Fekete Gyula: Római láz; Leonard Bernstein: Trouble in Tahiti – a CAFe Budapest fesztivál produkciója a Zeneakadémia Solti termében. KONDOR KATA írása az október 20-i előadásról
A kerek évfordulók jó alkalmat szolgáltathatnak arra, hogy koncentrált figyelmet szenteljünk egy-egy szerző életművének; természetszerűen az éppen száz éve született Leonard Bernstein darabjait is bőségesen hallhatjuk idén. Külön öröm, hogy az operáit is megismerhettük, a Trouble in Tahiti mostanra két különböző rendezésben is színre került. A CAFe Budapest fesztivál már profiljából adódóan is a közelmúlt zeneszerzői közül választhatott társat az amerikai komponista számára, Fekete Gyula 2001-ben bemutatott, Római láz című darabja került az előadás első felére. Két különböző, hagyományosan nem összetartozó mű párba állítása kockázatos vállalkozás; nem csupán annyi a kérdés, összeillenek-e, az sem szerencsés, ha valamely darab problematikája túl erősen eltéríti a másik értelmezését, rányomja a bélyegét a másik befogadására, netán elvonja róla a figyelmet. A mostani bemutatónak nagy erényére szolgált, hogy egyik sem következett be: miközben mindkét mű önállóan is kiteljesedhetett, finom kapcsolódások árnyalták a jelentésszerkezetüket.
A Római láz Edith Wharton elbeszélése alapján készült, és irodalmi művek operai feldolgozásának igen kiváló példáját fedezhetjük fel benne. Miközben a két nőalak elhallgatásokkal terhelt párbeszéde lassan gyűrűzve közelít a tetőpont felé, a zene a harmadik főszereplőt, magát az örök várost is megjeleníti. Ez a bódító erejű, nagyon erősen érzéki hatású, már-már extázisig fokozódó muzsika amellett, hogy egy érzelmekkel és élményekkel terhelt helyszínt fest, a két, ellentétpárt alkotó asszony egyikének pólusát is képviseli. Míg Mrs. Slade a nagy feszültségeket látszólag uralva próbálja kontrollálni az életet, Mrs. Ansley képes maximálisan megélni az adott pillanatot, és egyetlen ilyen, a maga teljességében megtapasztalt életesemény – egy szerelmi jelenet – az egész életét megváltoztatja. A látszólag véletlen események ugyanis mind a darab belső logikájából következnek, a két eltérő sorstörténet, a megdicsőülés és a teljes összeomlás a két eltérő világfelfogás egyenes következménye.
Almási-Tóth András egy szépségszalonba helyezte a történetet, ahol a két nő különböző szépészeti kezelései nem csupán aktuális érzéseiket képezik le aprólékosan, de a két kozmetikus alakjában a főszereplők egyfajta alteregóját is megteremti a rendező (Imai Ayane és Yoshida Makiko játsszák és helyenként éneklik múltbéli énjüket). Ahogyan a két fiatal lány hozzájuk ér, egészen intim kezeléseket folytat rajtuk, abban árnyaltan megjelenik egymáshoz való viszonyulásuk is, a finomabb puhatolózástól egészen a burkolt agresszióig. A rendezés magasiskolája egy ilyen kevés külső cselekménnyel rendelkező darabot túljátszás nélkül, ám a mélyebb rétegeket feltárva színre vinni, ahol minden apró részletnek jelentősége van. És nagyszerűek az énekesek is: Szabóki Tünde elvarázsolt, még mindig a huszonöt évvel ezelőtti delíriumban élő Mrs. Ansey-je, akiről szinte lepereg minden földi hívság, miközben szárnyaló hangja újra és újra a legmagasabb elragadtatottságot festi; illetve Meláth Andrea sokkal nyughatatlanabb természetű Mrs. Slade-je, aki szintén megszállottan ragaszkodik a múltbéli eseményekhez, de azért, hogy saját helyzetét erősítse meg ezek segítségével, mert bár azt hiszi, győzött, sosem tudta igazán megélni a sikerét, s az egyetlen, kozmikussá növő pillanatot megélő társnőjével szemben folyton alternatív valóságlehetőségek között lavíroz.
Szintén megszállottságszerűen ismétlődő zenei motívumokból bontakoznak ki a Trouble in Tahiti jelenetei. A külvárosi idill hazug voltát és az „átlagos” házasság boldogtalanságát megfestő opera szereplői is vágynak a tökéletes pillanat megélésére, melyben egykor talán részük is volt, sugallja Dinah álma, ám ők nem tudtak egyetlen nagy eseményt sem oly módon megőrizni, hogy az egész életüket meghatározza, hanem ahogyan a legtöbben, megragadtak az ideál és valóság közti szakadékban. A nyitó- és zárójelenet a viták monoton ismétlődésének zenei megvalósulása, és miközben a darab fanyar humora nem rejti véka alá a szereplők gyengeségeit (ilyen például Sam férfierőt éltető áriája, mely remekül karikírozza a sport egyfajta pótszer-szerepét a férfi-önmegvalósításban), nem fest róluk egyoldalú képet. Dinah pszichológusnál tett látogatása és az álmában megjelenő kert leírása a darab zeneileg is legmegkapóbb jelenete, és miközben álom és valóság ironikus kontrasztja egy percre sem szorul háttérbe, a két szereplő, bár nem egymás felé fordulva, de épp ebben a zenei anyagban, az álmok világában talál egy pillanatra egymásra – a való életre vonatkozó következmények nélkül.
Almási-Tóth András már korábbi rendezéseiben is megmutatta érdeklődését a popkultúrának az ember életében betöltött funkcióját illetően, az illúziók hamisságát, amelyek pont a vágyak megvalósítása ellen hatnak. A Trouble in Tahiti is megerősíti ezt a következtetést, legyen szó akár a címben szereplő filmről – mely vitathatatlanul gyenge színvonala ellenére is egyfajta tetszetősebb narratívát közvetít az életről a szereplők felé, mint amilyen a sajátjuk. Az opera egészen nagyszerű, a külvárosi lét idilljét szinte mechanikusan zengő tercett tagjai (a két férfi szereplő revütáncosként jelenik meg, míg a női tag Marilyn Monroe külsejét kapta) pedig itt egyfajta természetfeletti segítők lesznek, akik azonban ostoba naivitásukkal annyira nem látják át a történteket, hogy természetesen képtelenek bármit is javítani a főszereplők kapcsolatán.
Az énekeseknek ebben a produkcióban is változatos táncos és színészi feladatoknak kellett megfelelniük. A főszereplő házaspárt Bakonyi Marcell és Meláth Andrea alakította, akik amellett, hogy komikusi vénájukat is megmutatták, kellően mértéktartón és árnyaltan formálták meg a karaktereket, emellett hangjuk is illeszkedett az érdekes és kifejező játékhoz, talán csak a kert-téma megszólaltatása lehetett volna egy kissé még poétikusabb. A tercett három fiatal énekese, Estefanía Avilés, Erdős Róbert és Erdős Attila láthatóan jókedvű elevenséggel vetették bele magukat a feladatba – az egyetlen kifogásunk az arányokkal kapcsolatban lehetett: az énekesnő hangja néha elveszett társai mellett. Mindkét műben a Budapesti Vonósok működtek közre, a Fekete Gyula-darab esetében Serei Zsolt, a Bernstein-műben pedig Dobszay Péter vezényletével. A ritkán játszott művek kellő színvonalon, érdekesen és kifejezően szólaltak meg, a zenekari anyag mindkét részben megkapta a mű jelentésszerkezetében betöltött szerepének megfelelő fontosságot.
Amikor operát akarunk hallgatni, általában egy elsősorban ezzel a műfajjal foglalkozó hazai vagy külföldi intézmény felé fordítjuk a figyelmünket. Mégis, időnként jó megnézni, mi történik az operajátszás fő sodrán kívül: ezek az előadások frissességükkel, rendhagyó darabválasztásukkal vagy közreműködőikkel gyakran képesek felkavarni az állóvizet, és akár olyan élményekkel is gazdagítani minket, amelyek az operai nagyiparból hiányoznak.
Fotók: Hrotkó Bálint /CAFe Budapest