Megszolgált bizalom

Dmitrij Hvorosztovszkij áriaestje a Müpában – BÓKA GÁBOR kritikája az április 2-i koncertről

Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Aligha mondhatnánk, hogy az elmúlt hónapokban telt házak jellemezték volna Budapest komolyzenei életét. Csupán szűkebb témánknál, az operánál maradva: hogy kortárs operabemutatók lényegében közönség nélkül zajlanak le, azt már régen megszokhattuk. Hogy népszerű művek operaházi repertoár-előadásai sem képesek megtölteni a nézőteret, az már jóval aggasztóbb. Ám az idei évadban az is tendenciává vált, hogy aktuális világsztárok sem feltétlenül vonzzák a közönséget. Megfontolásra érdemes jelenség, amelynek okait nem ezen írás keretei között kell feltárnunk – ám ilyen háttér előtt különösen szembeszökő az az előzetes bizalom, majd később a forró siker, ami Dmitrij Hvorosztovszkij első magyarországi fellépését kísérte.

Nincs mit kertelni: az ötvennégy esztendős orosz művész, a nemzetközi színpadok egyik legkeresettebb baritonja a teljes mértékben megszolgálta az ünneplést; a tömeghisztéria miatt egy fokkal kritikusabb üzemmódra váltó hivatásos zenehallgató egy percig sem volt kénytelen olyasmivel szembesülni, hogy a publikum túláradó szeretetét elsősorban Hvorosztovszkij férfias vonzereje vagy a közelmúltban nagy sajtónyilvánosságot kapott betegsége által kiváltott szimpátia motiválná. Technikai vonatkozásban csupán egyetlen szám, a koncertet nyitó Saklovityij-ária (Muszorgszkij: Hovanscsina) kicsit bizonytalan magasságai kapcsán jegyezhettünk fel kérdőjeleket, melyeket aztán semmissé tett az első félidő további négy orosz áriája. Kedvező benyomásainkat elősegítette, hogy a második szám, a címszereplő románca Rubinstein A démon című operájából a Muszorgszkij-ária melodikusságával szemben kifejezetten deklamatív, így alkalmat teremtett a művész számára, hogy immár véglegesen beénekelje magát – aki, mintha csak maga is érzékeltetni akarta volna a fokozatosan elnyert biztonságérzetet, látványosan „körbehordozta a hangját” a teremben, vagyis egy-egy kitartott hangot lehetőség szerint minden irányban igyekezett megmutatni. Csajkovszkij Pikk dámájának Tomszkij-áriájában tetszett az egyszerre csibészes és démoni megfogalmazás; Rahmanyinov Alekójának áriájában a szerelmi elragadtatottságtól a kétségbeesésig ívelő érzelmi skála hű tolmácsolása nyűgözött le; Borogyin Igor hercegeként pedig az eddigi erények – az immár biztossá vált vokális teljesítmény és a pontos figurateremtés – mellett a személyiség reprezentativitására is fel kellett figyelnünk. Hogy az orosz félidő áriái nem csupán nyelvi szempontból, de stílus tekintetében is anyanyelvi természetességgel hangzottak el, azt akár magától értetődőnek is vélhetnénk – de hány magyar példa mutatja, hogy ez közel sem ilyen természetes! Nagyon is értékelnünk kell tehát, hogy valaki nem csak a műsor-összeállítással, de megformálásának igényességével, a befektetett munka mennyiségével is hitet tesz hazájának zenekultúrája mellett.

Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A második félidő olasz áriái egy fokkal kevésbé voltak meggyőzőek, ez a kijelentés azonban az orosz blokkban olykor elért abszolút tökéletesség mércéjével értelmezendő. Enyhe elégedetlenségem oka viszonylag könnyen megfogalmazható: úgy éreztem, Hvorosztovszkij ezekben a számokban sokkal inkább a nagy énekest, mi több: a hangnagybirtokost akarja megmutatni, mint korábban, amikor a világszínvonalú éneklést a figura- és szituációteremtés eszközeként használta. No persze aki ilyen matériával és énektudással rendelkezik, annak akár ezt is elnézzük – pláne, ha ez a tendencia csak nyomokban észlelhető, és nem válik uralkodó benyomássá. Mert hát a pozitívumok így is jócskán felülmúlták kritikai észrevételeinket: a Tell Vilmos-részlet hatalmas érzelmi és hangerő-íve, Az álarcosbál René-áriájának végsőkig fokozott kantábilitása, A trubadúr Luna-áriájának jó értelemben vett színpadiassága (melyet itt érezhettünk a leginkább helyénvalónak), ugyanakkor mélyről fakadó férfilírája jelen sorok írója számára éppoly emlékezetes marad, mint a koncert hivatalos műsorát záró Rigoletto-monológ hatalmas csöndjei. A köhögésre és cukorpapír-csörgetésre mindig kapható budapesti közönség egyként némult el Hvorosztovszkij szuggesztivitásának hatására, s ez alighanem minden kritikai értékelésnél többet mond.

Az áriaest váratlan ajándékként egy burkolt szimfonikus hangversenyt is tartalmazott, melyet a mindvégig igényes, olykor egyenesen virtuóz teljesítményt nyújtó Uráli Filharmonikus Zenekar prezentált. Felkészültségük az áriák kíséretében is nyilvánvalóvá vált mind testületileg, mind egyénileg (különös tekintettel a program során többször is hangsúlyos szerephez jutó első csellistára), ezúttal azonban az ilyesfajta gálakoncertek hagyományaitól eltérően nem csak zenekari operarészletek kínáltak lehetőséget számukra az önálló megmutatkozásra, hanem olyan népszerű szimfonikus művek is, mint Csajkovszkij Olasz capricciója és Ravel La Valse-a. A legkevesebb, amit elmondhatunk a zenekarról és Dmitrij Lissz karmesterről, hogy teljesítményük (egyetlen apró rézfúvós-megingást leszámítva) önálló koncerten is elismerést, mi több: feltűnést keltett volna.

Fotók: Pályi Zsófia / Müpa