőse az operának, így egyfajta rehabilitációként tekinthetünk a most megszületett hús-vér hadvezérre. Emlékezetesek a szemvillanások és arckifejezések, ahogyan igyekszik kikerülni Amnerist, az a gyengédség, ahogyan Aidával viselkedik, aki egyébként Amnerishez hasonlóan „erős nő”, így hiába a férfi a hadvezér, ebből a trióból ő a legérzékenyebb, legempatikusabb figura.

Jelenet az előadásból     (fotó: Elisa Haberer)
Jelenet az előadásból (fotó: Elisa Haberer)

Persze Amneris is több céltudatos nőnél: amikor belehallgat a Celeste Aida végébe, abban reménykedik, hogy a férfi épp rá gondol, vagy róla álmodik. Vagy a pillanat, amikor rádöbben, hogy éppen ő az, aki halálba küldi a számára oly kedves férfit… Pedig nem sokkal előtte még esküvőjére készült, bár fehér ruháját sosem vehette fel…

Aida címszereplőként több figyelmet kap általában is, de árnyalni persze őt is lehet. Ügyes ötlet a játék a zászlóval: az elején egy olasz partizán lengeti a zászlót, akit megvernek a katonák, és akit Aida aztán elbújtat, a zászlót pedig éppen a jelenet végi Ritorna vincitor!-ária alatt találja meg újra, amikor is a szövetdarab a hazaszeretet jelképévé lényegül át. És ahogy a szeretett kedvest óvni próbálja: amint kiejti a száján a Napata-völgyét, rögvest megcsókolja, hogy többet ne is mondhasson, az apja pedig érje be ennyivel. Aztán az a tartás, amivel az ítéletet viseli, és még ő vigasztalja a sziklasírba zárt kedvest – ez az Aida sem csak szerepe szerint királylány: ízig-vérig az.

Aida: Okszana Dika (fotók: Elisa Haberer)
Aida: Okszana Dika (fotók: Elisa Haberer)

A címszerepben Okszana Dika feltétlenül korrekt, de kevésbé szerethető vokális produkciót nyújt: a hang inkább éles, mint puha, és a felső regiszterben tovább élesedik. Színészi eszköztára is korlátozottabb, mint szeretnénk, de a fentebb vázolt figurát tulajdonképpen kitölti. Luciana D’Intino Amnerise ellen is ez a fő kifogásunk: fent élesedik, viszont a karaktert érzi és hozza is.

Érdekes ötlet, és szintén Amneris jellemét árnyalja, hogy a darab kezdetén a teljes udvar (jobb híján nevezzük így, mert leginkább palotát formáz a díszlet, amikor nem Diadalívet) hölgyei Amnerisnek öltöznek: egyszerű fekete ruha, hozzá pedig feltűnő, szőke paróka. Annyira mindenki, hogy kezdetben még Aida is viseli a parókát, jóformán alig lehet megkülönböztetni a riválisától, de Radamesnek azért sikerül.

Amneris: Luciana D'Intino (fotó: Elisa Haberer)
Amneris: Luciana D’Intino (fotó: Elisa Haberer)

A hadvezér szerepében Marcelo Álvarezt látjuk, aki nemcsak megkülönbözteti a két nőt, hanem állhatatosan ragaszkodik is Aidájához. Amnerisszel távolságtartó, de a negyedik felvonás egy pillanatában sikerül a nőnek kibillentenie ebből a minden mindegy-állapotból: amikor azt mondja neki, hogy élnie kell, muszáj. Erre szenvedélyes kitöréssel válaszol: Aida nélkül minek éljen? És éppen vele, aki megölte? Önuralmának elvesztését mutatja, hogy kis híján megüti a nőt, de már a gondolattól elszégyelli magát, és visszatér a korábbi zárkózottsághoz. Álvarez szokásos erényeivel énekel: olvadékony, puha hangon, és ahol csak lehet, páratlan pianókkal tűzdelve. Mindezt úgy, hogy a fináléban sem mutatja a fáradtság jeleit, így aztán a zárókép is élményszerű lesz. Különös, hogy éppen a kezdő Celeste Aida-ária megoldásával marad részben adósunk: inkább mielőbb letudni kívánt, kötelező penzumnak tűnik, mint bravúrosan megoldott feladatnak, pedig ha valakinek, éppen neki boldogulnia kellene a záróhanggal, és nem fortéban kinyomva. Egy apró szeplő azonban nem homályosítja el a produkció értékét, amivel alighanem a  legjobb teljesítményt nyújtja az előadásban.

Szergej Murzajev Amonasrója korrekt, de ez a figura jóval kevesebb figyelmet kapott a rendezőtől, míg a katolikus főpappá avanzsált Ramfis a szokottnál ellenszenvesebb alakot ölt. Roberto Scandiuzzi kellő tekintély tud kölcsönözni a karakternek, és a harmadik felvonás elejét kimondottan szépen oldja meg (bevallom, az a kedvenc Ramfis-részem a darabban).

Jelenet az előadásból (fotó: Elisa Haberer)
Jelenet az előadásból (fotó: Elisa Haberer)

Philippe Jordan irányítása alatt igényes zenekari produkciót hallottunk, talán csak az első kép végi indokolatlanul gyors tempókat nem értettem. Az ítélkezés ezúttal kívülről hallatszik, közvetítésből nehéz volna megmondani, hogy élőben milyen a hatás, tévén keresztül kielégítő a hangzás.

A díszletről még nem esett szó, leginkább azért, mert a mutatós arany épület/oszlopsor (mikor mi) nem sokat tesz hozzá az egészhez. A többszintes építmény célja és értelme, hogy a különböző szinteken megjelenő szereplők ezúttal nem egy síkban, egymástól egyenlő távolságra énekelnek tercettet, hanem több síkban, és háromszöget bezárva, mintha hárman egyszerre másképp nem is énekelhetnének. Ám még ehhez sem muszáj aranyból lennie mindennek. Persze értjük, hogy pompa és csillogás, de ehhez felesleges belógatni két drágának tűnő csillárt, vagy betolni az arany Diadalívet, amit véletlenül sem használnak később bevonulásra, mert mire a győztes hadvezér megérkezik, rég kitolják a színről. A sziklasír ugyanaz a tömegsír lesz, amiről korábban szó esett, de legalább a szerelmesek is kapnak egy széket, amire ők sem ülnek le, ahogyan korábban Amneris vagy a király sem.

Felemás végeredmény: néhány izgalmas és elgondolkodtató momentummal, és némi felesleges történelmieskedéssel, amit ráadásul levet magáról az opera. Mégsem fogunk kudarcként tekinteni Olivier Py rendezésére, mert legalább gondolt valamit az Aidáról, megpróbálta elmondani. Talán a nézőket is gondolkodásra készteti.

Fotók: Elisa Haberer / Opéra National de Paris