Johann Adolph Hasse: Artaserse – a Theaterakademie August Everding előadása a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. KONDOR KATA írása az április 22-i előadásról
Érdekes volna megtudni, mennyiben befolyásolja a közönség befogadóképességét az, ha úgy tudják, a színpadon, a szemük előtt a valóság zajlik. Vajon erősebb hatást tesz ránk a színház, jobban felzaklat, ha azt gondoljuk, nem fikciót látunk, hanem az események egykor valahol, valakivel valóban megtörténtek? Hasse Artaserse című műve Kovalik Balázs és növendékeinek produkciójában ugyanis afféle dokumentumoperának mutatja magát, a bayreuthi Markgräfliches Opernhaus újranyitása alkalmából készült előadás az operaház alapítója, a bayreuthi őrgrófné, Wilhelmine (Nagy Frigyes király nővére) életének eseményeire reflektál. Ahogyan a rendező a magyarországi bemutatót megelőző interjúiban elmondta, elsősorban az érdekelte az alkotóstábot, hogy a megnyitóünnepségre kiválasztott két Hasse-opera – az Artaserse és az Ezio – történései hogyan felelnek meg az őrgrófné családi élete egyes motívumainak. Ennek következtében a produkció vázát Wilhelmine leveleinek szövege adja, amelyek közé az operáknak az adott szituációra rímelő jelenetei ékelődnek be. A zsarnok apa, a baráti önfeláldozás, a kényszerházasság tehát nem marad puszta barokkos szólam, amelyet annyi más operában hallottunk már: a korabeli dokumentumok tanúskodnak róla, hogy a porosz uralkodócsaládban, az őrgrófné ifjúkorában mindez valóban megtörtént.
Ne essünk persze abba a hibába, hogy elfeledkezünk arról: minden műalkotás fikció, köztük a színházi produkciók is, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy jelen előadás a „színház a színházban” lehetőségeivel élve (a díszlet a bayreuthi operaház váza és belső tere) többszörösen megkérdőjelezi valóság és előadás viszonyát, sőt azt is, van-e értelme egyáltalán határokat húzni a kettő között. Más elemek ugyanakkor épp az ellenkező irányba vezetnek: Kovalik Balázs bevezetője nem csupán azért fontos, mert megadja a közönségnek a produkció megértéséhez szükséges háttérismereteket, amelyekkel az valószínűleg nem rendelkezik, de azért is, mert már ekkor a valóságba ágyazottság irányába tolja el előfeltevéseinket, hozzájárulva egy felkavaró erejű, megrázó és kegyetlen előadáshoz.
Nem mintha a történet valóságos volta annak egyediségét emelné ki. A problémák egy része – családon belüli erőszak, a leánygyermek kevésbé értékes volta, a társadalmi elvárások okozta nyomás – máig sem szűnt meg, különösen húsba vágóak tehát az őrgrófné traumái. És miközben testvérének, a későbbi uralkodónak szökése, halálos ítélete, majd az ítélet végrehajtása a barát/szerető tettestárson akár egy vadromantikus regénybe is beleillene, az előadás egyik legerősebb szálát Frigyesnek a születésétől ráméretett sors elleni hiábavaló lázadása és későbbi beletörődése képezi. Bár az uralkodói kötelességek elszakították a királyt szeretett nővérétől, és csak egy fiktív világban, saját kutyáik alteregójaként találhattak újra hangot egymással, Frigyesnek az egyszerű élet iránti szüntelen vágyát jól jelzik a temetésének körülményeire adott utasításai, amelynek egyik motívumát a rendezés is beleemeli az előadásba. Szokás ugyanis a király sírjára az általa meghonosított burgonya egy-egy gumóját helyezni, és az uralkodó vívódásait megjelenítő végső ária közben a többi szereplő ily módon meg is adja neki annak az egyszerű életnek a szimbólumát, amit életében soha nem érhetett el.
Ha nem éreznénk pejoratívnak a kifejezést, akár divatnak is nevezhetnénk a tendenciát, hogy az elmúlt évtizedek énekesnagyságai sok évvel aktív pályafutásuk vége után is megjelennek operaelőadásokban, természetesen a korábbitól eltérő szerepkörben: ily módon naggyá növő kis szerepekben vagy nem énekcentrikus feladatkörben. Ezek a kis vendégjárások nem pusztán színesítik a produkciót, de az előadás hangsúlyait, jelentésszerkezetét is átalakíthatják. Anja Silja szereplése az Artasersében kissé rendhagyónak tekinthető, hiszen az átdolgozott darabban szinte deklaráltan ő a főszereplő, ő szólaltatja meg az őrgrófné visszaemlékezéseit, nagyrészt prózában. Az énekesnő személyiségének varázsa átitatta és különleges élménnyé tette a produkciót, és amellett, hogy színészi játékával és kiváló szövegmondásával gazdagon árnyalta Wilhelmine alakját, elismerésre méltó művészi alázatának és sokrétű szakmai tapasztalatának köszönhetően bizonyára az énekesnövendékek számára is gyümölcsöző volt az együttműködés.
Az őrgrófné fiatalkori énjét megformáló Pauline Rinvet vékony, könnyű, de szép színű hanggal rendelkezik, amely mozgékonyságával és jóformán korlátok nélküli felső tartományával kiválóan alkalmas koloratúrszerepek megszólaltatására. A fiatal énekesnőnek mégsem pusztán a virtuozitása hagyott mély nyomot; sallangtalan alakítása, a lényéből sugárzó szomorúság nagyszerűen illeszkedett időskori énje érzékeny szerepformálásához. A későbbi Nagy Frigyest Kathrin Zukowski formálta meg, aki az egész produkció legkiemelkedőbb énekteljesítményét nyújtotta. A fiatal mezzoszoprán nem csupán kiváló hangi adottságokkal rendelkezik, melynek következtében fölényesen oldja meg a legnyaktörőbb áriákat is, de kiemelhetjük stílusérzékét is – úgy tűnik, mintha a barokk már a vérében volna. Vagy említhetnénk sokoldalú művészi eszköztárát, árnyalt vokális és színészi játékát, amelyek nagy reményekre jogosítanak fel a művésznő jövőbeli pályafutását illetően.
Az anya szerepét éneklő Natalja Bojeva szép hanggal rendelkezik, ám egyelőre nem képes úgy felépíteni egy hosszú áriát, hogy azzal mindvégig lekösse a hallgatóság figyelmét. Az intrikus sok részszerepből összetevődő figuráját Tianji Lin formálta meg, aki így inkább csapatjátékosként, a gépezetbe illeszkedő fogaskerékként mutatkozhatott be, amely feladatkört megbízhatóan teljesítette. Michael Hofstetter és a Hofkapelle München a Fesztivál Színház igen száraz akusztikájának köszönhetően megmutathatta, milyen pregnánsan és kihegyezve tudják megszólaltatni a barokk muzsikát, miközben a karmester nagy figyelemmel kísérte az énekesnövendékeket.
A sors gonosz fintora, hogy a művészi és emberi dráma összefonódásáról más módon is bizonyságot szerezhettünk ezen az estén. Az Apa szerepét éneklő Eric Ander gyengélkedéséről már az előadás megkezdése előtt tájékoztatták a közönséget, később pedig a művész rosszulléte miatt ki is maradt egy részlet a darabból.
Már hogyne lenne valóság, amit a színpadon látunk?
Fotók: Budapesti Tavaszi Fesztivál