Parasztbecsület–Bajazzók – a Sony DVD-kiadványáról BODA BENJAMIN GÁBOR írt kritikát
A Sony idén tavasszal dobta piacra a tavalyi év egyik legnagyobb operaszenzációját, a 2015-ös Salzburgi Húsvéti Fesztivál Parasztbecsület–Bajazzók-előadásának DVD-felvételét. A szenzáció miértjét két közreműködő személye magyarázza: korunk sztártenorja, a német Jonas Kaufmann debütált mindkét opera tenorfőszerepében, s a szintén német, operakarmesterként Wagner- és Richard Strauss-specialistaként számon tartott Christian Thielemann vezényelte az előadást. A szenzáció tényéhez nem keveset ad hozzá Philipp Stölzl rendező átgondolt, kreatív színpadra állítása, és a Kaufmann köré megálmodott szereposztás többi tagja, mely főként a Bajazzók esetében kevésbé neves, ám mégis elsőrangú teljesítményt nyújtó énekesekből áll.
Ha létezik opera DVD, mely érdemes a többszöri újranézésre, akkor ez a Parasztbecsület–Bajazzók-felvétel ennek a mintapéldánya. A kiváló rendező, Philipp Stölzl két végletekig kifinomult, átgondolt és következetes rendezést álmodott a Grosses Festspielhaus óriási színpadára, melyek több szempontból is párba állíthatók egymással. Elsőként azok filmszerűsége miatt. Stölzl elsőrangú filmrendező is (Goethe! című 2010-es alkotása az utóbbi évek egyik legesztétikusabb szerelmes–kosztümös filmje), s filmrendezői tapasztalatait Salzburgban sem tagadta meg. Mindkét rendezés a 20. század közepének olasz filmvilágát juttatja a néző eszébe. Míg a Parasztbecsület látványvilága szinte csak három színnel (fekete, szürke és fehér) operál, a Bajazzókban igazi színkavalkádot kapunk.
Párba állíthatók a színrevitelek azért is, mert ritkán láthatunk ennyi jól kidolgozott, apró lélektani finomságot a két verista alapmű előadásaiban. Stölzl a Parasztbecsület esetében bontott inkább formát: az eseményeket a sziciliai vidékről egy szinte iparvárosi, szürke közegbe helyezte. A Cavalleriát félig-meddig maffiafilmnek álmodta meg, melyben Mamma Lucia mintegy „keresztanyaként” jelenik meg, aki előtt a belépőjében az egyik adósával stílusosan-kíméletlenül elbánó Alfio is fejet hajt. A rendezés, mely néma szereplőként Santuzza és Turiddu ministráns kisfiát is megjeleníti, sok vitát váltott ki a premier napjaiban, azonban vitathatatlan, hogy Stölzl következetesen vitte végig koncepcióját, s az előadásban nincsenek logikai bukfencek.
A Bajazzók esetében a bennünk élő hagyományos képnek megfelelő színrevitelt kapunk. Azon különlegessége, hogy a prológ alatt az énekesek a finálé jelmezeiben, de már civilként üdvözlik egymást, kevéssé eredeti. Annál eredetibb viszont a finom lélekrajz: Canio agresszív viselkedése egy kisfiúval már az előadás kezdetén jellemet fest, hátborzongató az „Un tal gioco, credetemi” előadása, melytől még Beppo is megretten, s a Nedda–Silvio-kettős közben szobájában forgolódva alvó Canio képe is telitalálat. A parasztlegényből szemüveges, városi hivatalnok külsejűvé alakított Silviónak a Neddával énekelt kettősben való félmeztelenné vetkőzése is hatásos.
Párba állítható rendezésekről van szó azért is, mert a Grosses Festspielhaus hatalmas színpadát Stölzl markánsan és elkülöníthetően két emeletre és hat felé szeli, s ebben az emeletenként három-három négyzetben mindig más és más helyszínek villannak fel. Hol van közöttük átjárás, hol nincs, az egyik négyzetben pedig helyenként vetítést is láthatunk: a Bajazzók fináléjában például premier plánban mutatja a nagyképernyő Canio arcát. Nagyon szellemes az előadások térkezelése: ugyanebben a jelenetben, miközben a két emeletre osztott színpad földszintjén a darabbeli nézők nekünk oldalt ülve figyelik a színpadot, mi az első emelet közepén, szemből látjuk a komédiásokat.
Ritka, hogy ugyanazt a tenoristát halljuk egy estén Turiddu és Canio szerepében: olyan szólamokról van szó, melyek ritkán állnak jól egyazon művésznek. Jonas Kaufmann Salzburgban csúcsformában énekelte mindkét szerepet. A hangmatéria egyértelműen Canióé, azonban énekesi intelligenciájának köszönhetően majdhogynem tökéletes, szinte éteri Turiddut is formál a Parasztbecsületben. Ékes bizonyítékát adja színészi érzékenységének is. Igaz, ehhez Stölzl aprólékosan kimunkált rendezése is hozzásegíti. Kaufmann ugyanazon az estén formálja meg a valaha látott talán legbunkóbb, legagresszívabb, agyontetovált ösztönlény Caniót, és a valaha látott talán legjobb lelkű Turiddut, akit nagyon is életszerűen csak a csinos Lola iránt érzett érzékiségen alapuló, de valódi szerelme bolondít meg. (Ismét Stölzl egyik finomsága: a misére igyekvő tömeg kellős közepén egy kalappal takart, felelőtlen röpke csók csattan Turiddu és Lola között.) Kaufmannról kevés kritika állapítja meg, hogy erősebb lenne a német repertoárban, mint az általa szintén sokat énekelt olaszban. Márpedig annak ellenére, hogy a két verista alapmű 2015-ös salzburgi előadásán olasz tenorokat is jócskán leiskolázott, Puccini- és Verdi-szerepeiben a vokális megfogalmazás autentikussága hagy maga után némi minimális kívánnivalót.
Ezzel szemben az előadások karmestere, Christian Thielemann tett arról, hogy nevét szinte kizárólag a német opera- és szimfonikus repertoárral asszociálják. Logikus tehát, hogy az operabarát néző-hallgató prekoncepciókkal tele néz Parasztbecsület– és Bajazzók-interpretációi elé. Ám amint az első hangok felcsendülnek, minden előítélet szertefoszlik: Thielemann nem dirigál „németesen”, nem csinál Wagnert Mascagniból és Leoncavallóból. Finoman, remek stílusérzékkel vezényli a két művet, egy-két helyen ugyan sajátos tempókat, megoldásokat választva, de az előadás forró, meleg, nem lehet ráhúzni a teuton jelleget. Példának okáért a Parasztbecsület Intermezzója ritkán szól ennyire szívbemarkolóan, a Bajazzók két felvonását összekötő zenekari közjáték pedig ritkán áraszt ennyire fülledt, éppen hogy dél-olasz ízű szenvedést-szenvedélyt.
Szembesülünk ugyanakkor egy-két szokatlan zenei megoldással is, melyekről nem tudható, hogy Thielemannt kell-e sejtenünk mögöttük. A Bajazzókban Toniót éneklő Dimitri Plataniasz, aki mellesleg hangja alapján bármelyik Ring-ciklus remek Alberichje lehetne (Thielemann ízlése?), a Prológban üzembiztos Asz-t énekel, hogy aztán az ária végén a G elmaradjon. A Stölzl-rendezés maffiózó Alfiójával elméletileg összhangban lehetne a Santuzza–Alfio-kettős túlfűtött haragja és bosszúszomja, azonban mind a rendezésben, mind a zenei megvalósításban jóval visszafogottabb, szinte lusta interpretációt kapunk.
A Parasztbecsület további szólistái közül meg kell említeni a vokálisan perfekt Santuzzát éneklő, s alakításával együttérzést kiváltó Ljudmila Monasztirszkát, és a szép hangú és külsejű Lolát formáló Annalisa Stroppát, kinek már első megjelenése, a Siciliana közbeni ablakbéli dohányzása megadja a magyarázatot Turiddu viselkedésére. Mamma Lucia szerepében egy régi nagy mezzo, Stefania Toczyska kapott szép jutalomjátékot.
A maffiavezérre vett Alfióként lomhaságában is félelmetes alakítást nyújt napjaink ügyeletes Falstaffja, Ambrogio Maestri. Az olasz hősbariton-szerepeket is repertoárján tartó művész éneklésében alig észrevehetően most is ott rejlik egy csipetnyi buffós íz, de ahogy más szeriőz szerepekben, úgy Alfióként is mesterségbeli tudását jelzi a tény, hogy bár adottságai alapján másféle szerepkör áll jól hangjának, szinte tökéletesen kidolgozta Alfio szólamát is.
A Bajazzók szólistái közül Maria Agresta hangilag tökéletes, figurálisan végtelenül szimpatikus Nedda. Alessio Arduini vokálisan közepes, de a már említett szerelmes hivatalnok külsővel is szerethető fiatal Silvio. Thielemann egyik legújabb bayreuthi kedvence, a Festspielhausban kis Wagner- tenorszerepekben feltűnő Tansel Akzeybek minden idők egyik legjobban éneklő Beppója. A Bajazzók komédiásokat megformáló énekesei mellesleg színészi kvalitásaikról is szép bizonyítványt állítanak ki. Mikor komédiáznak, nagyfokú ripacssággal teszik, mikor azonban a magánembert játsszák, egyből eltűnik a manír, s operaszínpadon ritkán látható természetes színjátszást élvezhetünk.
A 2015-ös Salzburgi Húsvéti Fesztivál Parasztbecsület–Bajazzók-előadása túlzások nélkül szenzációs felvétel. Noha a repertoár két alapművéről van szó, Kaufmann kettős szerepe és Thielemann olasz művekben való feltűnése miatt kuriózumnak számít ez a DVD.
Mascagni: Parasztbecsület; Leoncavallo: Bajazzók
Jonas Kaufmann, Ljudmila Monasztirszka, Ambrogio Maestri, Maria Agresta – ének
Staatskappelle Dresden
Vezényel: Christian Thielemann
Rendezte: Philip Stölzl
Kiadja: Sony