Giuseppe Verdi: Traviata – felújítás a Magyar Állami Operaházban. KONDOR KATA írása a második szereposztás október 16-i előadásáról
Előfordulnak előadások, melyek azt a kínos érzést keltik a kritikusban, hogy igazából ő van rossz időben és rossz helyen – annyira hihetetlen, hogy minden egyszerre romoljon el, jó művészek is a legrosszabb formájukat nyújtsák, mintha minden összeesküdött volna a produkció ellen. Az Operaház új Traviatája esetében pontosan így éreztem magam; hogy mennyire jogosan, azt nem tudom eldönteni, mivel csupán egyetlen előadást láttam, a legutolsót. Így kritikámban is megtartanám a bizonytalanságot, legbelül reménykedve, hogy mégsem ennyire rossz a helyet.
Anger Ferenc rendezése már önmagában zavarba ejtő, mivel nem rajzolódik ki belőle a darab megközelítőleg egységes, következetes interpretációja. A szereplők cselekedetei nagyrészt megfelelnek a mű eredeti cselekményében foglaltaknak, de sem érzéseiket, sem motivációikat nem ismerhetjük meg alaposabban; olyan felszínes értelmezéssel szembesülhetünk, mintha csak egy operakalauz összefoglalóját olvasnánk. Nem állítom, hogy a produkcióban egyáltalán nincsenek jól sikerült megoldások: érdekesek például a szexualitásra vonatkozó burkolt utalások, mint a vendégek fején látható medencecsont Flora bálján, amely a csontvázjelmezes figurán ráadásul hiányzik is a megfelelő testtájékról –mintha az emberek az értelmük elé helyezték volna az ösztöneiket. Úgy tűnik, mintha Violetta sem tüdőbajban szenvedne, egyáltalán nem mutat erre utaló tüneteket, fehér ruháján pedig a minta olyan, mintha alulról szennyeződött volna be.
Csakhogy mivel járul mindez hozzá a mű értelmezéséhez?
A Traviatában szerepe van a szexualitásnak – nagyon naivnak kell lenni, hogy ezt ne vegyük észre. A rendezésnek pedig sikerül az erre vonatkozó, virágnyelven tett utalásokat hasonlóan ködös célzásokkal társítani.
A legkoherensebb rendszert a produkció ironikus elemei képezik; még az is felmerült bennem, vajon nem az eredeti opera paródiáját látjuk-e. Gondolhatunk az Alfréd angyali húgának szerepében színre lépő, vattacukrot majszoló kövér kislányra, az első felvonás végén a két főszereplő esetlen, és a zenéhez cseppet sem illő egymásra találására, vagy a második felvonás báli jelenetének táncbetétjére. Ám a rendező ebben sem következetes, mivel egyes jelenetek mindenfajta ironikus mellékzöngétől mentesen kerülnek színre – így például a dramaturgiailag legproblémásabb rész, Alfréd apjának megjelenése, ami ennek következtében kínosan megoldatlanná válik. Kétségeink maradnak, hogy a darab mely vonásait kellene fokozott kritikával vizsgálni, és persze afelől is, miért: hogyan járul ez hozzá a darab, a művészet vagy önmagunk jobb megértéséhez?
Pasztircsák Polináról nem tudtam eldönteni, csak a délelőtti időpont fogott ki rajta, vagy valamilyen betegséggel küzd. Nem mintha hangja nem lett volna selymes és lágy, lénye sem nélkülözte jól ismert nőiességét és báját, ám főleg az első felvonásban dallamformálása időnként csorbát szenvedett. Egyes magas hangok kilógtak a zenei ívből, bizonyos részletek, hangindítások pedig csak fortéban szólaltak meg.
Bár az énekesnőt legutóbb is éppen betegen hallottam Violettaként, más szerepei alapján joggal lehetne még tökéletesebb produkciót várni tőle.
Talán igazságtalan dolog Balczó Pétert egy dupla Traviata-széria legutolsó előadásán nyújtott teljesítménye alapján értékelni – előző este is Alfréd szerepét énekelte –, mivel azonban őt is csak ekkor hallottam, kénytelen vagyok mégis megtenni. Nagyobb kifogásunk ugyan nem lehetett a produkciójával szemben, minden hang megszólalt, megközelítőleg olyan stílusban és karakterrel, ahogyan az várható, összességében mégsem keltett jó érzést az ezen a délelőttön hallott tenorhang. Sokszor élesen, kellemetlenül szólt, valamilyen egyenetlenség, érdesség is érződött rajta. Az említett okok miatt nem sikerült eldönteni, pillanatnyi indiszpozíció vagy nem megfelelő szerepválasztás áll emögött, de akármelyik is az igazság, reméljük, hogy csak rövid megtorpanásnak lehetünk tanúi egy tehetséges művész pályáján.
Úgy volna igazságos, ha a két főszereplőhöz hasonló elnézéssel kezelném Kelemen Zoltán produkciójának hiányosságait is, ám a művész korábbi előadásaiból arra kell következtetnem, hogy nála nem egyedi esetről van szó; az olykor igen jó teljesítményt nyújtó bariton rendre nem azokat a szerepeket énekli, amelyekben legjobb oldalát képes megmutatni.
Miközben a Falstaff Fordjaként örömteli perceket okozott, a 19. századi művek nagy bariton antihőseihez sem hangjának, sem személyiségének ereje nem elegendő.
Az idősebb Germont is az utóbbiakhoz áll közelebb, így itt is megmutatkoztak a fogyatkozások: a hang kellemetlenül, erőltetetten és tompítva szólt, s bár később bemelegedett egy kissé, de a szépen megformált ívek is nélkülözték a művészi kifejezést és a mélyebb szerepformálást.
A mellékszereplők közül ki kell emelni Flora szerepében Heiter Melindát minőségi mezzoszopránjáért, Ujvári Gergelyt, aki ugyan nem bizonyult hibátlannak Gaston szerepében, szép tenorhangját azonban újfent megcsodálhattuk, valamint Kiss Andrást Grenvil doktorként, aki biztonságot nyújtó basszusa mellett érzékeny oldalát és finom pianóit is megmutatta.
Úgy tűnt, Madaras Gergelynek sem volt jó napja ezen a vasárnapon, mert bár azok a zenei elképzelései, amelyeket jó pillanataiban képes volt keresztülvinni a Magyar Állami Operaház Zenekarán, érdekesnek bizonyultak,
a tempók, a dinamika, a fokozások kimunkált műértelmezésről tanúskodtak, ugyanakkor a karmester nem volt képes mindig kézben tartani a zenei folyamatokat,
és időnként a színpaddal sem sikerült együtt maradni. Ráadásul nem túl szerencsés elhelyezése folytán az énekkar sem volt képes azt a zenei hatást kelteni, amit a közönséggel szemben állva szoktak.
Míg az Operaház első premierje kapcsán örömömet fejeztem ki a műsorszervezésben mutatkozó, előremutató alapelvek miatt, az első nagyszínpadi bemutató – még ha el is tekintünk az ad hoc jellegű kellemetlenségektől – nem éppen optimista gondolatokat keltett bennem. Az ideális az volna, ha annyira jó produkciók születnének, hogy a pillanatnyi megingások se tehetnék őket élvezhetetlenné.
Fotók: Magyar Állami Operaház