Alban Berg: Wozzeck – közvetítés a Metropolitan Operából, 2020. január 11. KONDOR KATA írása
A Metropolitan-közvetítések egyik kétségtelenül nagy pozitívuma – a magas színvonalú előadások mellett – az, hogy általuk számos, nálunk nem vagy alig játszott operát ismerhetünk meg, legyen szó kortárs műről vagy a világ többi részén népszerű, de Magyarországon színre nem kerülő darabról. Alban Berg Wozzeck című operája már szinte klasszikusnak számít, ám mivel nem tartozik a felszabadultan, jó érzéssel nézhető művek közé, alighanem várnunk kell még rá, hogy idehaza tömegek követeljék. Ugyanakkor igen szembetűnő volt a bemutató után a közösségi médiát elöntő dicshimnusz, amit a fentiek miatt különösen sokra kell értékelnünk: hazánkban is létezik tehát az operakedvelőknek egy olyan csoportja, amely nem csak cukormázzal leöntve szereti kedvenc műfaját.
Mindebben természetesen közrejátszott a Metropolitan Opera előadásának különlegesen magas színvonala. Yannick Nézet-Séguin képes volt végrehajtani azt a bravúrt, hogy
vezénylése nyomán a zene egyszerre mutatta meg drámai szakadozottságát, ugyanakkor felszabadító szépségét is.
Ez a kettősség egyaránt megmutatkozott az énekes szólisták produkciójában, valamint a Metropolitan Opera Zenekarának és Énekkarának muzsikálásában. A modern zene minden torz vagy nyugtalan vonása ellenére is igényli azt a precizitást és a hangzásban is megnyilvánuló kidolgozottságot, amelynek ezen az estén tanúi lehettünk.
William Kentridge rendezésében minden szereplő (és így a néző pillantása is) zavaros világban bolyong, Sabine Theunissen a Met egész színpadát betöltő, hatalmas, szerteágazó díszletét a világítás (Urs Schönebaum) és a vetítés (Catherine Meyburgh munkája) sosem engedi egyszerre látnunk. Itt egy híd tűnik fel, ott egy szoba, szekrénnyi orvosi rendelő – mindez azonban zavaros, áttekinthetetlen forgatagban bukkan fel, majd vész újra a semmibe. Ezt a bizonytalanságérzetből fakadó szorongást fokozzák a színen megjelenő képsorok, eltorzult, karikatúraszerű figurák, a háború és a gépesítés kellékei. Úgy tűnik, mindenfajta humánum kiveszett ebből a világból, melyben az ember cél és vigasz reménye nélkül kénytelen bolyongani.
Nagyrészt hasonlóan életidegen figurák a darab férfiszereplői, akik a némafilmekből ismert eltúlzott játékmóddal mozognak.
Így teszi a Kapitány és a Doktor is, egymás ellentétpárjai, akik mégis egyazon világrendet tartják fel: az embert gyilkológéppé alacsonyító háború és a humanitást teljesen elvető, öncélú tudomány képviselői.
A kórust a gázmaszkok teszik arctalan, uniformizált, emberi mivoltától megfosztott masszává, ám az elembertelenedés legkegyetlenebb és legbizarrabb módon Wozzeck és Marie gyermeke esetében mutatkozik meg. A kisfiú egy ugyanilyen maszkot viselő bábuként jelenik meg, esetében tehát betetőződött emberi voltunk elvesztése: nem lehet új életet hozni a világra, nem léteznek többé gyerekek, az elgépiesedett világban az ember maga is lassacskán egy fogaskerékké válik.
Nem nehéz megértenünk, hogy az egyéni gondolatait-érzéseit megőrző ember ebben a világban csak megtébolyodni tud. Az előadásban már eleve poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő Wozzeck fokozatosan tapasztalja meg saját integritásának elvesztését.
A gondolatai, majd a teste fölötti rendelkezési jogától is megfosztják, ezután következnek emberi kapcsolatai, végül maradék önbecsülése.
A gyilkosság elkövetése végső, kétségbeesett kísérlet a szabad akaratának helyreállítására, ám mint minden, ez is torzzá és groteszkké válik, ami végül saját, dicstelen pusztulásába torkollik.
A címszerepet éneklő Peter Mattei a már sok alakításában megnyilvánuló természetes vadságát ezúttal is jól állította a karakterábrázolás szolgálatába. Esetében azonban Wozzeck domináns vonása mégsem rendszeren kívüli volta lett, inkább a figura sebezhetősége, kiszolgáltatottsága került előtérbe. Ennek megjelenítésében az énekes kiváló színészi adottságai mellett bársonyosan puha, sűrű baritonhangja is szerepet játszott, mellyel nem csupán fölényesen birkózott meg a nyaktörő szólam támasztotta nehézségekkel, de
esetében is feltűnő volt a muzsika szépsége – helyenként kifejezetten lírai színezetű érzékenységgel szólaltatta meg.
A Kapitány és a Doktor szerepét Gerhard Siegel és Christian Van Horn alakította: őket elsősorban a sarkított viselkedés kellően szélsőséges megjelenítéséért illeti elismerés, előbbi ráadásul egészen hátborzongató hangzásokat is produkált. Elza van den Heever Marie-ja halvány fénysugárként világított az előadás komor világában; az énekesnő szopránjának drámai ereje Wozzeckhez hasonló lázadóvá emelte a nőalakot, a benne megbúvó sebezhetőség azonban már előre jelezte a szükségszerű bukást is. Hasonlóan kiváló szerepformálásokat láthattunk a kisebb szerepekben is, közülük Tamara Mumford Margretét, valamint Tamburmajorként Christopher Ventrist kell kiemelni.
Kegyetlen világ jelent meg a Metropolitan Opera felkavaró Wozzeck-előadásában, amelynek motívumrendszere az eredeti dráma cselekményideje helyett az opera keletkezési idejére utalt. A 20. század eleji ember hirtelen felerősödő elidegenedésérzése mégsem csupán egy vészterhes történelmi korszak emlékeként jelent meg, inkább egy, a megvalósulásának lehetősége által örökké fenyegető disztópia formájában, amelynek paradox módon épp túlzásai mutatták meg a legélesebben ismerős vonásait.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera