Lapunk munkatársa hosszan tartó, súlyos betegség után 2021. szeptember 20-án, ötvenhét éves korában hunyt el
Nekrológot írni – ez az újságíró mindennapos szakmai feladata. Ám közeli munkatársat búcsúztatni – ezt bizony aligha lehet megszokni. Márpedig Jánosi Ildikó nagyon is közeli munkatársunk volt – az Opera-Világ tizenöt éves történetében az első, akitől fájdalmasan korán búcsút kell vennünk.
Lapunk alapítói közé tartozott. Amikor 2006 februárjában Ádám Tünde életre hívta az akkor még nagyon kezdetleges portált, Ildi magától értetődően hozta magával azt, amiben a legjobb volt: a művészekkel – elsősorban az általa olyannyira tisztelt és szeretett énekesekkel – való kapcsolattartást, a kiváló interjúkat, melyeket pályájuk csúcsán lévő kiválóságokkal és már visszavonult legendákkal készített. Fáradhatatlan alapossággal dolgozott ezeken az anyagokon: nemcsak a szövegek minél stílusosabb megalkotására, de azok vizuális megjelenítésére is nagyon igényes volt – felfoghatatlan mennyiségű fényképet digitalizált cikkei illusztrálására, és rengeteget foglalkozott azok megfelelő elrendezésével is.
Tördelői végzettsége és gyakorlata segítette ebben – no meg az ügy iránti alázatos elkötelezettsége, melynek köszönhetően monoton munkákat is örömmel vállalt, és hihetetlen szorgalommal teljesített. Mikor lapunk jelenlegi informatikai háttere elkészült, a már megjelent sokévnyi cikket egyesével kellett átköltöztetni az új tárhelyre. Ezt a feladatot Ildi egyedül vállalta – jellemző hozzáállására, hogy még a mínuszos híreket is mind megmentette az utókornak, pedig erről a munkáról határozottan igyekeztem lebeszélni, hogy kíméljem idejét és idegrendszerét.
Szinte nem volt olyan operabemutató vagy fontosabb előadás, amelyen ne lett volna jelen legjobb barátai társaságában. Ha visszatekintek másfél évtizedes ismeretségünkre, szinte meg tudom számolni, hányszor egyeztettünk külön találkozót – nem kellett ugyanis: tudtam, hogy az Operában vagy az Erkelben mikor találom meg, nem is beszélve a Margitszigetről vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokról, ahol menetrendszerűen összefutottunk. (Egyik utolsó hosszabb beszélgetésünk is Szegedhez kötődik: a 2019-es Aida-előadás után barátnőjével együtt órákon át iszogattunk egy vendéglátóhelyen – nem engedték, hogy egyedül kószáljak a városban az első vonat indulásáig.) Nem volt énekes és társulat, ami számára ne lett volna érdekes; mindig elkápráztatott, hogy milyen sokat tud a vidéki társulatokról, előadásokról – sokkal többet, mint én.
Ízlésünk sok tekintetben különbözött: Ildi számára az énekes volt az első, és a tradicionális színpadi megvalósításban hitt – én pedig tudtam, hogy ez egyezik a közönség tekintélyes részének véleményével, s éppen ezért az Opera-Világnak nagy szüksége van az ő látásmódjára, álláspontjára is. Ő pedig azzal volt tisztában, hogy a művészek iránti elköteleződése, sokszor rajongó szeretete lehetetlenné teszi számára a produkciók nyilvánosság előtti elfogulatlan értékelését, ezért következetesen tartózkodott a kritika műfajától. (Az egyetlen kivételt egy külföldi előadás kapcsán tette, kifejezett kérésünkre, de utólagos elmondása szerint egyáltalán nem élvezte a dolgot.)
Az utóbbi években már csak lazábban kapcsolódott lapunkhoz, új írásai egy ideje nem jelentek meg – de voltak közös terveink, munkáink, melyek egy része megvalósult, egy része, úgy tűnik, örökké terv marad. Mindannyian tudtunk betegségéről, hiszen nem csinált titkot belőle, de súlyosságát igyekezett eltitkolni. Mikor utoljára láttam (természetesen egy nyári előadáson, természetesen a Margitszigeten), arról számolt be, hogy egyre jobban érzi magát. Halála a pótolhatatlan veszteségen túl ezért is taglózott le.
Meg azért is, mert jövő januárban immár nem tudom őt köszönteni közös születésnapunkon…
Bóka Gábor
Fotó: Vermes Tibor