Közel, és mégis távol

Operarészletek a Müpa autósmozijában. KONDOR KATA írása a július 15-i koncertről

A nyár folyamán újrainduló élet első kulturális eseményei között került sor a Müpa autósmozis koncertjeire. Ezek a félig élő előadások – mert az események ugyan valós időben zajlottak, de a közönség csak kivetítőn és az autók rádióján követhette figyelemmel – valamiféle átmenetet képeztek a több hónapnyi tetszhalott állapot online közvetítései és az egyelőre jobbára szabadtéren és kihangosítással, de mégis élőben, velünk egy térben és időben tartott programok között. A legtöbbünknek a Müpa Figaro-tematikára épülő estje volt hosszú idő után az első operaélménye, nehéz tehát tárgyilagosnak maradni, hiszen a művészi élményen túl a koncert hangulata is a szokásosnál erősebben hatott, sőt az énekesek mint régen látott ismerősök tűntek fel a vásznon, akiket a privát kapcsolatainkhoz hasonlóan nélkülöznünk kellett az elmúlt időszakban.

Müpa Autósmozi (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A Müpa persze igen népszerű programot választott a közönség újbóli becsalogatása céljából, Rossini A sevillai borbély és Mozart Figaro házassága című operájából hangzott el az áriák nagy része (valamint a nyitányok és néhány együttes), a daraboknak egyfajta keresztmetszetét adva, míg az átkötéseket Fábri Flóra játszotta csembalón. Bár a Rossini-opera második felvonásából mindössze egyetlen részlet szólalt meg, a Figaróban pedig egy helyütt a koncertszámok nem követték az opera cselekményének időrendjét (a koncert zárószámaként a második felvonás fináléjára került sor), azért használnám mégis a keresztmetszet szót, mert

az est műsora a két darab fontosabb/ismertebb zenéit mind felvonultatta.

Akár valamiféle operanépszerűsítő eseményként is fel lehetett volna fogni ezt az alkalmat, de a teljesen laikus nézők bajban lettek volna, se feliratozás, se szinopszis nem könnyítette meg a dolgukat.

Bretz Gábor (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Amikor megvettem a jegyet a koncertre, némi kétely támadt bennem, vajon mennyire lesz élvezhető a zene autórádión hallgatva, az óriási kivetítő és a valódi élmény ígérete mellett vajon nem fogjuk-e túl korlátozottnak érezni a hangzást. Aztán kellemes csalódás következett: nem állítom, hogy ugyanazt élhettük át, mintha bent ültünk volna a Fesztivál Színház nézőterén, vagy azt, hogy a közvetítés hibátlan volt (vagy a mi készülékünk, vagy a Müpa technikája nem működött maradéktalanul a vonósoknál: esetükben éreztem a leginkább természetellenesnek, némiképp száraznak és élesnek a hangzást).

Természetesen azt sem állítom, hogy a művészi produkciót olyan magabiztosan meg lehet ítélni, mint egy valóban élő előadás esetén, ugyanakkor így is nagyon szép pillanatokban lehetett részünk.

Az operarészletekben a Magyar Állami Operaház Zenekara működött közre Madaras Gergely vezényletével, és habár mindkét nyitány egy kissé lassan indult az én ízlésemhez mérten, az eredmény igazolta a fiatal dirigens választását: kiváló karakterek szólaltak meg, a zenekar összeszedetten, precízen játszott, és az énekesekkel is teljes volt az összhang. Miközben persze lehetséges, hogy az ő ízléséhez ezek a tempók állnak közelebb, gyanítható, hogy szerepet játszott az a szempont is, hogy ilyen speciális körülmények között mi szükséges ahhoz, hogy a muzsikusok maximális teljesítményt nyújthassanak.

Sáfár Orsolya és Fodor Beatrix (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A sevillai borbélyban minden egyes szerepet végig ugyanaz az énekes szólaltatott meg, a darab legkiválóbb tolmácsolói jelentek meg sorra a színpadon. Horváth István első áriája alatt arra is fény derült, hogy van, akire jó hatással volt a kényszerpihenő: a kiváló tenorista hangja egy ideje már nem mindig csengett olyan fényesen, nem simult bele olyan hajlékonyan az olasz dallamvezetésbe, ahogyan most – szinte újra rácsodálkozhattunk éneklése legfőbb erényeire. Balga Gabriella is sok operában fordult meg azóta, hogy először hallhattuk tőle Rosina szerepét, ám frissessége még mindig nem kopott meg, legyen szó akár a hangi teljesítményről, akár a figurateremtésről, a vokális karakterábrázolás ragyogó példáit vonultatta fel. És harmadikként csatlakozott Haja Zsolt Figaróként, aki elevenségével és játékosságával tette teljessé ezt a jóformán ideális szereposztást.

A tapsot helyettesítő dudálások után következett a Figaro házassága, amelyben már nem érvényesült az egy szerep – egy énekes elve:

egyrészt előfordultak szerepkettőzések, olyan felosztásban is, hogy a különböző áriákat különböző előadók énekelték, míg a fináléban mindenki együtt szerepelt, egy esetben pedig igen mókásan, az ária közben vette át Kálmán Péter Bretz Gábortól Figaro szerepét. Éppen ő volt az, aki ugyanakkor több szerepet is megformált, akár egy jeleneten belül is: miután Antonióként az est legmulatságosabb pillanatait szerezte részegesre torzított énekével és szövegejtésével, néhány perccel később Bartolo szerepében is megjelent.

Baráth Emőke (fotó: Nagy Attila / Müpa)

A legnagyobb meglepetést Baráth Emőke szerezte, aki Cherubinót formálta meg. Az általában mezzoszopránok által megszólaltatott áriák nemhogy nem szenvedtek csorbát, de az egész koncert legemlékezetesebb perceit hozták el.

Az énekesnő nem csupán kiemelte a muzsika szépségét hangjának fényével, könnyedségével, de számtalan kis árnyalattal formálta valódi miniatűr drámákká a jeleneteket.

Remek volt Szemere Zita is a Susanna-áriákban (elhangzott az Un moto di gioia kezdetű is) – bár csak óvatosan, de élnék azzal a megállapítással, hogy a fiatal szoprán továbbra is a Mozart-szerepekben nyújtja a legragyogóbb teljesítményt. Sok szép pillanatot okozott Bretz Gábor Figaróként, illetve a két Grófné, Fodor Beatrix és Fodor Gabriella is, egy ilyen hosszú kihagyás után külön öröm volt csupa-csupa ragyogó énekest látni és hallani.

Madaras Gergely és Kálmán Péter (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Bár a tapasztalatok szerint a hosszú kihagyás nem homályosítja el teljesen az ember értékítéletét, ez az este mindenképpen az örömé volt: jó volt újra operát hallani, és bár evidencia, nem lehet elégszer hangsúlyozni: a konzervelőadások közvetítései nem képesek pótolni azt az élményt, amit a szemünk előtt, fülünk hallatára létrejövő művészi folyamat okozni képes. Azóta már láthattunk operát szabadtéren, sokkal közvetlenebb formában, de a hangosítás nélküli, velünk egy térben létrejövő produkciók még váratnak magukra. Pedig az európai kultúra legkomplexebb műfaja nélkül még mindig nem hagytuk el teljesen a minket elszigetelő védőburkainkat.

Fotók: Nagy Attila / Müpa