Képregény-opera

Vajda Gergely: Georgia Bottoms – a Berlini Művészeti Egyetem operaszakosainak előadása online közvetítésben. KONDOR KATA írása a július 1-i és 2-i bemutatókról

Ismervén a kortárs zene helyzetét, már annak is örülhetünk, ha egy kortárs magyar opera idehaza egynél többször kerül színre, hát még ha az utóélete különböző országokhoz köthető! Az idei évben a Berlini Művészeti Egyetem magyar operákat választott énekesnövendékeinek év végi vizsgaelőadásaira, Vajda Gergely Georgia Bottoms, valamint Bella Máté A tavasz ébredése című darabját. Az online közvetítésnek köszönhetően a produkciót itthonról is élvezhettük.

Jelenet az előadásból (fotó: Daniel Nartschick)

Legjobb tudomásom szerint Vajda Gergely darabja ez alkalommal már a harmadik különböző színre állításban került a közönség elé, a 2015-ös amerikai ősbemutató után 2017-ben a CAFe Budapest fesztiválon láthatta a magyar közönség, most pedig a német operakedvelők ismerhették meg, még ha ezt jobbára ők is csak a képernyőn keresztül tehették (az előadások zárt körűek voltak). Szép – és remélhetőleg még hosszan folytatódó – pályát futott be már eddig is a darab, mondhatnánk, és az is megérne egy alaposabb vizsgálatot, vajon mi kell egy kortárs magyar opera sikeréhez (a szerencsén és az egyéb, nem művészi faktorokon túl). A Georgia Bottoms szoros dramaturgiával rendelkező, közérdeklődésre számot tartó témát feldolgozó mű, a kényes erkölcsi kérdések mindig is foglalkoztatták a hallgatóságot. Érdekes helyzet, hogy ehhez képest a zene nem tipikusan fülbemászó, néhány részlet ugyan akad benne, amit alighanem sokan dúdolnak az előadás után, a többsége esetében inkább a drámai hatás marad meg a közönség fejében – legalábbis azokéban, akik először hallották. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a szélesebb közönségréteg – ha beszélhetünk ilyesmiről kortárs opera kapcsán – is jól fogadta a darabot, mivel a muzsika feldolgozása nem nehezíti a cselekmény befogadását, hanem erősíti azt.

Jelenet az előadásból (fotó: Daniel Nartschick)

A berlini előadáson Isabel Hindersin rendező a mű vígoperai oldalát domborította ki – egy kissé talán túlságosan is. Bár a darab nem nélkülözi a karikatúraszerű megszólalásokat (gondoljunk csak Ted Horn jelenetének kezdetére vagy Daphne Colgate bemutatkozására), ha az első, nagyjából kétharmad részben minden és mindenki kizárólag parodisztikus funkciót tölt be, az a karakterábrázolás rovására megy, és nem ágyaz meg kellőképpen a történet kifutásának. Az a jó, ha a néző, miközben mosolyog, lassacskán rájön, hogy egyáltalán nem olyan súlytalan kérdések alakítják a szereplők életét, mint elsőre hittük. A sok eltúlzott mozdulat és bájvigyor közepette fontos drámai történések tűntek el a háttérben, az egyik legfájóbb hiányt a Georgia-Krystal kapcsolat kidolgozatlansága jelentette, ha a néző egy pillanatra nem figyelt, vagy nem ismerte előre a cselekményt, szinte észre sem vehette, mi vezetett a két barátnő közti töréshez. Hasonlóképpen Little Mamának sem volt más funkciója, mint néha egy-egy vicces képtelenséget csinálni, a szellemi leépülés háttérben megbúvó tragédiája teljesen eltűnt. (Persze lehet, hogy csak túlságosan elkényeztetettek vagyunk, a budapesti bemutatón mindkét fontos mezzoszoprán szerepet kivételesen érzékeny alakításban láthattuk).

Jelenet az előadásból (fotó: Daniel Nartschick)

A díszlet (Paula Meuthen és Madalena Wallenstein de Castro munkája), valamint a jelmezek (Vera Holthaus alkotásai) sok esetben pótolták, ami a rendezésből hiányzott. Ragyogó ötlet, hogy valamennyi szereplő rajzoltnak ható ruhát viselt, amely egy kicsit jobbnak mutatta alakját, mint amilyen valójában – ez a megoldás remekül fejezte ki azt a látszatvilágot, amit a karakterek megalkotnak maguknak. Hasonlóan jól sikerült megoldás volt Little Mama asztalterítőből készített Ku-Klux-Klán-csuklyája, mai kifejezéssel ezt hívnánk fotelrasszizmusnak. A térkezelés is nagyon praktikusan történt, Georgia stilizált, mégis hangulatos konyhája elé egy rajzolt szexjeleneteket ábrázolt térelválasztó ereszkedett le, mikor a nő épp férfivendégeit fogadta. Igazából az egész előadóterem a játék részévé vált: Krystal a világítókarzatról őrzi a várost, a templomban pedig a hívek sorai a nézőtér meghosszabbítását képezik.

Jelenet az előadásból (fotó: Daniel Nartschick)

A rendezési koncepció elnagyoltságai sajnos a fiatal művészek szerepformálására is rányomták a bélyegüket, pedig akadtak ígéretes énekesek is. Georgia szerepét az első este Ambar Arias formálta meg, aki – bár rettentő butának mutatta a figurát, amolyan cicababának – igen szép hangon szólalt meg, mind az első felvonásbeli ária, mind a templomi finálé nagyon emlékezetes maradt. Váltótársa, Soyeon Shin kevésbé elnagyolt karaktert formált, de a vokális produkció éppen a kulcsfontosságú részletekben maradt el az ideálistól. A két Krystal közül a második szereposztásbeli, Sophia Stern nyújtott teljesebb produkciót, bár már érintettem a polgármester alakjának hiányosságait, ezek egy részét az énekesnő érzékeny árnyalatokkal tudta pótolni. Elsősorban színészi játékával és erős színpadi jelenlétével tűnt ki az első szereposztásban Brent Colgate-et éneklő Carlo Nevio Wilfart, aki a nevetséges szívtiprótól az ördögi gonoszságig építette fel a csábító tiszteletes alakját. Nagyon pozitív benyomást keltett még az első előadás Barnett bírója, Changjun Lee, egy ilyen sűrű, sötét basszushangra mindenki felkapja a fejét. Little Mamaként eléggé a háttérbe szorítva, a két énekesnő, Natalie Jurk és Yongbeom Kwon leginkább a rapjeleneteben bontakozott ki. Kevésbé jól boldogult a szokatlan stílussal mindkét est Nathanje, Kento Uchiyama és Yiwei Mao, habár kellemes színű baritonjával főleg az utóbbi volt képes az előadás ritka komoly pillanataival megajándékozni minket. Az operákban az ensemble unitedberlin működött közre, Errico Fresis vezényletével. Talán kortárs műveknél érthető, ha egy idegen karmester keze alatt kevésbé mutatkoznak meg a zene logikai összefüggései, és áll össze az egész darab egységes konstrukcióvá, mint ha a szerző dirigál, ugyanakkor ezek a hatások inkább csak apró árnyalatokon múltak, a produkció egészében élvezhető volt.

Jelenet az előadásból (fotó: Daniel Nartschick)

Nagy öröm, ha egy magyar opera külföldön is sikert ér el, még nagyobb, ha kortárs műről van szó. Bár a Georgia Bottoms berlini előadása nem volt makulátlan, néhány jó ötlet és ragyogó zenei pillanat ki tudta emelni a mű értékeit. Így remélhetőleg ahhoz is hozzájárult, hogy további jó produkciók egyengessék ennek a kiváló darabnak az útját.