Edita Gruberovától búcsúzunk. BÓKA GÁBOR írása
„Gruberová és…?” – tette fel a kérdést huszonhat esztendeje Fodor Géza az egyik lemezkiadó operafelvételei kapcsán, jelezve: az operai alaprepertoárt építeni készülő cég közel s távol nem rendelkezik még egy Edita Gruberovához fogható énekessel – ő azonban akkora nagyság, akire bizony egy hasonlóan reménytelennek tűnő vállalkozás is alapozható. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy később létrejött és hosszú időn át működött egy kifejezetten Gruberovára specializálódott lemezkiadó is, a Nightingale Classics.)
„Prima donna assoluta” – hirdették egyik budapesti fellépését a plakátok, s valóban: a 21. század elejének nemzetközi operaéletében aligha van énekesnő, akit méltóbban illetne meg ez a nem hivatalos cím. Folytathatnánk ezek után a szokásos zsurnaliszta fordulattal: ki gondolta volna mindezt, amikor 1968. február 19-én az alig huszonegy éves énekesnő előlépett a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház kórusából, hogy első szólószerepében, A sevillai borbély Rosinájaként debütáljon? Nos, ha az öt évtizedes karrier hossza és a világsikerek mértéke talán nem is volt sejthető, a kivételes tehetség minden bizonnyal nyilvánvaló volt a szakértők előtt: ezért is került sor a rendkívül korai bemutatkozásra, s nyilván ez befolyásolta a fiatal lány pályaválasztását is – hiszen Gruberová több életrajz szerint is eredetileg egészségügyi pályára készült.
A zene azonban már igen korán beleszólt a magyar anyától és szlovák-német apától származó pozsonyi lány életébe: tizenöt esztendős, amikor megkezdi énektanulmányait a város Konzervatóriumában első mesterénél, Mária Medveckánál, miután hangja rendszeresen feltűnést kelt iskolai szereplések alkalmával. Az 1968-as operai bemutatkozást egy franciaországi énekversenyen való sikeres szereplés követi, majd állandó szerződés Besztercebánya többtagozatú színházában. Nem az operavilág centruma, arra azonban éppen megfelelő hely, hogy egy kezdő és fiatal énekes sok mindenben kipróbálja magát. Így például a vidéki színházak sokszínűségéhez elengedhetetlenül hozzátartozó könnyebb műfajokban is: feltűnést kelt Eliza Doolittle-alakítása a My Fair Lady című musicalben, de itt énekli először a Hoffmann meséi mind a négy női főszerepét is – immáron komolyabb vizekre evezve.
S itt találkozik elsőként egyik emblematikus szerepével, a Traviata Violettájával, melyet egy 2010-es előadás-sorozatig éppen négy évtizeden keresztül tart repertoárján – a vokális megformálást tekintve, mint oly sok más szerepét is: revelatívan.
Legtöbbször lemezre énekelt hősnőjéről így írt huszonöt évvel később Fodor Géza: „Ha figyelmesen hallgatjuk Gruberovát, nemcsak hogy az egyenes vonalú végzet helyett egy kanyargó és hullámzó életpálya során alakuló, az életet plasztikus viselkedéssel megélni képes figura bontakozik ki előttünk, hanem a valóságos apró reakcióknak olyan gazdagsága is, amilyet Violetta-alakításban még sohasem tapasztaltam. Ez a figura nem érzelmek összessége, hanem hús és vér eleven nő, idegei vannak, temperamentuma, szíve, agya, teste és elméje, képes spontánul és természetesen reagálni az élet dolgaira, s ez az élet nem mindig szimbolikus, hanem gyakran nagyon is mindennapi. Először hallottam Violetta különböző megnyilvánulásait nem egy nagy elégia különböző árnyalatú részeinek, hanem helyi értékük szerint: a betegség első jelével még nem kerülünk A végzet hatalma című operába, hanem csak múló rosszullét tanúi vagyunk, Germont érkezése nem egy érzelmi állapotból, hanem gyakorlatias gondolatokból ragadja ki Violettát, az »oh, come son mutata!« nem lemondó, hanem tényleges felismerés és döbbenet fejeződik ki benne… a bel canto legnagyobb diadala, a végsőkig kimunkált, tökéletesen hajlékony-képlékeny hang és formálás maximális próbája: a realizmus mindig zene, mindig ének marad.” (Muzsika, 1995/10.)
1970 fordulat a már eddig is üstökösként felívelő karrierben: bemutatkozás a Bécsi Állami Operaházban – rögtön az Éj királynőjeként. A karrier bármely szakaszában kitüntetés lenne egy ilyen lehetőség, hát még egy pályakezdőnek! Gruberová sikert arat, s máris jön a felkérés: szerződjön a Staatsoper társulatához – ami az első években természetesen kis szerepek sorát jelentené. A dilemma nem kicsi: otthon főszerepek, ugyanakkor lehetetlen politikai helyzet várnák, mely érezhetően rányomja bélyegét a kulturális életre is (ne feledjük: éppen a prágai tavaszt követő visszarendeződés éveit éljük, mikor a kommunista Csehszlovákia még az eddigieknél is jobban igyekszik bezárkózni, és a „jobbik” arcát mutatni a Nagy Testvér felé).
Bécsben viszont elölről kell kezdeni a ranglétrán való lépegetést – igaz, egyszer majd magasabbra is lehet jutni rajta. Gruberová az utóbbi mellett dönt: Bécsbe költözik, ahol egyre-másra tanulja és alakítja a repertoár kis szerepeit – viráglányoktól, erdei madártól kezdve egészen a Don Carlos mennyei hangjáig, vagy éppen a Traviata Flórájáig minden szopránszólamot, amivel csak megbízzák (kincset érnek azok az élő felvételek, melyek egy-egy ilyen szerepformálását őrzik).
Itteni énektanára, második mestere Ruthilde Boesch kamaraénekesnő – közösen alapozzák meg a karrier végéig tartó szívélyes kapcsolatot a később szintén Kammersängerin címmel kitüntetett Gruberová és a Staatsoper között, mely debütálásától visszavonulásáig folyamatosan, lényegében megszakítás nélkül tartott.
A kis szerepek mellett megtartja az Éj királynőjét is, és mivel a világ sosem bővelkedett olyan énekesnőkben, akik csak megközelítőleg is hozni tudták a szólamot, pláne nem olyanokban, akik azt Gruberová módjára élővé varázsolták, egyre többen felfigyelnek rá. Így Herbert von Karajan is, aki 1974-ben meghívja Salzburgba, hogy ott is öltse magára a csillagfényes királynő mezét. Közben egy másik emblematikus főszerep is megtalálja Gruberovát: 1973-ban mutatkozik be Bécsben az Ariadné Naxosz szigetén Zerbinettájaként – szintén hihetetlen, de igaz: 2009-ig alakította Strauss talán legkikapósabb menyecskéjét, csak Bécsben kilencvenhét alkalommal.
Az évtized végére nagyjából készen áll a világkarrier: Gruberová egyre-másra hódítja meg a Scalát, a Covent Gardent, a Metropolitant – elsőszámú felségterülete azonban a német nyelvterület marad: Bécs mellett elsősorban München (ahol szintén viseli a kamaraénekesnői címet), Zürich, illetve a Salzburgi Ünnepi Játékok. A hetvenes évek végétől sorakoznak a polcokon lemezfelvételei: elsőként az alaprepertoár műveit rögzíti, nem ritkán gyors egymásutánban kétszer-háromszor is, de már ekkor szívesen rándul ki ismeretlen területek felé – Nikolaus Harnoncourt kedvéért például nem egy korai Mozart-opera női főszerepét rögzíti stúdióban. Ekkor indul meg repertoárjának fokozatos átalakulása is: lassan elhagy bizonyos szerepeket (az Éj királynőjét például épp az Harnoncourt vezényelte lemezfelvételen énekli utoljára), s közben fokozatosan specializálódik a bel canto szerzők, Donizetti és Bellini hősnőinek megszólaltatására – melyek közül Lammermoori Luciát persze már hosszú ideje énekli az egész világ operarajongóinak örömére.
A nyolcvanas években érkezik pályájának csúcsára: a nagy operaházak miatta mutatják be a javarészt elfeledett bel canto operák sorát (köztük Donizetti angol királynőit is) – ő pedig igazodva az operakedvelők, no és szűkebb rajongótáborának elvárásaihoz, pályafutásának végéig újabb és újabb szerepekkel bővítette repertoárját.
Normát 2006 óta énekli, Lucrezia Borgiát 2010-ben személyesíti meg először, s még 2013-ra is jut újdonság: negyvenöt éves művészi jubileumát Bellini La Stranierájának címszerepében ünnepli. Ugyanebben az évben újabb szenzációsnak ígérkező koncertre készül Bécsben: Donizetti mindhárom angol királynő-operájának fináléját szólaltatja meg egyetlen koncerten – ezt korábban csak egyetlen énekesnő tette meg az operatörténetben: ő maga.
A Müpának hála a karrier utolsó másfél évtizedében a magyar közönség is több teljes operaprodukcióban hallhatja Edita Gruberovát: 2005-ben a Robert Devereux Erzsébetjét, 2009-ben Normát, 2011-ben Lucrezia Borgiát, 2013-ban pedig Boleyn Annát énekli koncertszerű előadásban. A Lucrezia Borgia kapcsán Tallián Tibor mindenekelőtt azt emeli ki, hogy az énekesnő „halált megvető bátorsággal istenkísértő vállalkozásba fogott: repertoárját jóval hatvanadik életéve után az assoluta-korszak legsúlyosabb szerepeinek egyikével bővítette.
Mérhetetlenül tisztességes, önmegtagadó művészi tett: önmagát, életkorát, talán lelki konfliktusait művészi megnyilatkozásba foglalni azon hangot-testet próbára tevő szólamok egyikének betanulásával és sorozatos előadásával, melyek nem alaptalan legendák szerint néhány év után meggyilkolták aranykorbeli első megformálóikat – legalábbis énekesként.
Gruberová vállalja a küzdelmet, a szembenézést és azonosulást Lucrezia Borgia, a szenvedő-rossz anya alakjával és itt-ott némi horzsolások árán ugyan, de győzedelmeskedik. A közönség értette a történteket. Szűnni nem akaró ovációval ünnepelte a győzelmet, a győztest.” (Muzsika, 2012/1.).
Az Operaház produkcióiban később mutatkozik be: 2014-ben a Fricsay-fesztiválon a Lammermoori Lucia címszerepét énekli koncertszerű előadásban, először az Erkel Színházban. Három évvel később, az Operaház bezárása előtti egyik utolsó (szintén koncertszerű) előadáson ismét a Robert Devereux Erzsébetjét tolmácsolja; végül 2019 februárjában két, immár színpadi előadásban megformált Lammermoori Luciával búcsúzik nemcsak Budapesttől és a szereptől, de jószerivel a színpadtól is – az év során már csak néhány előadás előzi meg visszavonulásának bejelentését. A magyar közönség még dal- és áriaesteken, valamint A denevér lemezfelvétellel egybekötött 1998-as koncertszerű előadásán találkozhatott Gruberová művészetével.
E művészet olyan elragadtatott reakciókat váltott és vált ki rajongóiból (úgy a valós színházi térben, mint a virtuálisban), ami a gyász pillanataiban lehetetlenné teszi e nagy – sokak szemében a legnagyobb – prima donna hagyatékának reális értékelését. A testamentum azonban szerencsére van olyan gazdag, hogy mindenki megtalálhatja benne azt, ami számára nemcsak hogy igazi érték, de maradandó is.
(A szerző Müpa magazinban 2013-ban megjelent írásának szabad felhasználásával)
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház; Posztós János / Müpa