Giuseppe Verdi: Rigoletto – FÜLÖP KÁROLY írása a Margitszigeti Szabadtéri Színpad augusztus 5-i előadásáról
Vasárnap este. Rigoletto a Margitszigeten, a Szabadtérin. Fél hét tájban indulok otthonról, miközben baljóslatú viharfelhők tornyosulnak az égen. Villámlás. Esik. Mégis optimista elszántsággal vezetek, úgy érzem, kifelé haladok a zivatarból, pedig az utánam jön. Sebaj, az időjárás-előrejelzések nyolc órára – az előadás kezdetére – már tiszta égboltot jósolnak! Valamivel fél nyolc után érkezem a szigetre. A villámok elmaradtak, de esik. Meglehetősen, kitartóan. Átveszem a jegyem; előttem ismert színésznő próbálja eladni egy feleslegessé vált jegyét, a hátam mögött valaki éppen az esernyője tartalmát loccsantja a nyakamba. Eláztam.
Az előcsarnokban tömeg, pára, fülledtség. Műsorfüzetet osztanak, én is kapok. Félreállok a büfé sarkába száradni. Nyolc óra, nem nyílnak a nézőtéri kapuk. Kitartóan esik, kitartó a közönség is. Rápillantok a mobilom időképére, frissítem a Margitszigetre: baj van, még kilenc órára is felhőket, esőt jelez. Nem lesz ma itt semmi! – mondom magamban. Csendes szomorúsággal szemlélem a közönséget: az asztalokról lassacskán elfogy minden étel-ital, a büféből elviszik az utolsó szendvicset, majd a perec is elfogy, hűtött ital sincs egyelőre több – már csak meleg maradt, de azt is megveszik. Az alagsorból folyamatosan áramlik a nép, alant lassan fogy el a sor.
Aztán mégis… Feltárulnak az ajtók, kibocsáttatást nyerünk. Igyekszem a helyemre, mert tapasztalatból tudom már: törölni kell. A jegyszedők ezúttal vízhatlan műanyag ponchót osztanak – én is elveszem, bár reménytelenül nem az én méretem. Ráülni azonban lehet, aztán mégis a törlés mellett döntök. Szertartásosan megtisztítom az ülőkémet, helyet foglalok, várom a kezdést. A tömeg ráérősen hömpölyög a nézőtérre. Az emberek kibontják ponchóikat – felveszik vagy leterítik.
A mellettem ülő nem töröl, leterít. Ez akkor nyer jelentőséget, amikor a jegyszedő egy néző kérésére eggyel arrébb ülteti az egész sort.
Újabb széket kell letörölnöm, de már csak nedves zsebkendővel tudom. Örömöm nem maradéktalan. De van. Mégsem hiába jöttem, áztam: győztem. Elcsendesedik a nézőtér, már csak a ponchók csörgése-zörgése hallik, itt-ott még szerencsétlenkednek vele – szomszédom például az első felvonás alatt mindvégig –, felzúg a taps, felcsendül a nyitány (persze késők még ekkor is vannak). Háromnegyed kilenc.
A Margitszigeti Szabadtéri Színpad a Magyar Állami Operaházzal karöltve az utóbbi években több olyan produkciót mutatott be, amely hosszú kőszínházi pályafutást követően a szigeti miliőben búcsúzott a közönségtől. Az Operaház 2005-ös Rigolettója ezek nyomába lépett, bár Szinetár Miklós rendezése a jövő évadban is műsoron marad az Operában. Bán Teodórának, a Szabad Tér Színház ügyvezető igazgatójának és művészeti vezetőjének jó ízlését dicséri, hogy olyan operákat válogat minden évben, amelyek igényesen kidolgozott, hagyományos-látványos színpadi adap-tációban kerültek anno a közönség elé, és várhatóan az új környezetben is széles közönségréteg igényeinek képesek megfelelni. Így láthattuk többek között az elmúlt években Verdi Otellóját, Aidáját, Trubadúrját valamint idén nyáron Richard Strauss Saloméját külföldi művészek vendégfelléptével. A grandiózus látványban meghatározó, hogy az említett előadások mindegyikének Csikós Attila a díszlettervezője, akárcsak a mostani Rigolettóé; nem egy közülük igazi remekmű – még akkor is, ha az itteni színpadon csak töredékes formában jeleníthetők is meg. Sajnos a merítési lehetőség egyre szűkül: Csikós Attila legjobbjai már kifutottak, az Operaházban az utóbbi időkben elkövetett rendezői ámokfutások és az ezek nyomán kialakuló új repertoár pedig igencsak megnehezítik majd Bán Teodóra válogató munkáját.
E problémát már a most kiválasztott Rigoletto is mutatja: Szinetár Miklós tizenhárom évvel ezelőtti rendezése messze nem az életmű legjobbja, bemutatása idején kifejezetten nem kedveltem, de az évek távlatából és a már említett folyamatokat szemlélve egészen üdítően hat.
Már-már hagyományosnak mondható rendezés, bár néhány ízléstelen vagy öncélú túlkapását nehéz megbocsátani
(például a szöktetési jelenetben Giovanna megszőlőztetése, ami kifejezetten a drámai szituáció ellenében hat, vagy Gilda lepedőből való „feltálalása”, ami a mögöttem ülők csoportjából harsány nevetést váltott ki), más szertelenségeit pedig a színpadi gyakorlat és az idő elkoptatta (Gilda állva haldoklása). A díszletre is elmondható: minden értéke és tagadhatatlan látványossága ellenére nem a legjobban sikerültek közé tartozik a Csikós-életműben. Az Otello, az Aida vagy a Salome még töredékességükben is a legkiválóbb formájában reprezentálták Csikós Attila művészetét; a Rigoletto már más vonal, inkább csak részletszépségeinek kidolgozottságával, a rendezői koncepciót híven követő megoldásaival sejteti azt.
Sajnos a környezeti adottságok és a technikai lehetőségek miatt az eredeti díszletnek csak egy része jelenhetett meg a szabadtéri színpadon: le kellett mondanunk a bálterem dekorációjának jelentős hányadáról, a két gyönyörűen megfestett háttérről, a festőműhely művészi remeklésének számító viharfelhőkről, továbbá az átrendezés nehézkessége miatt az utcakép hátterében is mindvégig megmaradt, így zavaróan hatott a palotabelső. Természetesen ha az előzmények kizárásával, önmagában vizsgáljuk a szigeti produkciót, az egyszeri néző látványos, szép előadás részese lehet, különösen hogy Szinetár egykori alkotótársa, a segédrendező Harangi Mária a mostani színpadra állítás során szinte mindent megőrzött az eredetiből, és
sikerült a festett háttér helyett adekvát és magától értetődő megoldást találnia a viharjelenetben is: hátrafelé kinyitotta, lélegezni engedte a színpadot, és a margitszigeti fák adta természetes háttérből alkotta meg a városszéli fogadó környezetét.
Hogy mit szólt volna a díszlettervező művének átigazításához, milyen tanácsokat adott volna, nem tudhatjuk. Azonban az, hogy születésnapjának estéjén, augusztus 5-én Csikós Attila díszleteivel ment a Rigoletto, méltó megünneplése a tavaly elhunyt művész nagyszerű életművének. Csak erről valószínűleg vajmi kevesen tudtak.
Szinetár Miklós az alábbi gondolatokat fűzte a margitszigeti bemutató elé: „A remekművek sorsa, hogy népszerűségük miatt időnként kompromittálódnak. A Traviata csodálatos bordalából bútorreklám lett, a Tell Vilmos nyitányát híradókhoz használták, és a Rigolettónak is megvan a maga végzete: cukrászsütemények, vendéglők őrzik a nevét, és Az asszony ingatag is időnként fölbukkan valamilyen reklámban. De még ez sem árt ezeknek a remekműveknek. Telnek, múlnak az évek, az évtizedek, […] nem tudja őket kiszorítani senki és semmi, mert a dallamaik ellenállhatatlanul behatolnak az emberekbe, kénytelenek megjegyezni és dúdolni őket, és egyre csak velük maradnak. […] De arról azért nem szabad megfeledkezni, hogy ezeknek a csodálatos muzsikájú sikerdaraboknak nagyon komoly és mindig aktuális mondanivalójuk van. Mert a Rigoletto nemcsak a gyönyörű dalokról szól, de arról is, hogy aki elvállalja, hogy kiszolgál egy hatalmat, akkor – ha ez a hatalom embertelen – nagyon nagy árat kell fizetnie. Arról is szól, hogy egy foglalkozás hibátlan művelése, jelen esetben a bohóckodás, ad-e felmentést a kegyetlenség, az embertelenség alól. Megmutatja, hogy a mantovai herceg egy gazember, de gyönyörűeket énekel a szerelemről, igazi sármőr, és nehéz neki ellenállni. Varázslatos egyéniség és mélységes immoralitás vajon hogyan férnek össze egymással?”
A 2005-ös bemutató idején hasonlóakat fogalmazott meg a rendező, akkor is a remekművek örök aktualitását hangsúlyozva. Éppen ezért Verdi művének színpadi megjelenítésében akkor egyfajta kortalanságot jelenített meg: a cselekményt a zeneszerző korába helyezte, a nyitójelenet jelmezbáljával pedig csak megidézte a történet eredeti, reneszánsz miliőjét,
de ha a külső jelenetek Csikós Attila tervezte színpadképeit nézzük, bármely korban játszódhatna a történet, akár napjainkban is.
Talán ez és az életműre azóta nehezedő közel másfél évtized tapasztalata a kulcsa Szinetár mostani, megerősített művészi hitvallásának.
A margitszigeti felújítás különlegessége két külföldi vendégművész, Giuseppe Altomare Rigoletto és Arturo Chacón-Cruz a mantovai herceg szerepében. Mindkét művész a nemzetközi operaéletben is jelentős sikereket tudhat már a háta mögött, a magyar közönség előtt sem ismeretlenek.
Az olasz Giuseppe Altomare ezen az estén a Verdi-opera címszerepében lépett fel. Az első felvonásban feltűnik: jó hanganyag, kellemes hallgatni, de nem igazán egyéni, nem igazán megjegyezhető vagy emlékezetes, mint a valódi nagyságoké.
Ám nem csupán énekel: játszik a hangjával, éneke kifejezésteljes, és ez igazolja létjogosultságát a nemzetközi porondon.
Ennek legékesebb bizonyítéka a Cortigiani-ária megrendítően előadott gyors szakasza, ami után azonban valami sajnálatos történik: a művész kifárad, bogarat nyel, nem tudom… Tény: a felvonást záró apa–leánya-nagyjelenet és a Bosszúkettős megmentése partnerére, a Gildát alakító Szemere Zitára hárul; a baritonszólam ekkor csupán vesztesnek ható küzdelem a hősies helytállásért. Sajnos az utolsó felvonásra sem sikerült Altomarénak az első felvonásban oly ígéretesnek mutatkozó színvonalat visszanyernie, művészi rutinja azonban tartogat még annyi muníciót, hogy tisztességgel befejezze az előadást.
Arturo Chacón-Cruz most sem okoz csalódást pár évvel ezelőtti budapesti Werthere után. A mexikói származású énekes talán nem a legszebb tenorhang birtokosa, kissé érces, mégis biztosan csengő magasságaival, jó kiállású, finoman narcisztikus színpadi jelenlétével azonban megnyeri magának a közönséget.
Különösen jól áll neki a gátlástalan szép- és rosszfiú szerep; miképp Gildát, feltehetően a női közönség nagy részét is elbűvöli.
Már a nyitójelenetben sem veszi fel a rendezés kínálta luiszez parókát, inkább saját hajával, a latin macsó imázsával hódít. Színlelt diákként is hiteles, a második felvonásban a szerelem őszinte tisztaságát is megidézi egy pillanatra mind színészileg, mind áriájának érzelmes előadásával. A herceg utolsó áriájában újra a könnyelműség és a felelőtlenség szólal meg, amit Chacón-Cruz azzal a játszi könnyedséggel ad elő, amit mind a darab és Verdi kedvelői, mind a dalt csupán a Szinetár által említett reklámokból ismerők közel ideálisnak tekinthetnek.
Szemere Zita nagyjából ugyanazokat az erényeket csillogtatja meg Gildaként, mint amelyeket 2013-as Erkel színházi vendégszereplésekor regisztráltam, de akár tavalyi Melindáját is említhetném: a koloratúrária gyönyörűen megoldott pianóit és megkapóan szép, makulátlan befejezését – azonban a középső rész huhogós koloratúráin még finomítani lehetne.
Nagy erénye az énekesnőnek a hang drámai színezete, kifejezőereje – bár olykor kicsit nehezen hallgathatóan éles – és színészi eszköztára, amelynek révén a meglehetősen sablonos operafigura élettel telik meg, és válik a mű végére sorsát tudatosan vállaló és beteljesítő hősnővé.
Azonban érdemes lenne mindezt csupán a mozgás és a dallamformálás eszközeivel interpretálni: a Rigoletto inkább bel canto opera még, idegennek éreztem a verista kifejezésmódban is csak takarékosan javallott, a dühös indulatot aláhúzó torz vagy rekedtes, énekbeszédszerű kiáltásokat.
Szántó Andrea szép mezzo tulajdonosa, dekoratív színpadi jelenség, Maddalena ideális megszemélyesítője. Hangját a szólam mélyebb részeiben éreztem kevésbé erőteljesnek, a kvartettben olykor el-eltűnt.
A további kisebb-nagyobb szerepeket operaházi alakítóik a magszokott színvonalon hozták, kiemelendő közülük Kőrösi András hangsúlyos vokális és színészi jelenléte Monterone grófként, valamint Gábor Géza a bérgyilkos Sparafucile szerepében.
Vendégsztárok ide vagy oda, számomra az este legnagyobb élményét Medveczky Ádám nyújtotta a Magyar Állami Operaház Zenekara élén. Mondom ezt annak ellenére, hogy az eső miatti háromnegyed órás csúszás után a zenekar kissé nehezen talált magára, és az énekkarban is némi ziláltságot éreztem a nyitóképben, továbbá hogy az énekesek elé időnként leküzdhetetlen akadályt gördített az igencsak hangos zenekar. Elsősorban Medveczky érdeme, hogy a sokadik Rigoletto-előadás is tudott új élményt adni: általam eddig még nem hallott intenzitású Viharzenéje volt az előadás katartikus csúcspontja – miközben a valódi felhők felszakadoztak a Margitsziget tisztuló égboltján. Ugyancsak az előadás legszebb momentumai közé sorolom a második felvonás Rigoletto-jelenetének mélyen megható zenekari tolmácsolását, amikor is Giuseppe Altomare énekművészetének legjava és az Operaház zenekarának legjobb színvonala együttesen hozott létre kimagasló művészi minőséget.
Nagyjából ezeket viszem haza emlékül a 2018-as margitszigeti Rigolettóról. És egy kicsomagolatlan ponchót.
Fotók: Kereszturi Levente