120 éve született Závodszky Zoltán. BÓKA GÁBOR írása
Az évforduló általában laudációra ad okot. Ha a szóban forgó évforduló egy személy – akár élő, akár holt – kerek születésnapja, szükségszerűen életéről és sikereiről esik szó. Mi késztette őt, hogy arra a pályára lépjen, melyen aztán kiteljesedhetett munkássága? Miben állt e pályaív egyedi volta, nagyszerűsége, utánozhatatlansága? S ha olyasvalakire emlékezünk, aki már nem lehet közöttünk: mi őrzi személyének és művészetének emlékezetét az utókor számára? Kötelezően letudandó megemlékezések kötelezően megválaszolandó kérdései ezek.
Závodszky Zoltán esetében ismerjük a válaszokat. Pályafutása oly egyenes ívű, mint kevés operaénekes honfitársáé; elismertsége kortársai részéről megkérdőjelezhetetlen; művészi profiljának izgalmas sokoldalúsága pedig egyenesen legendás. Csupán a zenénél maradva: a Zeneakadémián először zeneszerzést tanult Weiner Leónál és orgonát Antalffy-Zsíross Dezsőnél – csupán később irányították át az énektanszakra. Énekesi pályájához kapcsolódik műfordítói tevékenysége is: az Aidát és a Tannhäusert mindaddig az ő fordításában játszotta az Operaház, amíg e darabok magyar nyelven kerültek színre – ily módon a Tannhäuser esetében e szerep egyik legkiválóbb hazai alakítója a saját maga által magyarított szöveget szólaltatta meg estéről estére.
De akadtak előadatlan műfordításai is: a Trisztán és Izolda szövegét – mint az egy 1961-es Film, Színház, Muzsika-riportból kiderül – saját kedvére fordította le. Joggal feltételezhetjük, hogy a vele készült Lohengrin-részlet, a Grál-elbeszélés felvételén hallható szövegváltozat, mely eltér a közismert fordítástól (egyebek mellett a legendássá vált „égi angyalsergek” kitételt sem tartalmazza) szintén saját fordítása-átdolgozása. Akárcsak az a nagyjából hatszáz műdal, a (főként német) dalirodalom klasszikusai Schuberttől Schumannon át Brahmsig, melyeket szintén ő látott el magyar szöveggel, s melyeket még nyolcvanadik életévén túl adott dalestjein is megszólaltatott. Szöveg és zene egysége számára értelemszerűen magában foglalta a szöveg érthetőségének eszményét is, aminek logikus következménye, hogy a szövegnek a közönség számára érthető nyelven kell megszólalnia. Závodszky Zoltán nem csak operaszerepeit énekelte kizárólag magyarul, de dalestjein is ragaszkodott a magyar nyelvű énekléshez – míg az előbbi hagyomány ma is pislákol úgy-ahogy, az utóbbi ma abszolút kuriózumnak számítana.
Lohengrin – Nászszoba-jelenet (Elza: Czanik Zsófia)
Tudjuk, hiszen minden róla szóló írásban olvasható: gyermek- és fiatalkorában egyforma érdeklődéssel fordult a képzőművészet és a muzsika felé – zeneakadémiai jelentkezését a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött szemeszter előzte meg. Rózsadombi lakásának falait saját festményei díszítették; de ott állt az Operaház legendás karmesteréről, személyes mentoráról, Kerner Istvánról faragott szobra is. Azé a Kerner Istváné, akinek saját szavai szerint örökké hálás volt, hogy első hat operaházi szezonjában (az ösztöndíjasként eltöltött év után 1921 és 1926 között) nem kapott főszerepet, hogy „hírnökspecialistaként” szerzett színpadi gyakorlatot. Furcsán alakuló pályafutásának később is jellemzője maradt, hogy ha nem is hírnököket, de karakterszerepeket előszeretettel osztottak rá: miközben az 1926-1927-es évadban megkapta Eriket és Siedmundot, melyet a következő hat évben fokozatosan követett az összes többi Wagner-főszerep (újabb kötelezően megemlítendő életrajzi elem: a mai napig az egyetlen magyar énekes, aki megformálta mind a tízet), addig repertoárja olyan szerepekkel is folyamatosan bővült, mint – a teljesség igénye nélkül – Dr. Blind és Ottokár Johann Strauss operettjeiben; Cassio, a Figaro házassága Basiliója, a Hoffmann meséi Nathanielje, A rózsalovag Valzacchija, A varázsfuvola első őrtállója, a Falstaff Dr. Cajusa vagy a Manon Lescaut táncmestere.
Erre persze mondhatjuk, hogy a tudatos társulatépítés, az énekesek pályájának gondos, tervszerű alakítása, illetve a rendelkezésre álló erők mind gazdaságosabb kihasználása motiválta a Závodszkyt új és új szereppel megbízó igazgatókat. S ebben kétségtelenül van is némi igazság. Mégis: aligha magyarázható, hogy a korszak minden értékelés szerint legkiválóbb Wagner-hőstenorjának repertoárján miért nem találunk lényegében más hőstenor szerepet a Wagner-szólamokon kívül. Oedipus rex, Az egyiptomi Heléna Menelaosza, Kókai Rezső István királya, a Hegyek alján Pedrója, némi jóindulattal a Hovanscsina Galicinja – s még három, a múlt ködébe vesző magyar opera tenorfőszerepe: Vronszkij Hubay Jenő Karenina Annájában, Hubert Szabados Fanni című operájában és Mosonyi Mihály évszázados késéssel bemutatott Álmosának Árpád szerepe: mindösszesen ennyi, amit Závodszky Zoltán az Operaház színpadán megformálhatott, amikor nem Siefried vagy Trisztán jelmezét kellett magára öltenie. Hol maradt Otello, Florestan, Sámson és Bánk bán? – hogy csak a legkézenfekvőbb hőstenor-álmokat említsük. Kérdések, melyekre aligha kaphatunk választ. Az idős művész, akit operaházi tagságának negyvenedik évfordulója alkalmából több cikkben is faggattak, a kép- és hangfelvételeiről egyaránt ismert hihetetlen eleganciájával csak a szépre emlékezett – miként méltatói is.
Závodszky Zoltán repertoárjának szokatlan alakulására talán választ adhatnának a hangfelvételek – ám itt újabb fallal találjuk szembe magunkat. Szerencsére nem mondhatjuk, hogy számos kortársával egyetemben az ő művészetét ne örökítették volna meg a mikrobarázdák; azonban összes bejátszása 1960 körülre datálható, amikor a művész már hetvenedik életévéhez közeledett – és (mily meglepő) ekkor is kizárólag Wagner-operarészleteket rögzítettek vele. Mikor portrélemezét vagy a Lohengrin-keresztmetszetet hallgatjuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy e felvételek csupán a kései Závodszky művészetét dokumentálják úgy-ahogy. Nem adnak választ arra a kérdésre, hogyan szólt a hangja fénykorában, alkalmas lett volna-e arra, hogy más szerepkörben is kipróbálja magát – másrészt viszont a felvételi körülmények sajátos művészi jelentőségre tesznek szert. „Závodszky Zoltán 1961-ben, hatvankilenc évesen vette fel a Grál-elbeszélést a Lohengrinből. A hang fáradt és erősen korlátozott. Viszont az öreges fény ebben az elbeszélésben valami különös transzcendens fénnyé változik, és váratlanul megfelel a szólam színezetének. A vokalitás, ha nem is töretlenül, mégis szuggesztíven képviseli Závodszky művészetét, mely egyfelől mély Wagner-értést sugároz, másfelől – s ez nem mond ellent, hanem nagyon is megfelel a Wagner-értésnek – nem németes deklamáción, hanem bel canto alapokon nyugszik. Ez a kultúra tette lehetővé, hogy a művész még magas korában is meggyőző produkciókat nyújtson.” (Fodor Géza, Muzsika, 2002/3.)
S valóban: noha Závodszkyt két évvel 25. operaházi jubileuma után, 1948-ban nyugdíjba küldték (az okokról megint csak találgathatunk: talán mert azok a darabok, melyekben szinte kizárólag fellépett, jórészt lekerültek ekkor a repertoárról? vagy mert egyszerűen kellett a hely a fiatalabbaknak: Simándynak, Joviczkynak?), s eztán csak alkalmanként foglalkoztattak egy-egy előadáson az ötvenes évek folyamán, ha a fiatal kollégák éppen nem értek rá, 1960 körül valóságos reneszánsza támadt. Az ekkor készült hangfelvételek a korábbi ínséghez képesti relatív bősége mellett a feltámadó sajtóérdeklődés, no meg az 1961-es negyvenéves jubileum is jelzi ezt. Mert ha két évvel korábban, a Trisztán és Izolda hosszú szünet utáni felújításán nem is került szóba Závodszky neve a férfi főszerepben, ezt a különleges évfordulót mégis minden tenorszerepek legnehezebbikében ünnepelhette. Kroó György különösen értő és érzékeny kritikája meglepően hasonló benyomásokat rögzít az élő előadásról, mint harminc évvel később Fodor Géza az ekkori felvételt hallgatva: „Keveseknek adatik meg, hogy 69 éves korukban még színpadon énekelhetnek, s nekünk, akik hallottuk is, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a Wagner-tenorszerepek legnagyobbikát, Trisztánt alakította, szuggesztíven, művészi elhitetőképességének teljében. Ismét felcsillanhatott az a Wagner-énekstílus, amit már régen nélkülözünk Budapesten. De nemcsak a stílus. A színpadi alak költői értelme is. Az elmúlt évtizedek, igaz, letagadhatatlanok, s az első két felvonásban Trisztán szerelmes hangját nem éltette a vágy lobogása. Ebben a hangban, amit a budapesti közönség 1930 óta Parsifallal, Siegmunddal, Tannhäuserrel, Lohengrinnel, Siegfrieddel és Trisztánnal azonosít, ott bujkál már az alkony nosztalgiája. Ez adta most a különleges Trisztán-élményt.
Pillanatig sem lehetett kétséges, hogy ez a csodálatos szerelem csak előjáték az örök éjszakához, s így az alakítás csúcspontja a harmadik felvonás víziója lett… Itt már Závodszky sem takarékoskodott az erejével. A halál és az életerő összecsapásának voltunk tanúi, elhittük, hogy Trisztán számára nincs más a világon, csak a dallam, amit gyermekkorából hozott magával, és Izolda, akinek a mérhetetlen tengeren át el kell jönnie, hogy megváltsa őt… A tapsokban – úgy tűnt – ezúttal különös melegség zenélt: a magyar Trisztánnak szólt.” (A mikrofonnál: Kroó György – Zeneműkiadó, Budapest, 1981; 14-15.)
Trisztán és Izolda – szerelmi kettős (Izolda: Báthy Anna)
Trisztán és Izolda – Trisztán látomása
Ez persze még korántsem a búcsú: életének hátralévő másfél évtizedében Závodszky Zoltán állhatatosan folytatta a dalesteket (melyeken olykor egy-két Wagner-részlettel is megörvendeztette hallgatóit); utoljára nyolcvannégy évesen, kevéssel halála előtt lépett pódiumra. Tudását Ausztriában adta át a fiatal generációknak; a bécsi Zeneakadémián eltöltött két év után egy ottani konzervatórium tanáraként folytatta pedagógusi munkáját (hol lehetnek ma egykor tanítványai?).
Závodszky Zoltán ma 120 éve született. A magyar színház- és zenetörténet-írás fontos feladata lenne, hogy 125. születésnapján sokkal többet tudjunk megválaszolni a személyével és pályájával kapcsolatos kérdésekből. Ám addig is fedezzük fel újra azt, ami rendelkezésünkre áll – hallgassuk meg valamelyik Závodszky-felvételt, és éljük át mi is azt a különös alkonyi varázst, mely e sercegő barázdákból felénk sugárzik.