Dmitrij Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth – az Angol Nemzeti Opera szeptemberi bemutatójáról KŐRY ÁGNES tudósít
Bátor vállalkozás volt az Angol Nemzeti Opera (ENO) részéről, hogy 2015-2016-os szezonjukat Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operájával nyitották, ráadásul a mű 1932-es, eredeti formájával. Ez a változat a legkeményebb, legdurvább; a későbbi változatok (beleértve a már címet is cserélt Katyerina Izmajlova-verziót) tompítják az eredeti anyagot, amely megdöbbentette Sztálint (és amely ezért – valószínűleg Sztálin utasítára és aktív részvételével – Sosztakovics súlyos megbírálásának is oka lett). A Kisvárosi Lady Macbeth nem ígér kellemes esti szórakozást; zenéjét (és szövegét) nem könnyű megemészteni. Ezen túl vélhetően az is nehezíti a mű befogadását, hogy az Angol Nemzeti Opera két részben adja a négyfelvonásos operát – az első és a második felvonás 90 perc, a harmadik és a negyedik felvonás 55 perc –, mindössze húszperces szünettel. Az előadókat és közönséget is megterhelő feladat ellenére siker kornázta a színház választását. Nagyszámú közönség látogatta az előadásokat; a magas előadói színvonalat pedig lelkesen értékelték mind a kritikusok, mind a publikum.
Az előadás legértékesebb teljesítményét az Angol Nemzeti Opera új zeneigazgatójától, Mark Wigglesworthtől kaptuk. Wigglesworth nyilvánvalóan jól ismeri Sosztakovicsot: a BIS cégnél CD-re vette a szerző összes szimfóniáját. A felvételek 1997-ben kezdődtek, és hosszú éveken át tartottak. Az eredmény tanúsítja, hogy Wigglesworth nem csak elkötelezett a zeneszerző iránt, de érti is annak életművét. Az is említésre méltó, hogy Wigglesworth már egyszer vezényelte a Kisvárosi Lady Macbethet, amikor az Angol Nemzeti Opera utoljára (2001-ben) műsorra tűzte az operát (egy régebbi rendezésben). Mára Sosztakovics és a Kisvárosi Lady Macbeth is nyilvánvalóan Wigglesworth vérében van. Muzikalitása, tudása és karmesteri technikája eredményeként a Kisvárosi Lady Macbeth lehető legmagasabb fokú zenei megvalósítását élvezhettük. Ilyen karmester vezetése alatt a már amúgy is nagy létszámú, de tovább bővített kórus és a kibővitett zenekar is nagyon jól működött. A tizennégy színpadi rézfúvós két részre osztva, vagyis a zenekari árok feletti két páholyban (hét zenésszel egy páholyban) tovább fokozta a zenekari tetőpontok izgalmát.
Wigglesworth nagyon jó szólistákkal dolgozott. Az amerikai szoprán, Patricia Racette kiváló és hihető alakítást nyújtott a címszerepben. Hangilag teljes biztonsággal, érzékenyen és drámai erővel ábrázolta Katyerina útját a boldogtalan háziasszonytól a háromszoros gyilkosig. Utolsó áriájával (a negyedik felvonásban) egy elveszett lelket, nem hidegvérű gyilkost ábrázolt. Sosztakovics pontosan így képzelte Katyerinát; ez nyilvánvaló a zenéből és Sosztakovics írásaiból. A basszbariton Robert Hayward (Borisz, Katyerina zsarnok apósa), a tenor Peter Hoare (Zinovij, Katyerina alkalmatlan férje) és a tenor John Daszak (Katyerina opportunista szeretője) hangilag és színészként egyaránt kiváló teljesítményt nyújtottak mint azok az elviselhetlen férfiak, akik Katyerinát pusztulásba hajszolják. Rajtuk kívül nagyszerű volt még a mezzoszoprán Clare Presland (Szonyetka) és a basszus Matthew Best (Öreg fogoly) – utóbbi nem látható, mert ebben a rendezésben a színfalak mögött marad, ám onnan is gyönyörüen énekel.
Dmitrij Csernyakov rendezői koncepciója (a díszletekkel együtt) imponáló, de ugyanakkor furcsa. A cselekményt a jelenbe helyezi; egy emelővillákkal, számítógépekkel és egyéb modern eszközökkel ellátott nagyméretű modern raktár ábrázolja az Izmajlov család kereskedelmi üzletét. Viszont Katyerina (és férje) modern raktár melletti hálószobája színes török faliszőnyegekkel van díszítve, és Katyerina tradicionális orosz népi ruhákat visel. Ez a kettősség az egész rendezői koncepciót végig kiséri, többféle interpretációs lehetőséget hagyva (vagy csak zavaros véghatással). A legmeglepőbb ábrázolásnak a negyedik felvonásban lehetünk tanúi. Itt a szövegkönyv szerint foglyok menetelnek egy szibériai fogolytábor felé. Csernyakov viszont az egész felvonást egy nagyon kicsi börtöncellában játszatja, ráadásul a teljesen elsötétített színpad kellős közepén. Nem láthatjuk sem az Öreg foglyot, sem a foglyok kórusát (mivel mindnyájan a színfalak mögül énekelnek). Katyerina és Szonyetka nem folyóba fulladnak, hanem szándékos elektromos sokk okozza halálukat.
Elvben érthető Csernyakov gondolatmenete, de Sosztakovics partitúrája szerint az Öreg fogoly és a foglyok kórusa látható eleme a színpadi cselekménynek. Viszont Csernyakov megragadó módon, lassított felvételhez hasonlóan ábrázolja a szeretők zenében megjelenített kapcsolatát a zenekari közjátékok alatt.
Lehet furcsállni Csernyakov koncepcióját, de rendezése ízléses, továbbá nyilvánvalóan alaposan átgondolta a cselekményt és zenét. Ennél többet pedig nem is várhatnánk.
Fotók: Clive Barda / English National Opera
Lady Macbeth of Mtsensk, English National Opera, September/October 2015
by Agnes Kory
It was a brave decision on the part of the English National Opera to open their 2015-16 season with Shostakovich’s Lady Macbeth of Mtsensk, especially as they opted for the first version of the work (that is from the year 1932). This is the roughest version; subsequent changes (including a change of the title to Katerina Ismailova) incorporated considerable softening of the material which famously shocked Stalin (and thus led to harsh criticism of Shostakovich at the time). Lady Macbeth of Mtsensk is not light entertainment for an evening out; it does not make easy listening. In addition, the English National Opera presented the four acts in two sections, thus making two long sections (Acts I & II, 90 minutes and Acts III & IV 55 minutes) with only a twenty-minute interval between them. In spite of such demands on performers and audience alike, ENO’s gamble paid off. The performances attracted near enough to capacity audiences and the high standard of the production was appreciated by critics and audiences alike.
The most satisfactory ingredient of the production was provided by ENO’s new music director, Mark Wigglesworth. He clearly knows Shostakovich from all angles. His recording of all of Shostakovich’s symphonies (for BIS) – starting in 1997 and spread over several years – testify for Wigglesworth’s commitment to and understanding of the composer. Furthermore, he conducted Lady Macbeth of Mtsensk at the opera’s previous outing at the ENO in 2001. By now Shostakovich and this opera are clearly in Wigglesworth’s blood; his musicality, scholarship and conducting skills combined in this ultimate musical representation of Lady Macbeth of Mtsensk. Under such leadership the enlarged chorus and enlarged orchestra sounded magnificent; the fourteen off-stage brass players (placed in two groups of seven in the two stage boxes above the orchestral pit) added further excitement to orchestral climaxes.
Wigglesworth had an excellent cast of soloists to work with. The American soprano Patricia Racette was outstanding and entirely credible in the title role. Rock solid vocally, she charted Katerina’s journey from frustrated housewife to triple murderer with sensitivity and strength. Her final aria in Act IV was a testament to a lost soul, rather than to a cold-blooded murderer, which is exactly what Shostakovich envisaged (with his musical portrayal of Katerina and with his written comments elsewhere). Bass-baritone Robert Hayward (Katerina’s tyrannical father-in-law Boris), tenor Peter Hoare (Katerina’s inept husband Zinovy) and tenor John Daszak (Katerina’s opportunist lover) are excellent vocally as well as dramatically as the idiotic men who drive Katerina to her downfall. In addition, mezzo-soprano Clare Presland (Sonyetka) gave an outstanding performance and bass Matthew Best (Old Convict), here unseen as appearing only off-stage, sang beautifully.
Dmitri Tcherniakov’s staging (as well as his stage designs) impresses as well as bewilders. He places the action into the present, with a modern warehouse incorporating working life (complete with forklift trucks, computers, etc.) at the Ismailovs’s business but next to it Katerina’s (and her husband’s) bedroom is decorated with Turkish carpets on the walls and Katerina wears traditional Russian dresses. This double-motive runs through the whole of Tcherniakov’s staging, leaving it open to a variety of interpretations. However, the most puzzling aspect is Act IV: the action here is supposed to be on the march to a Siberian prison camp but Tcherniakov confines the whole act to a very small prison cell in the middle of a darkened stage. We see neither the Old Convict nor the prisoners’ chorus (as they all sing off-stage); Katerina and Sonyetka do not drown in the river but get electrocuted. In theory one can find rationale for Tcherniakov’s portrayal but, according to Shostakovich’s score, the Old Convict and the invisible group of prisoners are not meant to be off-stage. On the other hand, Tcherniakov presents beautiful choreography of slow motion movements between the lovers during orchestral interludes.
Puzzling it may be, but Tcherniakov delivers a tasteful and thoughtful account of the story and the music. One cannot ask for more.
Photos by Clive Barda / English National Opera