Rolando Villazón dalestje a Müpában – BODA BENJÁMIN GÁBOR írása a október 1-i koncertről
Nem született zseni, nem is precíz mesterember, de a művészi pálya huszadik évén túl még mindig a nemzetközi operaélet egyik legőszintébb és legönazonosabb személyisége és színfoltja a 2007 óta már francia állampolgársággal is bíró mexikói tenor, Rolando Villazón. Épp a Zene Világnapjára, 2019. október 1-jére esett, hogy a magyar komolyzenei élet utóbbi másfél évtizedének emblematikus fellegvárába, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe érkezett az a különlegesen igényes műsorösszeállítású dalest, amellyel ez év őszén Villazón több európai városban is 19-20. századi spanyol, katalán és latin-amerikai komponisták műveit tolmácsolja Carrie-Ann Matheson zongorakíséretével.
Az alkalomra hangolódó komolyzenebarátok önkéntelenül is elmélázhattak a Villazón-jelenségen. Az énekes 1999-ben, huszonhét esztendősen lett második helyezett Plácido Domingo Operaliáján. Az ezt követkő évek során jelentős szerepekben (Don José, Hoffmann, Rodolfo, Alfredo Germont, Nemorino), jelentős helyszíneken (a berlini Staatsoperben, Münchenben, Los Angelesben, a Glyndebourne-i Fesztiválon, a Covent Gardenben és a New York-i Metben) bizonyított, 2005-ben pedig, a Salzburgi Fesztivál máig nevezetes, Willy Decker-féle Traviata-produkciójában Anna Netrebko partnereként egy csapásra az új operaéenekes-generáció ügyeletes sztártenorjává avanzsált. Néhány felületes analógiát alapul véve, mint a spanyol anyanyelvűség vagy a koncertjein a közönséggel szemben tanúsított közvetlenség, személyében kimondva–kimondatlanul a pályája végéhez közeledő Domingo utódjának figurája kezdett körvonalazódni. A 2005 és 2009 közötti periódus vitathatatlanul a zenit ideje volt Villazón számára. Ebből az időszakból DVD-felvétel őrzi nem csak az említett salzburgi Alfredót, hanem bécsi Nemorinóját, berlini Don Joséját és Des Grieux-jét Massenet Manonjában, egy felemásra sikeredett Bohémélet-film Rodolfóját, de még amszterdami Don Carlos-alakítását is. E felvételeket és ugyanezen csúcsidőszak szintén igen dús CD-termését tanulmányozva
szembeötlik az a kordák közé nehezen szorítható szenvedély, ami Villazón énekművészetének legjellemzőbb vonása, annak minden pozitív és negatív hozamával együtt.
Karakterei sokszor kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz, és az első pillanattól az utolsóig majdhogynem ugyanazon a hőfokon égnek. Nem lehet véletlen, hogy a 2009-ben bekövetkező betegség okozta súlyos hangi válság után, amely az énekesi karrier végének veszélyét is komolyan magában rejtette, a visszatérő Villazónból ugyan kicsit sem hunyt ki a szenvedély lángja, de annál mértéktartóbban választ mind szerepet, mind énekelnivalót. Az imázs és a marketing ugyan még mindig a felkapott sztártenoré, és azóta sem telik el év, hogy ne kerülne egy vagy még inkább több Villazón-felvétel a lemezpiacra (komplett operafelvételtől a könnyűzenei albumig), de az utóbbi tíz évben Villazón már nem tartozik a színpadi szerepekben szuperintenzíven fellépő énekesek közé. E helyett kibontakoztatta a dalest Müpa-beharangozójában kulcsszóként szereplő sokoldalúságát, és miközben regényíróvá vált, profilja újabb Domingóval rokon vonásokkal is gazdagodott, igaz, nem a legjobban csengőkkel – már rendezett és vezényelt is operaelőadást; az utóbbi évek Yannick Nézet-Séguin nevével fémjelzett Mozart-operafelvétel-sorozatának állandó közreműködőjeként pedig már baritonszólamban, Papagenóként tűnik fel a széria legújabb darabjában.
Fellépésein is megnyilvánuló „hiperaktivitása” mindazonáltal cseppet sem „sok”, sosem zavaró, köszönhetően egy olyan nyilvánvaló ténynek, amely muszáj, hogy szemet szúrjon az egyszeri hallgatónak is. Villazón ugyanis a fékezhetetlen intenzitás közepette is a lehető legalázatosabb művészek közül való.
Személyiségéből és alkatából fakadóan valószínűleg sosem fog a műalkotások legmélyebb bugyrába hatolni, viszont minden esetben önmaga maximumát hozza,
az pedig már több, mint az alázat diadala, hogy nem derogál számára lemezre énekelni a Figaro házassága Basilióját, és pályája egyik valóban legelmélyültebb szereptolmácsolását már az említett önmaga maximumán túl Händel Ariodantéjanak tenor-mellékszerepében nyújtotta a 2017-es Salzburgi Fesztiválon – mindkét esetben jó arányérzékkel húzódva meg a nagynevű pályatársak mögött.
A Müpa 2005-ben nyitotta meg kapuit, épp a mexikói tenorista végeleges berobbanását hozó salzburgi Traviata évében. Érdekes eljátszani a gondolattal, vajon milyen lett volna egy akkori Villazón-koncert a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Talán más műsorral érkezett volna, csupa operaslágerrel. Biztosan elhangzott volna a Che gelida manina és az Una furtiva lagrima, lehet, hogy bolondozott volna a Kleinzack-legendában, lehet, hogy egy határokat feszegető szenzációhajhász és hatásvadász Nessun dorma-ráadás tarkította volna az estét. Az is lehet, hogy a zenekar három-négy önálló számot játszott volna, de biztos, hogy Villazón magától értetődő alázattal állt volna a pódiumon, miközben a megfelelő percekben természetes közvetlenséggel szórakoztatja, mosolyogtatja és nevetteti meg a publikumot. Biztos, hogy jóval nagyobb érdeklődés övezte volna ezt a képzeletbeli koncertet, mint azt, amelyet 2019 októberének első napján adott. Mégis jobb, hogy most, és ezzel a műsorral érkezett. (Megjegyzendő, második alkalommal, hisz Villazón 2018-ban Monteverdi Orfeójában is szerepelt már a Müpában.)
„Népszerű dallamok a múltból és a jelenből” – ezzel a közönségcsalogató címmel hirdette a Müpa a dalestet, s a beharangozó szövegek mind a fellépő „poperasztárságára” építve és papírformaszerűen a műsor spanyol- és latin-amerikai zenei anyagának tényét meglovagolva az est vérpezsdítő, latinos temperamentumosságának ígéretével igyekeztek hallgatóságot csábítani – felemás sikerrel.
Pedig Rolando Villazón és Carrie-Ann Matheson dalestjénél remekbe szabottabb felépítésű, átgondoltabb műsorösszeállítású és tartalmasabb komolyzenei kuriózumot nehéz lenne kitalálni. Ennek a dalestnek missziója van, a műsor főszereplője ugyanis messze nem csak Rolando Villazón, hanem a rendkívül gazdag (nem csak!) spanyolajkú kultúrkörnek egy, a közepesen művelt komolyzenebarát számára valószínűleg kilencvenöt százalékig ismeretlen szelete, a 19-20. századi dalirodalom. A nyolc zeneszerző alkotásaiból válogató műsor leginkább a 20. század első felében született művekre helyezi a hangsúlyt. A legidősebb komponista, a brazil Alberto Nepomuceno 1864-ben, míg a két legfiatalabb, egyaránt argentin szerző, Carlos Guastavino és Alberto Ginastera 1912-ben, illetve 1916-ban született.
A koncert első felének műsorán Spanyolország három zeneszerzőjének művei szerepelnek. Rafinált, a többnyelvű, sokrétegű kulturális örökséggel rendelkező országra jól reflektáló válogatásként először az adott koordináták között valóban népszerű, sőt a legnépszerűbb spanyol szerző népszerű műve hangzott el. Manuel de Falla (1876-1946), a „spanyol Bartók” Hét spanyol népdal című ciklusa mintha csak egy miniatűr, népzenei dallamokon alapuló, de nagyon is a szerző eredetiségének és modernitásának jegyeit magán viselő spanyol Dichterliebe lenne. Az asszociációt nemcsak a zongorakíséretes dalciklus műfaja, a csalódott szerelmes férfi-nézőpontja, de az egymást követő rövidebb-hosszabb dalok lélektanilag jól kimért hangulatingadozása és a körülbelül tizenhárom perces ciklus terjedelméhez mérve önálló zongoraszólamok jelentősége is lehetővé teszi.
Villazón önmagát nem meghazudtolva, az első taktusoktól a művel együtt lélegezve, zsigeri szenvedéllyel csap bele a bemocskolt zsebkendő metaforájával élő nyitódalba. A hangszínt jól ismerjük, mit sem változott a zeniten énekelt Don José és Alfredo óta.
Villazón ugyanazzal a hangadással játszva teremt atmoszférát, mint amivel azok szégyenérzetét és kétségbeesését fejezte ki. Lehet, hogy a tenorista védjegyévé vált, túlfűtött szenvedélyű éneklés szétfeszíti majd a dal mint műfaj intimebb kereteit is? Villazón azonban az egész dalciklus során a mezsgyén belül marad, és miközben de Falla alkotásán keresztül különböző spanyol tájegységek változatos népdalkincsét idézi meg (az első dal murciai, a ciklus része három andalúz, egy asztúriai és egy aragón dal is, a hatodik darab dallama pedig az egész országban elterjedt), a fegyelmezett dalénekes imázsát is beépíti abba a bizonyos sokoldalúságba. Nincs taps a dalok között, az csak az utolsó, a sevillai Polót záró, elmaradhatatlannak tetsző zapateadót követően zeng csak fel, de Falla művének végeztével pedig a dalest zenei utazása rafinált csavart vesz.
Federico Mompou (1893-1987) két katalán nyelvű impresszionista dala, a Neu és a Damunt de tu només les flors ízig-vérig a népies de Falla-dalciklus már-már szélsőségesen érzékeny, finom, urbánus ellenpólusa. Villazón továbbra is remek stílusérzékkel, az előzőeknél még finomabban közelít a dalokhoz, a Neu önmagában is és a tenorista tolmácsolásában is a komplett dalest legszebb, legbensőségesebb darabja. Mindazonáltal a de Falla-mű spanyolja után katalánul éneklő Villazónnal kapcsolatban is bebizonyosodik, hogy
az anyanyelvűség elhanyagolhatatlan többletet ad művészi kifejezéshez, még egy olyan előadó esetében is, akinek operai szerepeiben messze nem akadt gondja azzal, hogy idegen nyelven kifejező maradjon.
Az első részt szintén katalán származású zeneszerző, Fernando Obradors (1897-1945) dalcsokra zárta. Villazón a Klasszikus spanyol dalok című gyűjtemény hat darabját énekelte, ismét spanyol nyelven. Négy dal szövege a 15-18. század spanyol irodalmának egy-egy népszerű darabja, kettő pedig a de Falla-mű darabjaihoz hasonlóan népdal. Obradors neoklasszikus dalai pont annyival vannak híján de Falla precíz zsenialitásának és Mompou érzékeny ihletettségének, amennyivel Villazón koncentráltsága szenved csorbát a hangversenyterem levegőjét valóban megállító két előző blokkhoz képest. A Klasszikus spanyol dalokat a közönség sem fogadja egységes dalciklusként, majdnem mindegyiket taps, viszont jogos taps követi. Miközben a Villazón számára kényelmes lágéban lévő, de a hang erényeinek megcsillogtatására remekül szolgáló dalok a megszokott professzionális technikai kivitelezéssel szólalnak meg, megvillan a tenorista legendás, humoros oldala is. Helyenként ironikus távolságtartással, a dalokat ihlető korok jó ízlésű paródiájává formája Obradors egy-két opusát, így a La mi sola Laureola kezdetű lovagi áradozást, vagy a kicsinyítőképzőkben bővelkedő záródarabot, a Chiquitita la novia kezdetű, játékos népdalt.
A szünet után, mielőtt a Latin-Amerikának szentelt második részbe fogna, Villazón angol nyelven szól a hallgatósághoz. Honfitársa, Silvestre Revueltas (1899-1940) Öt gyermekdalának megszólaltatása előtt méltatja Mexikó legjelentősebb zeneszerzőjét, majd jó érzékkel hívja fel a figyelmet a dalok irodalmi alapanyagára, a hazánkban jól ismert Federico García Lorca verseire. A dalest legkomorabb, legnyomasztóbb blokkját pont ezek a gyermekdalok alkotják, Villazón pedig jó karakterizáló képességét villantja meg. A legnagyobb sikert a Canción tonta című dal, egy kisfiú és édesanyja három-háromsoros dialógusának tolmácsolása aratja, melyben jól megkülönböztethető hangon szólaltatja meg a butaságokat (?) kérdező gyermeket és édesanyját.
Érződik, hogy Revueltas életműve Villazón egyik szívügye, szeretetreméltó, tapintatos humorral teli gesztusokkal inti csendre a dalciklus egységét tapsukkal majdnem megtörő közönség tagjait.
Ha az első részben elhangzó Hét spanyol népdalra mint miniatűr Dichterliebére asszociálhatunk, az argentin Carlos Guastavino (1912-2000) A felhők című háromdalos ciklusa Liszt Három Petrarca-szonettjének latin-amerikai változata is lehetne. A második részben felcsendülő latin-amerikai dalok közül nem egy ugyanis kifejezetten nívós spanyol költemények megzenésítése, A felhők például a Lorca-kortárs költő, Luís Cernuda három verséé. A három bensőséges lírájú vers Guastavino zenéjével kiegészülve nagy mozgásteret ad, de választás elé állítja az énekest. Villazón innentől kezdve végleg a túlfűtött interpretáció útjára lép, és A felhők dalciklusban az este során először valóban túlfeszíti a műfaji határokat. Inkább az operista, mint a dalénekes megközelítésében halljuk az argentin Alberto Ginastera (1916-1983) Dal a feledés fájához című művét is, de még a második rész külön színfoltját alkotó gyönyörű brazil dalt, Alberto Nepomuceno (1864-1920) Szomorú szívét is. A portugál nyelven előadott dal mint műalkotás az első rész Neu-jának szépségben méltó párdarabja, a szöveg a jelentős brazil költőhöz, Machado do Assishoz kötődik. A szép Nepomuceno-dal azonban az est magas színvonalához képest kevésbé kidolgozott produkció benyomását keltette.
A kolumbiai Luis Antonio Calvo (1882-1945) Cigánylány című dala, mint a hivatalos műsorban utoljára feltűntetett mű, hangulatában a dalest kezdetének andalúz világához kanyarodik vissza. Nem csak záródarabként, de ráadásszámként is megállná a helyét. A mexikói tenor felszabadult előadásmóddal ereszti ki végleg, ami a palackban van, s a beharangozókban ígért latinos hangulat ígéretéhez híven az est során harmadszor is zapateado zárja a koncert hivatalos műsorát.
A ráadás mint jelenség külön lapra tartozik. Ízlés kérdése, de nem várt, kellemes meglepetés az est hangulatához illő, annak teljesen arculatába vágó dalt, Carlos Guastavino A rózsa és a fűzfa című darabját ráadásként hallani. Ismét az első rész első kétharmadának, valamint a Revueltas gyermekdalainak fegyelmezett, koncentrált daléneklése tér vissza.
Aztán megérkeznek a virágcsokrok Villazón és a kiváló Carrie-Ann Matheson számára, majd megkezdődik és tomboló sikert arat a jó ízlés határain belül maradó kedves Villazón-show is. Felcsendül a Te quiero mucho, van tangó, majd mariachi-zene és közönségénekeltetés is. Ay, ay, ay, ay, canta y no llores, dalolja a publikum, majd a négydalos, nagyvonalú ráadásblokk végeztével Villazón derűs nevetést kiváltva jelzi, hogy ideje enni mindenkinek – igaz, a kései vacsora előtt kísérőjével még dedikálást is tart.
Annak, aki Villazón koncertjére készülve előre tanulmányozta a műsor ritkán hallható darabait, a dalestre tartva könnyen a fejében járhatott a brazil Nepomuceno-dal melódiája, és Machado de Assis sorai a ligetben suttogó őszi szélről, mely a földre fújja a száraz leveleket. A lírai én fájdalom nélkül nézi a szomorú elmúlást – egyedül ő látta, ahogy megszületnek, és egyedül ő látja lehullani őket. Rolando Villazón húszéves énekesi pályáját tíz éve majdnem kettévágta az a bizonyos hangi válság, a művész azonban ma is ugyanazzal a könnyen felismerhető, egyéni tónusú tenorral tolmácsolja a spanyol és latin-amerikai dalirodalom gyöngyszemeit, mint annak idején a slágeroperák szerepeit. A nagybetűs Csúcson töltött évek születésének és elmúlásának fájdalmát egyedül ő élhette át annak teljes súlyával. 2019-ben a magyar közönség ugyanazt a magas minőséget kapta a mexikói tenortól, mint amit tizennégy évvel azelőtt kaphatott volna. Ezúttal más műfajban, még elmélyültebben, de ami a legfontosabb, a közvetlen énekesegyéniség változatlanul őszinte önazonosságával.
Fotók: Posztós János / Müpa