ESZTERGÁLYOS MÁTÉ véleménycikke a legújabb Domingo-botrányról
PROLÓGUS
A XX. század utolsó évtizedeiben, egy egzotikus dél-amerikai főváros szívében áll a Múzeum, a kétes szexuális légyottok illegális találkahelye. A nem egy esetben kiskorú prostituáltak beszervezését lebonyolító szervezetet, a Buenos Aires-i Jóga Iskolát hét spirituális fejlődési szintre osztották fel. A legfelső, uralkodói státuszt a Mester – vagy miként még magát hívatta, az Angyal – birtokolja. Közvetlenül alatta, a hatodik szint az Apostoloké, majd szép fokozatosan lejjebb mászva jönnek a Géniuszok, és őket követik a Tanítványok. Az elsőtől a harmadik fokozatig az úgynevezett „hétköznapi” emberé. A belépő hölgyeknek gésaképzést, egy pontozási rendszer alapján pedig előlépési lehetőséget ígérnek az előbb említett ranglétrán. Cserébe a szexuális szolgáltatásokból befolyó díjazásból a nők jelentős összeget szolgáltatnak be a közös kasszába.
1. FELVONÁS
Argentína. Hogy mikor, azt csak ő tudja. A spanyol énekművész hangja összetéveszthetetlen a telefonban. Mendy áriájában megígéri, hogy mindent megtesz a diszkréció jegyében, külön érkezik a meg nem nevezett szállodai szobába, így az énekművész ügynökei a szomszédos szobákban egy pillanatig sem gyanakodnak majd. A nő a hívás után közli Juan Percowiczcal, a Mesterrel, hogy újabb klienst hálózott be. Ekkor hangzik el először a műben a kuncsaft, a titokzatos dalnok neve: Plácido…
Nem sokkal később szállodai szoba. Duett.
2. FELVONÁS
A rendőrség harminc év nyomozást követően felgöngyölíti a szálakat, és lekapcsolja a hírhedt szektát, a Jóga Iskolát, melynek két vezetőjét, Mendyt és Juant azon nyomban őrizetbe veszik. Az énekművész neve előkerül a dobozból. Több sajtóorgánum keresi meg az ügy kapcsán, de az amúgy aranyló torok ezúttal néma marad.
A mű énekszó nélkül, morajló, de végül elhalkuló zenekari részlettel zárul.
EPILÓGUS
Napjainkban a nívós amerikai Washington Post felületén megjelenik egy írás, melyben lényegileg felkérik a Maestrót, hogy fejezze be pályafutását, hagyja el a színpadot egyszer s mindenkorra. A véleménycikk szerzője, Michael Andor Brodeur, hosszú okfejtése végén arra a következtetésre jut, hogy „a nyolcvanegy éves kegyvesztett tenor” problémáját valójában nagyon könnyű lenne orvosolni. Egyszerűen ne szerződtessék több előadásra. Sehol.
A SZERZŐ UTÓSZAVA
Hát, itt vagyunk már megint, Plácido Domingo, kedvenc Boccanegránk, féltett Radamesünk, mégpedig eme csonka, de minden ízében igaz operácska – azért nem operett – okán. Mi lesz most veled, és mi lesz most velünk?
Oly sok botrány és felháborodás után újabb elemzésnek sok helye nincs, értelme pedig annál is kevesebb. Két dologra azonban felhívnám a figyelmet. Az egyik, hogy Domingo és felesége idén kereken hatvan éve házasok. Nem csodálkoznék, hogy ha úgy alakulna, a tenor-bariton életéről szóló opera címe nem Plácido, hanem Marta lenne.
A másik, hogy ezen írás címmondata sem fikció. Valóban elhangzott egykoron, mégpedig a tévétornában, amikor bizonyos gyakorlatokat már nem feltétlenül ajánlottak a vállalkozókedvű, ámde szépkorú nézőnek. Idősebbek abbahagyhatják – oly szép és finom ez a kis utalás, hiszen ki-ki maga eldöntheti, hogy mit lenne ideje abbahagyni.