Aida Garifullina koncertje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. BÉKEFI TEODÓRA írása az augusztus 2-i eseményről
A Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásain részt venni a szó mindenféle értelmében program, de akár kalandnak is nevezhetjük. A színpadnál magasodó margitszigeti víztorony az Árpád hídhoz közelebb esik, valamivel könnyebb dolga van tehát annak, aki onnan közelít. A Margit híd felől hosszabb az út, aki a hídnál száll fel a 26-os buszra, négy megállót utazik a szintén az előadásra igyekvők és néhány eltévedt turista eufemisztikusan szólva is népes társaságában. Aki nem akarja ennyire közelről megismerni a közönség egyéb tagjait, az választhatja a jó félórás sétautat az este hétkor is magát masszívan tartó harmincöt fokban. Mondhatnánk persze, hogy mindennek nem sok köze van az előadáshoz, pedig nagyon is fontos, hiszen az élményhez szorosan hozzátartozik. Visszatérő benyomásom, hogy a Margitszigeten egészen eltérő élményt nyújt bármilyen produkció, mint más helyszínen. Ebbe természetesen beletartozik a Margitsziget szépsége, a színpadot körülölelő fák és a zenébe belecsivitelő madarak, de valójában az élmény már akkor elkezdődik, amikor az ember elindul otthonról, hogy valahogy bejusson a sziget belsejébe.
A Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásai ugyanis, bár a város szívében vannak, fizikailag, és ezáltal mentálisan is kiszakítanak a hétköznapokból, a megszokott gondolatainkból, útvonalainkból és időbeosztásunkból. És talán erre van most a legnagyobb szükségünk, amikor éppen kezdünk hozzászokni a lassan két és fél éve húzódó, a mindennapjainkat felforgató járványhoz, amikor hónapok óta húzódik egy borzalmas háború a közvetlen közelünkben, és amikor a hetek óta tartó hőség és aszály némiképp felvillantja a klímakatasztrófa léptékeit. Sok körülmény kibillent tehát az elmúlt hónapokban-években, ami biztonságérzetet nyújthatna, ebben a helyzetben pedig különösen fontos, hogy erősítsük a mentális egészségünket, és hagyjunk magunknak időt, lehetőséget a kiszakadásra.
Milyen szerencse, hogy nem múlhat el nyár margitszigeti operagála nélkül, hogy lehet rá számítani, várni, hogy kiderüljön, kiért érdemes elkirándulni a víztoronyig!
És idén nagyon is érdemes volt, ugyanis az itthon eddig kevéssé ismert Aida Garifullina volt az est főszereplője, aki csodálatos énekesnő – hangja sokszínű, technikája tűpontos, és ha a színpadon van, elég hamar kiderül: képtelenség másra figyelni.
A műsor felépítése is segítette Garifullina kibontakozását, ugyanakkor nem vonódott el a figyelem a Magyar Állami Operaház mindig kiváló Zenekaráról sem, akiket ezen az estén Pier Giorgio Morandi vezényelt. Felütésképp jó választás volt a Carmen nyitánya, hiszen a műsor gerincét ezúttal is olyan művek alkották, melyeket nemcsak a sokat látott operarajongók ismerhetnek. A nyitányra rögtön rácsatlakozott a Virágária Brickner Szabolcs korrekt előadásában, azonban már itt formálódott, és a koncert során egyre erősödött a gondolat, hogy Garifullina mellé lehetett volna méltóbb partnert is állítani.
A Casta diva alatt rögtön bebizonyosodott, hogy Garifullinának jól áll a bel canto, majd Gounod Rómeó és Júliájának híres Je veux vivre kezdetű áriájában megmutatta, hogy könnyed és játékos is tud lenni.
És, mily meglepő, a Bohémélet-részleteket is csodálatosan hozta, a Quando m’en vo után azonban az O soave fanciulla alatt különösen kiütközött a két énekes közötti különbség. A szünet előtt a közönség szerencsére nem ezzel az érzéssel lett elbocsájtva, Garifullina bravúrosan adta elő Léo Delibes Les filles de Cadix című dalát. Az áriák közé „ékelődve” meghallgathattuk még a Norma nyitányát, illetve a Manon Lescaut Intermezzóját, az Opera Zenekara rutinosan hozta a tőlük megszokott színvonalat.
A szünet utáni részben is a zenekar indított A végzet hatalma nyitányával, majd Schubert – kissé kakukktojásnak tűnő – Ave Mariája következett: Garifullina technikailag szépen oldotta meg, de mintha ő is érezte volna, hogy ez a mű a drámai és a játékos karakterek közötti egyensúlyozásban kissé idegenül hat. A Traviata előjátéka után a Parigi o cara következett, elkerülhetetlenné téve, hogy a ráadásban elhangozzon a Brindisi is – sajnos pont itt veszett el végképp az összhang Brickner Szabolcs és Aida Garifullina között, olyannyira, hogy az énekesnő a karmester Morandit is bevonta egy idő után a kötelező évődésbe, oldva a lehetetlennek tűnő összecsiszolódás feszültségét. Ettől azonban nem volt nehéz eltekinteni, az egyes áriák és zenekari betétek színvonala addigra ugyanis rég meggyőzte a közönséget arról, hogy akármi is lesz, az aktuális kettősben szereplő párosnak a végsőkig drukkolni fog.
És még hátra volt többek közt a Parasztbecsület Intermezzója, az O mio babbino caro és a Ruszalka Holdfény-áriája. Utóbbiban Garifullina még a korábbiakhoz képest is kiemelkedő volt, s nemcsak hangja teltsége okozott (újabb) meglepetést, de mintha ebben az áriában igazán önmagát tudta volna megmutatni a sok eltérő karakter után.
Talán ezen a ponton szeretett bele egy emberként a budapesti közönség, a taps egyre viharosabb és egyre hosszabb lett innentől kezdve, mígnem az utolsó ráadás után mindenki szinte egyszerre pattant fel, hogy állva ünnepelje a ragyogó tehetségű énekesnőt.
Valószínűleg nehéz lenne ennél kellemesebb programot elképzelni egy hasonló nyárestén: az ismert és szeretett áriák, nyitányok és intermezzók forgatagában, a Margitsziget kellős közepén két órán át csak arra figyelni, milyen csodálatos zenéink és művészeink vannak. És ennek olyan jó – együtt – örülni.
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház