Három az igazság

Giuseppe Verdi: Traviata – BÓKA GÁBOR kritikája a Szegedi Szabadtéri Játékok július 29-i bemutatójáról

Mint a bemutatót beharangozó sajtónyilatkozatokból megtudhattuk, a Szegedi Szabadtéri Játékok majdnem egy évszázada íródó története során először került színre Verdi operája, a Traviata – s ez a tény legalább annyira meglepő, mint amennyire érthető. Meglepő, hiszen az operairodalom egyik legnépszerűbb művéről van szó, teltházakat vonzó, biztos kasszasikerről, melyhez ráadásul „csak” három kiváló főszereplőre van szükség. Másrészt a Traviata zárt terekben játszódó, nagyon intim kamaradráma, amely voltaképpen leveti magáról a monumentalizálást – márpedig a Dóm téren azok a darabok vannak igazán otthon, amelyeknek fontos eleme a látványosság. Ha tehát valaki a Traviata színpadra állítására vállalkozik, elsőrendűen ezt a rendezői–szcenikai problémát kell megoldania. A szegedi produkció (melynek első, július 29-i előadását láttam) legfontosabb erényének éppen azt tartom, hogy szembenézett e kihívással, és működőképes választ adott rá.

Jelenet az első felvonásból – Violetta: Kolonits Klára (fotó: Németh György / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Juronics Tamástól nagyon különböző minőségű operarendezéseket láttam már: egy elsősorban a szcenika révén szuggesztívvé váló Rigolettót ma is kedves emlékeim között őrzök, ugyanakkor a 2011-ben látott Francesa Da Rimini esetében a rendezői munka nem volt kellően elmélyült ahhoz, hogy feledtesse a mű gyengeségeit; a tavalyi Szabadtérin az Újszegedi Színpadra került Szöktetés a szerájból-produkciót követően pedig az volt a legjobb, amit tehettem, hogy (legalábbis írásban) hallgattam az előadásról. Ez utóbbi rossz élmény még kellően friss volt ahhoz, hogy némi aggodalommal induljak a szokásos évi szegedi kiruccanásra – ám már az első percek után világossá vált, hogy aggodalmaim feleslegesek, ezúttal minőségi munkát látok. A Traviata első felvonásában folyamatos rendezői nehézséget jelent a tömegek mozgatása, a tömegből kiemelkedő rövid, néha csak egy-egy replikából álló párbeszédeknek a megértést segítő térbeli elhelyezése; másrészt szcenikai probléma a tömegjelenetek, illetve Violetta és Alfréd első kettősének eltérő térigénye. Az előadás mindkét lécet megugorja: Juronics nemcsak a tömegek látványos mozgatásában tudja kamatoztatni koreográfusi énjét, de a vázolt térkompozíciós problémákat is megoldja; Tóth Kázmér díszlete pedig

a forgószínpad értelmes használatával gyorsan vált nagyteremről kisszobára, a zene és a dramaturgiai szituáció által invokált játékteret létrehozva az egymást követő jelenetekben.

Elégedettségem a továbbiakban éppenséggel nem fokozódik, de nem is csökken: mind a szereplők elhelyezése, mind a szcenika az egész előadás során az első felvonáshoz hasonlóan kulturált és értelmes benyomást kelt, gondolkodást tükröz. A látványvilág stílusán lehet vitatkozni, működőképessége azonban vitathatatlan.

Jelenet a második felvonásból (fotó: Németh György / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Nem csak ilyen vetületei vannak persze egy opera rendezésének, és nem is minden vonatkozásban lehetünk elégedettek: a nagy egész megoldása közben, úgy érzem, kevés figyelem vagy energia jutott a színészvezetésre –

a főszereplők játékának tekintetében az előadás nem ad többet, mint bármely átlagos Traviata-rendezés.

(Átlagos alatt nem a hagyományost értem – gondoljunk csak Zeffirelli több változatban is látható lélektani remekléseire!) Az énekesek lejárják a rendező által előírtakat, és hozzák a szerepekhez tapadó színészi sémákat, de hogy nyújtanak-e ennél többet, az leginkább vérmérsékeltüktől függ – Kolonits Klára, de főleg László Boldizsár igen, Alexandru Agache nem, a kisebb szerepek alakítóinál pedig még tarkább a kép. Egy nagy távolságból szemlélt szabadtéri előadás esetében mindez persze kevésbé zavaró, mint a kőszínházban lenne – ám ennek elismerése mellett is úgy igazságos, ha az alapvetően pozitív benyomásokat keltő rendezés korlátait is számba vesszük.

Alfréd (László Boldizsár) a második felvonásban (fotó: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

No és nem hallgathatunk arról sem, hogy amit láttunk: alapvetően konzervatív rendezés. Kritikusi munkásságom során mindig igyekeztem ahhoz tartani magam, hogy ez a jelző ne értékítéletet, hanem pusztán szemléletet tükrözzön – annak megfogalmazását, hogy a rendezői munka nem, vagy csak kevéssé válik önálló műalkotássá, és inkább a szerzők által leírtak invenciózus megvalósítására törekszik. Egy-egy apró eltérés vagy plusz – mint jelen esetben a kislány-Violetta (Izsay Zsófia), vagy a Halált szimbolizáló, lenyűgöző megjelenésű táncos (Horváth Zoltán) színpadra lépése – még nem változtat azon, hogy

amit látunk, nem átértelmezés, hanem az eredeti mű szabatos színpadra állítása.

Mivel a jó konzervatív operarendezés talán még a rendezői színház színvonalas operai megnyilvánulásainál is ritkább idehaza, ezt különösen nagy becsben kell tartani – miként azt is, hogy az előadási hagyományokhoz való hűség ezúttal nem párosult a rossz tradíciókhoz való görcsös ragaszkodással: a darab húzás nélkül hangzott fel, vagyis hallhattuk mindkét Violetta-ária második strófáját, valamint Alfréd és az öreg Germont áriáinak strettáit is.

Violetta és a Halál: Kolonits Klára és Horváth Zoltán (fotó: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A húzások kinyitását a dramaturgiai szükségszerűség mellett persze az énekesek felkészültsége is indokolta: ha írásom elején idézőjelben, ironizálva azt írtam, hogy egy jó Traviatához csak három kiváló énekesre van szükség, arra a szomorú tényre próbáltam utalni, hogy manapság nagyon nehéz megtalálni azt a bizonyos hármat – de most sikerült.

Kolonits Klára Violettája egy pályája fennsíkján járó jelentős énekes jutalomjátéka, melyből úgy az egész hatalmas ívének megformálására, mint sok-sok apró részlet különösen igényes megformálására egyaránt sokáig emlékezni fogunk.

Kolonits hangja jelenleg mintha nem ismerne akadályokat: ha kell, magával ragadó könnyedséggel, ha kell, hatását és volumenét tekintve egyaránt drámai erővel szólal meg – a vokális szempontból nagyon különböző igényeket támasztó szerepnek nem egyik vagy másik aspektusát tudja igazán adekvátan megformálni, hanem mindegyiket egyformán. Nem tudom, hogy egy olyan évad után, amelyben egyre-másra hallhattuk a kiváló Kolonits-alakításokat, van-e értelme olyan frázisokat pufogtatni, mint hogy „szerep és énekes ritka szerencsés egymásra találásának voltunk tanúi” – de a zsurnalisztafordulat ezúttal a valóságot írja le, amely egyben igazolja a Játékok idei darabválasztásának helyességét is.

Alfréd: László Boldizsár (fotó: Németh György / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Hivatalos kritikák és nem hivatalos beszámolók mostanság gyakran tárgyalják László Boldizsár fellépései kapcsán, hogy a művész éppen jobb vagy rosszabb hangi állapotban volt-e egy adott napon, és hogy e kilengéseknek mi lehet az oka. A kezdet kezdetétől követve László Boldizsár operai pályafutását, magam fontosabbnak tartom azt leszögezni, hogy minden apróbb ingadozás ellenére a művész teljesítményei milyen egységesen magas színvonalúak, s főképp a hazai trendeket figyelembe véve mennyire ritka az ilyen tudatosan felépített és megvalósított karrier. Ez az Alfréd-alakítás, meglehet, nem volt olyan telitalálat, mint pár héttel korábban az operaházi Álarcosbál-produkció Gusztávja, de

szakmailag megalapozott, stílusos, részletszépségekben bővelkedő, Kolonits Klára Violettájához harmonikusan illeszkedő szerepformálás volt, kitűnő hangi állapotban, szép dallamívekkel, biztos magasságokkal

– és a szereplők közül színészileg a legmélyebben involválódva a karakterbe és az előadás egészébe.

Violetta és Germont: Kolonits Klára és Alexandru Agache (fotó: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Alexandru Agache Germont-járól ez utóbbit nem lehet elmondani: azon kívül, hogy bejött a színpadra, és olykor még bizonyos sztereotip operaénekesi mozdulatokat sem nélkülözve énekelt, nemigen csinált mást. (A rendezés szép telitalálata volt, hogy amikor Violetta azt kéri Germont-tól, ölelje meg, voltaképpen Violetta öleli meg Germont-t, aki tehetetlenül és zavartan áll – a rendező itt erényt kovácsolt a hiányból.)

Az alakítás tehát voltaképpen csak vokálisan létezett – de úgy nagyon is.

Nem tudom, milyen lehetett Agache Germont-ja negyvenegy éve, amikor először alakította a szerepet, ahogy sajnos azt sem, milyen volt 1985-ben, első Erkel színházi fellépésekor – ám e pusztán hangi eszközökkel (és micsoda hangon! és micsoda eszközökkel!) teljes értékűen megoldott szerepformálás azt sejteti, hogy a művészt folyamatosan izgatja a szerep, folyamatosan alakít, formál rajta, dolgozik – példának okáért – a polgári erények szigorú őrzője és a gyengéden szerető szívű apósjelölt nagyon eltérő hangvételeinek pontos megvalósításán. Agache énekprodukciója nemcsak a fület gyönyörködteti, de művészi alázatból is megszívlelendő példát ad.

Violetta (Kolonits Klára), a gyermek Violetta (Izsay Zsófia) és Alfréd (László Boldizsár) (fotó: Németh György / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A Traviata népes és ritkán figyelmesen kiosztott mellékszereplő-gárdája ezúttal kivételes gondossággal lett összeválogatva. A teljesség igénye nélkül emelem ki azokat, akik különösen jó benyomást tettek rám: mindenekelőtt Vajda Júlia Flóráját, aki ennek a szerepnek ismeretlen színességét tárta fel előttünk a neki adatott néhány mondatban. Réti Attila elsősorban megjelenésében, színpadi létezésében volt hiteles Douphol báró (bár Violettával szembeni erőszakos mozdulatait, úgy érzem, rossz rendezői tradíció automatikus elfogadása indokolta csak). Vokálisan és színészileg egyaránt súllyal volt jelen a Grenvil doktort alakító Kiss András. Tötös Rolandról egy pécsi Bohémélet-előadás óta tudom, hogy szép hanganyag birtokosa – külön feljegyzésre méltó, hogy Gaston vikomt szerepét végre ilyen minőségű hangon hallhattuk.

Dinyés Dániel elsősorban az előadás biztonságos levezetésére koncentrált a megbízható, de nem kiemelkedő teljesítményt nyújtó Szegedi Szimfonikus Zenekar élén: meglehet, koncepcionális volt e visszafogottság, magam azonban néhány fokozattal több személyes kitárulkozást is el tudtam volna viselni Verdi e különösen személyes hangvételű zenéjének megszólaltatásakor.

Fotók: Németh György, Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok