Kaotikus világban

Henry Purcell: Dido és Aeneas – közvetítés a Budapest Jazz Clubból. KONDOR KATA írása a február 7-i előadásról

Meglehetősen szokatlan helyzet, mikor a kritikusnak, hogy felírhassa a látott előadás adatait, ellenőriznie kell, a produkció valóban a feldolgozott opera címét viselte-e, vagy az alkotógárda ezen a téren is elszakadt az eredeti műtől. Mert bár Philipp György és munkatársai a színlap szerint Purcell Dido és Aeneas című darabját vitték színre, ezúttal nem csupán a konzervatív operanézők kérdőjelezhették meg, valóban így történt-e, a bizonytalanság ugyanis elsősorban nem magának az operának az értelmezéséből fakadt, hanem mindazokból a plusz rétegekből, amelyek az előadás során rárakódtak. Ennek megállapítása még nem jelent értékítéletet, természetesen a színház is autonóm művészeti ág, amely szabadon dolgozza fel tárgyát, ugyanakkor kérdéseket vet fel a „miért”, a „hogyan” és a „mi célból” terén.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó József)

Hasonlóképp rendhagyó megoldásnak tekinthető, hogy a produkció színlapja igen részletesen vázolt fel egy különálló világot, amelyben az előadás végbement – amolyan színház a színházban módra. „No culture, no future. 2222-ben, globális katasztrófák, járványok, természeti csapások, háborúk után az egyén túlélése a tét. […] Pár kiváltságos összegyűjti az artificaedium (művészirtás) után megmaradt, magántulajdonban lévő művészeket egy utolsó előadásra. Egy letűnt kor operatánc-csillagai elevenítik fel, milyen volt régen, a XX. század elején az előadó-művészet” – olvasható többek között az igen hosszú ismertetőben. Mindezek a jellemzők azonban csak jelzésszinten jelennek meg az előadásban (például a bevezetőben három, tetőtől talpig védőruhába öltözött foglyot látunk, akikről később kiderül, hogy az előadás táncosai), gyakoribb, hogy asszociációkkal irányítják a néző figyelmét a színen (illetve jelen helyzetben a képernyőn) látottak befogadása közben. Így felmerülhet a kérdés: mennyiben képezi a produkció szerves részét a színlap szövege; miközben a közönséget egyértelműen befolyásolják mindazok a körülmények, amelyek közepette az előadás megvalósul, lehet-e, érdemes-e egyértelműen támaszkodni valamilyen külső kiegészítőre? Ezt a szempontot azért is érdemes figyelembe venni, mivel alighanem bőven akadnak olyan nézők, akik nem szoktak élni az említetthez hasonló kiegészítő információforrásokkal.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó József)

A színlap szövegével azonban még nem vettük sorra a bevezetőben említett rétegzettség egészét. Az előadás során a Dido és Aeneas táncosok által megjelenített, és nem látható énekesek által „szinkronizált” részletei különböző egyéb történésekkel váltakoztak. Minden jelenet után láthatóvá vált egy bohócruhás figura, aki a történtekkel laza tematikus kapcsolatban álló dalokat, könnyűzenei slágereket zongorázott és énekelt. Az ő személye közvetítette legerősebben a darab apokaliptikus hangulatát, általa lett az előadás több, mint a mostanában roppant népszerű disztópia műfajának egy újabb darabja, irracionális többletet adott a történéseknek. A jelenetek előtt – mintha a közönség beszélgetését hallanánk – egy férfi és egy nő értekezett a mű cselekményéről, előbbi tájékoztatta a darabot nem ismerő partnerét arról, mi fog történni. Megállapításai időnként roppant szellemesek voltak, miközben a kortárs művészetnek egyfajta ironikus, sztereotípiákat kiemelő kommentjeit adták, például mikor a férfi nem tudta teljes biztonsággal megnyugtatni a nőt, lesz-e az előadásnak valamilyen érthető cselekménye, vagy az alábbiakhoz hasonló párbeszédek esetében:

– Aeneas gyötrődik.
– Ne már, ő is?
Kortárs.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó József)

Valamivel ritkábban láthatóak azok a filmbejátszások, amelyekben művészek mesélnek arról, hogyan élték meg a pandémiás időszakot. Ezek a vetítések egyfelől kapcsolatot teremtenek az előadás pusztulásképei és a jelen között, ugyanakkor mégsem mondhatnánk, hogy sematizálják a történteket, a megszólalók egy része valóban figyelemre méltó tanulságokat vont le, legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy a leállás következtében átgondolták, mi az, amivel igazán szívesen foglalkoznak. Ezeknek a közbevetéseknek a számba vételével még mindig nem merítettük ki az előadás valamennyi részletét, idézhetnénk a próbáló táncosok elkapott beszélgetését vagy az operába ékelt további zenei idézeteket, így az – Aeneas útra készülődő matrózai – „tengerre, magyar” – magyar virtus – gondolatsor végén megszólaló Intermezzót a Háry Jánosból.

Ha az olvasó még nem veszítette el a fonalat, joggal kérdezheti, nem válik-e túl bonyolulttá egy ilyen sokféle kifejezőeszközzel és gondolattal teli produkció. Azt biztosan állíthatjuk, hogy szemben Philipp György korábbi operarendezéseivel, ezúttal nem beszélhetünk kifejezetten operanépszerűsítésről, hiszen az – egyébként az angol szöveg feliratozását is helyettesítő – rövid cselekmény-összefoglaló valószínűleg nem tudná egy tetszőleges néző ismeretbeli hiányosságait áthidalni, legfeljebb olyan típusú népszerűsítő szándékot fedezhetünk fel, amely a kortárs művészet iránt széles körben érdeklődő, de pont az opera műfaját eddig még fel nem fedező közönséget célozza meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó József)

A másik felmerülő kérdés arra vonatkozhatna, hogy egy ilyen sokrétű produkció miért éppen a Dido és Aeneasból indul ki. Ezt a szempontot azért is érdemes figyelembe venni, mert az előadás elsősorban nem a mű zenei világára koncentrált. Ezzel nem állítjuk, hogy ne lettek volna benne ragyogó zenei pillanatok, a legemlékezetesebb Dido búcsúja volt Csereklyei Andrea előadásában, illetve a boszorkányjelenet Csapó József nagyszerű tolmácsolásában, de a többi énekes, Nagy Ida, Losonczki Andrea, valamint Philipp György is igényesen és kifejezően énekelt (a szereplők sokszor a szép hangzás elé helyezték a karakteres megszólalást), ráadásul utóbbi az éneklő bohóc szerepében is egészen hátborzongató alakítást nyújtott; emellett Laufer Szilvia zongorajátéka is a produkció fontos támasza volt. Ugyanakkor részben azáltal, hogy az énekesek nem léptek színre, hanem a három alkotó-előadó táncművész, Nagy Csilla, Bakó Tamás és Mózes Zoltán jelenítette meg a cselekményt és valamennyi szereplőt, a hangsúly szükségszerűen a látványvilágra került át, ezt erősítette, hogy a további látványelemek (film, graffiti stb.) is inkább korreláltak a színpadi, mint a zenei eseményekkel.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó József)

Az alkotókat az opera cselekményéből elsősorban az a motívum érdekelte, hogy a boszorkányok csalással, az istenek szándékára hivatkozva veszik rá Aeneast a távozásra. A történet ismertetése során a közönségben ülő férfi arra hivatkozott, hogy a hősnek politikai okokból kell távoznia, ezzel is megfosztva a darabot transzcendens tartalmától. Már az ismertető szöveg is tematizálta ezt a pontot: „Hamis dogmák keringenek kegyes civil istenekről, hatalmasságokról, akik előtt le kell borulni, ha az ember élni akar.” Egy kaotikus világban, a természetfölöttiről szóló hazugságok közepette keresi az ember önmagát, ám ahelyett, hogy a művészet válaszokat adna, ugyancsak talányokat hagy maga után, sőt, a bohóc utolsó, gyilkos gesztusa alapján az is meglehet, hogy nem kevésbé vezeti az orránál fogva. De valószínűleg úgyis maga a keresés a lényeg.