Fischer Iván: A Vörös Tehén – Millenáris Teátrum, 2013. október 13. Az ősbemutatóról BÓKA GÁBOR írt kritikát
Irodalomtanárként időről időre belefutok abba a problémába, hogy a kánonban nem esztétikai értéküknél fogva helyet foglaló művek jelenlétét kellene megmagyaráznom szigorúan szaktárgyam keretei között maradva. Lehetetlen. Aki komolyan veszi a művészi szépről néhány ezer év alatt felgyűlt elméleti tudást, aligha állíthatja felelősséggel, hogy – csak a legismertebb példát említve – Petőfi Sándor Nemzeti dala esztétikai értékét tekintve magasrendű műalkotás lenne. Mégis: ott és akkor fontos mű volt – konkrét, hangsúlyozottan nem művészi céllal született, és ezt maradéktalanul meg is tudta valósítani.
Mutatis mutandis hasonló probléma elé állítja a kritikust A Vörös Tehén című egyfelvonásos opera is, melyet Fischer Iván szerzői estjének keretében mutattak be a Millenárison október 13-án. A darab minden általam a közelmúltban látott kortárs operánál élesebben veti fel a politizáló művészet kérdésének aktualitását és létjogosultságát: vajon értékelhető-e esztétikai szempontból egy olyan műalkotás, mely eszközeit ilyen mértékben állítja az általa sugallni kívánt igazság szolgálatába? A problémára mindenki beállítottságának és vérmérsékletének megfelelően adhat választ – elméletben; ám nem árt, ha ehhez mintegy adalékként a most színre került operát is megvizsgáljuk. Fischer Iván operája ugyanis nem söpörhető le egyszerűen azzal, hogy szerzője nem tekinti magát modern komponistának, a mindenkori kritikus pedig finnyásan elfordítja tekintetét az alkalmazott művészet e speciális darabjától: ehhez túlságosan is húsba vágó problémákat feszeget A Vörös Tehén – túlságosan is értékes alapanyagokat felhasználva.
„Alapanyagok” – írom, hiszen Fischer Iván kompozíciós módszere, miként azt több interjúban maga is leszögezte, nem az eredetiségen alapul: a körülötte hallható zenei nyelvekből próbálja kiválogatni azt, mi számára értékes és/vagy az adott pillanatban felhasználható. Posztmodern – mondhatnánk erre a kollázstechnikára, ám lényeges különbség, hogy míg a hazai posztmodern operatermés javarészt a klasszikus zeneirodalom elmúlt évszázadainak eredményeiből válogat, és a felhasznált elemeket igyekszik valamiféle klasszikusnak mondható formába rendezni (még annak árán is, hogy a könnyűzenei vagy népzenei elemeket is domesztikálja), addig Fischer drasztikusabban szakít a hagyománnyal. Egyrészt többféle anyagot épít be zenei nyelvébe, másrészt mindezt nem igyekszik egységes stílus keretei közé szorítani – éppen ellenkezőleg: a különböző stílusok ütköztetésével, átjárhatatlanságával önti zenébe mindazt, amiről a tiszaeszlári vérvádper – hiszen ez lenne az opera témája – kapcsán szólni akar. Magyar és zsidó folklór, nóta és operaária ütközik itt néhány, a zene határterületeit súroló megoldással: ilyenek például a tárgyalóterem őrjöngő futballhuligánjainak vuvuzelái, vagy éppen az egyszerűségében is megható zárójelenet vonatzakatolást imitáló hanghatásai. A kontrasztok minden esetben képesek drámai hatás kiváltására, s ezáltal az olvasva kicsit sutának tűnő librettó – mely javarészt Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényének részletein alapul, kiegészülve Kossuth Lajos leveleiből vett idézetekkel és Parti Nagy Lajos dalszövegeivel – is működni kezd.
Ehhez járul még Ascher Tamás és Székely Kriszta kevés eszközzel dolgozó, de egyszerűségében is gondos, a lényeget pontosan közvetítő rendezése. Ennek talán legsokatmondóbb pillanata a harmadik, Táncrend címet viselő jelenet, mely lényegében egyetlen hatalmas kocsmai mulatozás – ám hangsúlyozandó: nem hőbörgés. Fischer Iván itt tiszta magyar népzenét imitál, egy homogén, egységes kultúrát, mely közösséget teremt – ennek a közösségnek a közepén ténfereg némán a kis Scharf Móric (Kovács Jonatán alakítja, megrendítően), aki szeretne bekapcsolódni az énekbe és a táncba, de nem tud, vagy nem hagyják. A jelenet épp azért szívszorító, mert itt még nincs szó a másik elleni gyűlöletről: a beállítás egész egyszerűen arra hívja fel a figyelmet, hogy pusztán a másság is okozhatja a kommunikáció hiányát, és végső soron ez vezethet a teljes meg nem értéshez, majd egy szikra nyomán az indulatok elszabadulásához. A tárgyalótermi jelenet, az őrjöngő tömeg futballhuligánokként való ábrázolása persze nyilvánvaló aktualizálás, ám az alapvető emberi jogok és a humanitás értékei mellett való kiállás aligha tekinthető a „másik oldal” (bármit is jelentsen ez) provokációjának. A kritikusnak ezen a ponton színt kell vallania: amíg Magyarországon egy hasonló témájú előadás kritikájában következetesen „a magyarokról” és „a zsidókról” írnak, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az opera legfőbb üzenete éppen az lenne: ez nem két különálló csoport – addig az ilyesfajta darabok és produkciók sajnos nem lesznek fölöslegesek.
A Millenáris teljes hosszúságában és szélességében megnyitott terét zsúfolásig megtöltő közönség lelkes ünneplésben részesítette… vajon mit is? A darabot? Az előadást? A közvetíteni kívánt üzenetet? Optimális esetben mindez szétválaszthatatlan – és ebben az értelemben A Vörös Tehén jó színházi előadásnak bizonyult. Az összélményt raktároztuk el magunkban, félretéve azokat a kérdéseket, hogy mennyire volt mindez a szó szoros értelemben vett operának tekinthető, avagy a zenés színházi műfajok egy másik válfajába tartozó darabbal állunk-e szemben (Fischer Iván nem véletlenül emlegette előzetesen a Brecht és Weill nevét, de a kortárs zenés színpadok vegyes műfajú kezdeményezéseire is utalhatnánk). A pozitív benyomáshoz hozzájárult a népes előadógárda kiváló teljesítménye, köztük Gyabronka József Krúdyjának kellően távolságtartó narrációja, az Esztert alakító Varga Kyra tiszta éneke, a Vörös Tehénként becézett kocsmárosnőt megformáló Sáfár Orsolya szofisztikált közönségessége és operai helytállása, valamint Megyesi Zoltán bírójának újabb bravúros karakterábrázolása. Cser Krisztián Kossuthja pedig úgy egyesítette magában az idős ember megtörtségét az államférfi tartásával, hogy alakításának hitelessége egyszerre zárójelbe tett minden elméletieskedést: már pusztán ezért a néhány percért is érdemes lett volna végignézni és -hallgatni A Vörös Tehént – s ha így van, társadalmi hatásától függetlenül megírni sem volt hiábavaló.
Fotók: Gordon Eszter