A Metropolitan opera új Ring-ciklusa – A Rajna kincse, 2010. október 9. CSEPELYI ADRIENN írása
Ha volt előadás életemben, ami előtt számoltam, hányat kell aludni, az egész biztosan a Metropolitan idei Ring-felújítása. Persze ez a nyilvánosságra hozott díszletterv látványa után a legkevésbé sem meglepő – Robert Lepage rendező nem csinált titkot belőle: új szintre kívánja emelni a Ring-játszást. Lelövöm a poént: sikerült.
Az előadás előtt pár hónappal feltettem magamnak a kérdést, hogy inkább sztárparádét szeretnék-e látni, avagy kiváló, ámde kevésbé agyonsztárolt Wagner-énekeseknek örülnék jobban, hisz a látvány az előjelek szerint úgyis mindent visz. A válasz ezáltal egyértelmű volt: hagyjuk a szupersztárokat, jöjjön a varázslat. Taoizmusom okos megközelítésnek bizonyult – ráadásként pedig megkaptam Bryn Terfelt is. Csoda, ha kissé túllelkesültem?
No de haladjunk szép sorban. A kiindulópontunk egy eddig soha nem látott méretű színpadi monstrum, egy gigantikus deltoidokból összeálló, tengelyre rögzített, a háttérből fekete jelmezes emberek (és kisebb kommunikációs központnyi számítógép) által irányított izé. Azért használom ezt a szót, mert hogy mi is ez a valami, azt nemigen lehet megfogalmazni, ugyanis leginkább olyan, mintha Lepage-nak volna egy saját, külön bejáratú ködsüvege: ha akarom, sárkánygyík, ha akarom, átjáró Nibelheimbe (vagy maga Nibelheim), de egy pillanat alatt Walhallává válik. Kezdéskor persze Rajnaként hullámzik, majd partra veti a sellőket. A víz alatti jelenetek közben sellőlányaink ijesztő magasról énekelnek, speciális karabinerekkel rögzítve imitálják a könnyed hullámzást – nem tudom, mennyi veszélyességi pótlékot kapnak, de az én torkomon egy mukk nem sok, annyi se jönne ki, az biztos. A dolog érdekessége egyébként az, hogy a díszletmostrum gyakorlatilag önálló életet él: szcenikai szerepe nem csak az egyes részek és az egész mozgásának köszönhető, hanem a felületére vetített animációknak is (világítástervező: Étienne Boucher, az animációk tervezője: Boris Firquet).
Vegyünk egy példát: a Rajna-lányok mozgása és éneke egy számítógépből buborékokat generál a háttérre, minél hangosabb az ének, annál többet. A Rajna-part kavicsai szintén az uszonyukkal csapkodó sellők mozgásának megfelelően gördülnek le a monstrum aljára – ezek az apró, ám annál jelentősebb dolgok élővé, dinamikussá teszik még a statikus jeleneteket is.
Talán nem élek túlzással, ha azt mondom: Wagner táncolt volna örömében, ha láthatja, mire képes gigantikus művével a legmodernebb technika. Az énekesek csüngnek-lógnak, ugrálnak-repülnek, súlytalanságot idéző mozgással szállnak. A François St-Aubin által tervezett jelmezek – mondhatni – hagyományosak, ám adott pillanatban meglepő dolgokra képesek: Loge megfújja az ujjait, azok felizzanak, tenyere világít, egy rá célzott projektor pedig tökéletes érzetét kelti a folyamatos lángolásnak. Donner és Froh mellvédje világít, Alberich pedig ujjnyi vastag, Predatort idéző rasztatincseket visel, amelyek a kulcsjelenetekben világítani kezdenek. Az istenek kisebb hányada hason csúszva érkezik a magasból: mellvértjük nyomán szikrázik a díszlet. Kisebb meghökkenést okozott a ködsüveg, ugyanis egy darab aranyszínű rongy az egész, ám aztán leesett a tantusz: G. B. Shaw fordítása szerint „ködfüggöny”, vö. curtain of steam. A sellők ruhája igen izgalmas: a háló alatti testszínű réteg azt az érzetet kelti a nézőben, hogy itt-ott átsejlenek a lányok intimebb testrészei – miközben a beharangozó videó óta pontosan tudjuk, hogy az alatt speciális, fekete úszódresszt viselnek. Az effajta finomságok miatt több mint három évbe került a produkció kivitelezése, ám amit kapunk, az izgalmas, minden ízében wagneri, miközben a látványorgia nem nyomja el a zenét és az éneket.
És akkor nézzük, kik vállalkoztak arra, hogy részesei legyenek a Wagner-szcenírozás legújabb fejezetének! A Rajna-lányok kiváló teljesítményt nyújtottak, rossz amerikai szokás szerint úgy kell nyomozni a nevüket, miközben a kisebb szerepben éneklőket mindenütt kiírják. Egy-egy hirtelen mozdulat alkalmával néha meg-megremegett a hangjuk, de ez valószínűleg csak rutin kérdése: a harmincadik Rheingold környékén biztosan meg lehet szokni a tízméteres magasságban lengedezést is (én nem tudnám).
Frickát Stephanie Blythe alakította – igyekszem nem elcsépelt jelzőt használni, de szuperlatívuszokból azért nincs olyan túl sok a magyar nyelvben, hogy ne hasson udvarias túlzásnak, pedig nem az: fantasztikus volt. Erőteljes, hatalmas, tökéletesen tiszta és átható wagneri hang, ha akarnék, se tudnék hibát találni megoldásaiban. Elképesztő crescendói vannak, lélegzetelállító a stabilitása, és mindennek tetejébe az előadást megelőzően még hangosan kacarászva kávézó művésznő komoly, elkeseredett és sokszínű Frickát alakít.
Richard Croft (Loge) valakinek nagyon a begyében volt: hangos búzás fogadta a tapsrendnél, ami mögött valószínűleg személyes indok húzódik, hisz rá nemigen lehetett panasz. A „mi Logénkhoz”, Christian Franzhoz képest visszafogottabb, kevésbé humoros, ámde hangilag sokkal jelentősebb alakítás volt ez – úgy tűnik, a kettő együtt nemigen megy senkinek.
Alberich szerepében Eric Owenst láthattuk, akinek alakítása a végére teljesedett ki: az átoknál már konkrétan libabőrös lettem. Sötét, megkeseredett, szomorú Alberich az övé, néhol kicsit halkabb a kelleténél, ezt leszámítva azonban megrázó erejű alakítás. Gerhard Siegel Miméje telitalálat: az utolsó rezdülésig kidolgozott, művészileg kiművelt szerepformálás, minden porcikájában átlényegül az elnyomott szerepkörébe, ám a felszín alatt sejthető: Mime korántsem olyan félnótás, amilyenné a folyamatos rettegés tette. Kegyetlen vetődések és esések jutottak Siegel osztályrészéül, ám megdöbbentő fegyelmezettséggel viseli a fájdalmas mozzanatokat. Szívfacsaró alakítás, az este egyik legjobbja.
Froh (a Szegedről is ismert Adam Diegel, kissé görög istenes szépfiú, valószínűleg Spártából kölcsönözték), Donner (Dwayne Croft, nem mellesleg ebben a parókában kiköpött Ralph Fiennes) korrekt alakítással hozták a szerepet, utóbbi még a hason csúszás után szétnyílt páncél problematikáját is megoldotta. Patricia Bardon nyugodt, tiszta és jelenésszerű Erdája áttetsző, ugyanakkor nyomatékos volt, jelmeze pedig kiválóan emelte ki a többi szereplő közül. Fasoltot Franz-Josef Selig, Fafnert Hans-Peter König énekelte, előbbi velejéig romlott, utóbbi kifejezetten szentimentális volt, ügyesen állították egységbe magukat.
A szereposztás legnagyobb tévedése egyértelműen a Freiát alakító Wendy Bryn Harmer, akiről nehéz eldönteni, hogy ennyire bugyutára szabták a szerepét, vagy ő maga ennyire bugyuta. Amennyiben szándékos Freia ily módon való „égetése”, akkor minimum dögösnek kellene lennie, ám Harmer nem több egy tátott szájú, irritáló amerikai szőkeségnél – aki folyamatos kétségbeesett nézésével tökéletesen kilóg a szereplők sorából.
A másik Bryn azonban, Terfel, parádés Wotan. A végtelenségig kiművelt arcjátéka nagyszerűen érvényesül a rengeteg közeli képen, igazi esettanulmány. Hogy hány harmadvonalas akciófilmet és negyvenes-ötvenes évekbeli hollywoodi filmet nézett meg ahhoz, hogy ilyen tökélyre fejlessze a Humphrey Bogart-nézés és a Bruce Willis-fejtartás eme zseniális keverékét, csak ő maga tudhatja, ám kétségtelenül a legmeglepőbb Wotan, akit valaha láttam. Annak ellenére, hogy finoman szólva sem az esetem, néha olyan dolgokat produkált, hogy leszaladt a vér a lábamba: Frickát szinte hipnotizálja egy-egy érintésével (pont ott, pont úgy és pont akkor, ahol, ahogyan és amikor kell), iszonyatosan önhitt és beképzelt fejet vág, mégis van benne valami elmondhatatlanul vonzó – az ember sosem tudja, hányadán áll vele, és ezzel a markában is tart mindenkit. Alapvetően ez volna a tökéletes Wotan, nem? Mindamellett, hogy a második perc után megértem, Fricka miért vonzódik ilyen betegesen hozzá, utálni is tudom. Végre nem kellett a leragasztott szemű Wotan képével sem küszködnöm, ugyanis Terfel egy emós tincset kapott a vak szeme elé, ami kissé vicces, kissé azonban szexi is – újabb zavarba ejtő apróság. Az este legmulatságosabb jelenete egyébként okvetlenül az volt, amikor a tapsrendnél Terfel jelentőségteljesen kisimította tincsét az arcából: a Met közönségéből egy emberként fakadt ki a nevetés. Hangilag kiválóan kivitelezett szerep, súlyos, jelentős mélységek, stabil, magabiztos tartott hangok – csókolom, két kérdésem volna: mikor jön a DVD – és mikor jön Terfel hozzánk Wotant énekelni (lehetőleg ebben a parókában)?
James Levine szenvedélyes és okosan felépített Rheingoldot vezényelt, ugyanakkor egyértelművé tette, hogy ez csak a tetralógia első része, a nagy katarzis a Götterdämmerungra marad – ami természetes, mert aki látta az elsőt, egészen bizonyosan megnézi a többi darabot is.
Nos, a bátorság (és az elképesztő anyagi befektetés) fél siker. A Metropolitan történetének legnagyobb bevételét produkálta az évad nyitónapján, természetesen az új Wagner-előadások miatt: 24.000 jegyet adtak el egyetlen nap alatt. Ízlelgessék egy kicsit ezt a számot a Magyar Állami Operaházban.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera