Komolykodás

Gounod Faustjának DVD-felvételeiről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Gounod: Faust
Gounod: Faust

Faust-évad küszöbén állunk: a Magyar Állami Operaház e tematika mentén tervezte meg 2014-2015-ös műsorát, melynek záróakkordjaként a jövő tavasszal esedékes Májusünnep is Faust-fesztivál lesz, a közönség sokáig elnyűhetetlen kedvencének hitt Gounod-opera felújításával. Messzire vezetne annak taglalása, hogy miért kopott meg az elmúlt évtizedekben a bő évszázadon át a repertoár gerincének tartott mű renoméja; ám tény, hogy míg korábban a Faust az egyik legtöbbet játszott darab volt Budapesten, addig az elmúlt tíz évben egyetlen egyszer sem került itt színre – a közönségnek az a rétege, mely továbbra is kitart mellette, idehaza kénytelen konzervből kielégíteni az iránta táplált igényét. A közelmúltan két Faust-DVD is piacra került, s míg több-kevesebb megszorítással mindkettőről elmondható, hogy a kiváló szereposztás okán bátran ajánlható házi videotárunk gyarapítására, addig valamelyest arra is választ adnak, miért is nem lehet olyan magától értetődően műsorra tűzni a francia opera e gyöngyszemét, mint korábban.

A dolog nyitja természetesen a rendezőre leselkedő nehézségekben keresendő. A realista operajátszás korában – mely, tetszik vagy sem, nagyjából fél évszázada lecsengett – nem szúrt szemet, ha egy darabot a rendezői instrukciókat egy az egyben betartva vittek színre – még akkor is, ha ez veszélyeztette a mű komolyan vehetőségét. Manapság azonban lehetetlen szó nélkül elmenni amellett, hogy a Faust Gounod-féle verziója hogyan viszonyul az alapjául szolgáló Goethe-drámához és általában véve a sokak által feldolgozott témához. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy Gounod Faustja sok tekintetben tűnik – mondjuk így – könnyednek más változatokhoz képest: Fodor Géza már az 1985-ös Erkel színházi felújítás kapcsán úgy fogalmazott, hogy „a 16-tól a 18. századig nincs a Faust-témának olyan korlátolt szemlélettel megalkotott ponyva-, bábjáték- vagy komédiaváltozata, amelyben ne érződnék jobban a tárgy egzisztenciális súlya és jelentősége…, mint ebben a nemesen elegáns operában.” Ritka azonban az olyan rendező, aki levonná a konzekvenciát, és merné kellő iróniával színre vinni a Faustot – pontosabban: aki az iróniát Mefisztó figuráján kívül a darab más szereplőivel kapcsolatban is alkalmazni merné. David McVicar és Des McAnuff mindenesetre nem tartozik közéjük.

A Covent Garden 2004-es (de csak 2010-ben megjelentetett, majd most újra kiadott) produkciójában és a Metropolitan 2011-es, a mozikban is közvetített előadásában sok a közös vonás: Londonban McVicar, New York-ban McAnuff akarta komolyan venni Gounod operáját. Ennek látványos, ám általában nem túl célravezető eszköze, ha a rendező a cselekményt „közelíti a mához”, vagyis egy tetszés szerinti korba helyezi át. McVicar a látványvilágból következtethetően XIX. század második felét, vagyis nagyjából a darab keletkezésének idejét választja; ennek azonban az előadás egészére vonatkozóan semmi további következménye nincs a vizualitáson kívül, az adott keretek között egy teljesen hagyományos Faust-előadás zajlik. McAnuff a múlt század húszas-harmincas éveibe helyezi a cselekményt, és tovább terheli azzal, hogy meghatározhatatlan funkciójú embercsoportokat kényszerít a színpadon való mászkálásra a magánjelenetek során is; emellett, mivel a nyitóképben Faust atomtudósként lett bemutatva, később vissza-visszatér néhány utalás erre a vonulatra – látunk atombombát és egyéb vonzó használati tárgyakat, ám hogy mindennek mi köze van Gounod-hoz, az még az atomvillanás fényénél is homályban marad. Mindkét produkció dicséretére válik viszont, hogy a rendkívül komoly szándékú, ám csupán az alkotói ötlettelenséget leplező ál-aktualizálás mellett a rendezők nem spórolták meg az aprómunkát: tisztes, sőt bizonyos pillanatokban kifejezetten jó színvonalú színészvezetést látunk – itthonról szemlélve a két előadás e tekintetben maga a rendezői mennyország. Csak az a kis plusz, ami felvillanyozná az egészet…

Gounod: Faust
Gounod: Faust

Nos, ezt a kis pluszt, mint arra már utaltunk, a szereplők jóvoltából kapjuk meg: az EMI-Warner londoni felvétele e szempontból tökéletes, de a Decca-Universal New York-i előadásán is kevés fogást lehet találni. A címszerepet Roberto Alagna, ill. Jonas Kaufmann alakítja: egymást követő bő évtizedek tenorikonjai ők, s az azonos szerepben való nívós helytállásuk több tekintetben is rávilágít művészetük eltérő irányultságára. Az ekkor még (ekkor éppen?) kiváló formában lévő Alagna éneklése nem pusztán a francia anyanyelvű művész nyilvánvaló előnyének okán tűnik idiomatikusabbnak Kaufmannénál, de világos hangszíne, karcsú matériája és a dallamformálást a parlandóval szétválaszthatatlanul egyesítő franciás énekkultúrája is közelebb áll a bennünk élő ideális Faust-képhez, mint Kaufmann vastagabb, baritonális hangja és az Alagnáéhoz képest jól hallhatóan beszédközpontúbb közelítésmódja. Ugyanakkor Kaufmann az egyébként nagyon magas szintű vokális produkcióját olyan komplex színészi alakítással teszi teljessé, ami talán túl is mutat a Gounod-opera keretein – azt hihetnénk, ebben a figurában voltaképpen nincs is ennyi.

Angela Gheorghiu és Marina Poplavszkaja Margitja közül az előbbi a hibátlanabb, az utóbbi a hitelesebb. A mostanság valamelyest háttérbe szorult román szoprán e felvétele is bizonyítja, hogy karrierje sosem kizárólag marketingfogásokon alapult: vokális szempontból az alakítás tökéletes – maga a figura ugyanakkor más, kicsit érettebb, bonyolultabb, mint Gounod Margitja, ám mivel a rendező mégis az eredeti egyszerű lányt akarja kihozni belőle, ez némi disszonanciát szül. Poplavszkaja viszont hibátlanul hozza a szőke copfos Margitot, és négy és fél felvonáson át énekel tökéletesen – az utolsó tercett exponált magasságaira viszont már nem marad ereje: noha minden megszólal, de nem olyan minőségben, mint az előzmények alapján várható lenne.

Hangi adottságait tekintve Bryn Terfel Mefisztója nem mérhető a Gheorghiu–Alagna-pároshoz: mélységei és magasságai egyaránt korlátozottnak tűnnek, voltaképpen nagyon szűk terjedelemben ura csak a hangjának. Csak hát az énekművészet nem kizárólag matéria, hanem legalább ennyire énekelni tudás kérdése is: márpedig Terfel minden rendelkezésére álló eszközzel képes elhitetni, hogy amit hallunk, az nagy hang – vokális produkciójának színgazdagsága színészi eszközeinek sokoldalúságához mérhető. Ez a Mefisztó nem csak fizikai értelemben nő szereplőtársai fölé. René Pape ellenben mostanra teljesen beérett, mély, kormos basszust tudhat magáénak, és ennek megfelelően az általa teremtett ördögfigura is komorabb, félelmetesebb, démonibb, mint Terfel hanyagul félelmeteskedő bohócáé.

A további szerepekben a Covent Garden luxussal kényeztet, amivel a Met nem tud, vagy nem akar lépést tartani. Simon Keenlyside nem pusztán szépen énekel Valentinként, megérdemelt sikert aratva az ima tolmácsolásával, de a lehetőségekhez képest komplex személyiséget formál Margit fivéréből – ez azért fontos, mert az ő halála az opera egyik legkínosabb jelenetsora. Russel Braun alakítása sem vokális, sem színészi tekintetben nem mérhető hozzá. Kiegyenlítettebb a két Siebel viszonya: bár kétség sem férhet hozzá, hogy Sophie Koché a teljesebb, meggyőzőbb, emlékezetesebb, de Michèle Losier is hiánytalanul hozza a tinédzserfiút.

Az énekkar természetesen a Covent Gardenben jobb; a Met-előadásoknak sosem a kórus volt az erőssége, bár e tekintetben az utóbbi időben jól hallható a fejlődés (és „szemet szúr” az is, mennyivel egységesebb a hangzás a katonakórusban, mint más számokban, amit a testület bizonyos mértékig ejteni látszik). A zenekari produkció nagyjából hasonló színvonalú, noha a karmesteri megközelítésnek hála teljesen eltérő felfogású: Yannick Nézet-Séguin interpretációja autentikusabbnak: pasztellesebbnek, kétértelműbbnek tűnik, ugyanakkor Antonio Pappano drámaibb töltetű, egyenesebb vonalrajzú megfogalmazásától sem vitatható el a hitelesség.

Két Faust-előadás: bármelyiket választjuk, semmiképpen sem dönthetünk rosszul. Az auditív élmény garantált, és a vizuális sem okoz csalódást – legfeljebb néha úgy érezzük, hogy a mű súlyához mérten túl komoly, amit látunk.

Charles Gounod: Faust
Angela Gheorghiu, Roberto Alagna, Bryn Terfel – ének
A Covent Garden Ének- és Zenekara
Vezényel: Antonio Pappano
Rendezte: David McVicar
Kiadja: EMI/Warner

Charles Gounod: Faust
Marina Poplavszkaja, Jonas Kaufmann, René Pape – ének
A New York-i Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vezényel: Yannick Nézet-Séguin
Rendezte: Des McAnuff
Kiadja: Decca/Universal