Bryn Terfel áriaestje a Müpában – BODA BENJAMIN GÁBOR írása a december 18-i koncertről
Nevezhetjük immár visszajáró vendégnek is. 2012-ben a Müpa volt tanúja a „sörivós”-ként elhíresült Bad Boys-koncertnek, 2016-ban pedig a Magyar Állami Operaházban, a Shakespeare 400+ Fesztivál keretén belül lépett fel. 2019. december 18-án ismét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben adott áriaestet, és most érkezett először sirként Budapestre, 2017-ben ugyanis II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte a világhírű walesi basszbaritont, Bryn Terfelt.
Ahogy a két korábbi budapesti fellépésen, úgy most is a honfitárs Gareth Jones vezényelt. A walesi karmester ezúttal a Magyar Állami Operaház igen nagy kedvvel játszó zenekarát dirigálta, a világsztár-operaénekesek áriaestjein hagyományosan töltelékszámoknak tűnő zenekari részletek pedig távolról sem váltak jelentéktelen összekötődarabokká. A Walkürenritt elcsépelt csinadrattájától eltekintve kifejezetten felemelő, színeket, illatokat megidéző Nürnbergi-nyitány, arisztokratikus eleganciájú Anyegin-polonéz és bensőséges, már-már határokat feszegetve impresszionistába hajló Hovansicsina-előjáték tarkította Terfel áriaestjének műsorát. Mire pedig a koncert a könnyű műfaj vizeire evező záró szakaszához ért, és a zenekar Rodgers és Hammerstein South Pacificjének musical-nyitányát tolmácsolta, a másfajta zenei világban való megmerítkezés szemmel láthatóan és füllel hallhatóan izgalmas jutalomjátékká lett az orkeszter számára is.
Szellemes az áriaest műsorszerkezete is. Ugyan nincs Falstaff, ami kétségkívül Bryn Terfel egyik emblematikus szerepe, de van Wagner: övé az est komplett első szakasza. És valóban, a 2010-es évektől leginkább a német komponista figurái, Sachs, Wotan és a Hollandi váltak az énekes fő profilját meghatározó szerepekké. Utóbbi két Wagner-hős Terfel-féle interpretációja az operakedvelő közönség széles rétegeihez is eljuthatott a New York-i és londoni operavetítéseknek köszönhetően, az az ízelítő pedig, amit a walesi énekes a fent említett három szerepből a Müpa hallgatósága előtt adott mint korunk jelentősnek számító Wagner-énekese, élőben is alátámasztotta, megerősítette a közvetítések tanulságait. Rendkívüli módon kiérlelt és technikailag kifogástalan precizitással kimunkált tolmácsolásokról van szó,
a hangmatéria jellegéből adódóan Terfel azonban épp egy fél mérettel marad el az igazán veretes, nemes orgánumú Wagner-baszbaritonoktól, a megkérdőjelezhetetlenül nagy Hollandiktól és Wotanoktól,
akiknek megtestesítője – csak egy-egy példát említve – a múltban George London, a jelenben pedig Johan Reuter.
A három Wagner-részlet mindezek ellenére több mint élményszámba megy, Terfel ugyanis ezer fokon ég, és el is játssza azokat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán. Már az első számban, az évtizedeken át félrefordított Orgonamonológ helyett immár Bodzamonológnak nevezett Mesterdalnokok-részletben kacarászást csal elő egy-két hallgatóból. Fellépő-cipőjét kapja le magáról, a megfelelő szakasznál azt talpalja suszter-poétaként, a kikacsintó humor mögött azonban ott a figura esszenciáját jelentő mély humánum. Terfel plebejus-ízű Hans Sachs-tolmácsolása egyetlen részletben is filozófiai mélységet kap, a Jones vezényelte magyar zenekar pedig az opera nyitányának hangulatteremtését tovább folytatva valóban a koncertterembe varázsolja a májusi éj bodzaillatát. A zenekar produkciójával szinkronban a három Wagner-részlet közül Terfeltől is a Ring-béli a legkevésbé emlékezetes. A Walhallába való bevonulásra készülő Rajna kincse-Wotanként ismét játszik, még a láthatatlan Frickának is kezét nyújtja, a tépelődő főisten plasztikus ábrázolása azonban elmarad, a zenedrámából kiragadott apró részlet nem éri el a Bodzamonológ koncertszámként való hiánytalan tolmácsolását. Nem úgy a Hollandi zenei szélsőségek között ingadozó, ízig-vérig romantikus monológja, melyben a férfiasan érzékeny pianóktól a félelmetesen zengő fortékig a terfeli hang minden regiszterének erénye megcsillanhat, és imponáló hatásossággal zárulhat az áriaest első, wagneri része.
A második rész zenekari felvezetése az Anyegin polonéze, utána pedig két Mozart-részlet viszi vissza a hallgatóságot Terfel pályájának elejére. A walesi bariton karrierje legelső igazán nevéhez kötődő, azóta már elhagyott jelentős szerepét, Figarót eleveníti meg. Nosztalgikus játékossággal szól a Non piú andrai, és
ami Wagner esetében az optimálishoz képest egy fél számmal kisebb, az itt már több mint eggyel nagyobb, gondolhatnánk – lenne benne némi igazság, ugyanis mintha a Hollandi feszítené szét a gúnyolódó borbély figuráját.
Jön azonban az „Io ti lascio, o cara, addio” kezdetű hangversenyária, mely előtt Terfel szórakoztató, kedélyes stílusban szabadkozik a Wagner okán hosszú ideje nem énekelt Figaro-ária miatt, majd oszt meg egy Gardinerhez és egy eredeti Mozart-kottában talált titokzatos hajszálhoz kötődő anekdotát a közönséggel, hogy a nevetés után váratlanul állítsa meg a levegőt. A walesi basszbariton letisztult líraisággal, százszázalékos stílusismerettel, tökéletes Mozart-énekléssel és valóban éteri szépséggel adja elő a bécsi klasszicizmus géniuszának szinte miniatűr hangversenyáriáját.
Az énekes repertoárjába szintén a 2010-es években felvett Borisz Godunov monológja leginkább a mesterégbeli tudást és az alázatot dicséri, énekes és figura eggyé olvadása ebben a kiragadott grandiózus részletben az elmaradhatatlan játék ellenére sem történik meg teljes egészében. Annál jobban áll viszont Terfelnek a koncertjeit hagyományosan záró musical-blokk első darabja, Émile klasszikusan férfias, nagy sármmal és meleg érzelemmel előadott dala Rodgers és Hammerstein South Pacific című, klasszikus Broadway-darabjából. Igaz, ez sem meglepetés, hisz Terfel mindig is sűrűn és szívesen kirándult a könnyebb műfaj felé, tanúsítja ezt a bőséges diszkográfiája is: Émile dalát még 1996-ban vette lemezre Something wonderful című, teljesen Rodgers és Hammersteint műveinek szentelt albumán.
A Hegedűs a háztetőn slágere már maga a show, a közönségszórakoztató bolondozás, az est két ráadásszáma azonban a karácsony közelsége miatt a meghittség jegyében zárja Bryn Terfelnek a 2010-es években adott harmadik budapesti koncertjét. Az első, a walesi bölcsődal alkalmat ad neki, hogy szeretett hazájának nyelvén énekeljen, a Still, still című osztrák karácsonyi ének pedig a boldog békeidők fenyőillatú karácsonyainak szellemével árasztja el a koncerttermet.
A két bensőséges ráadásdal között kezében egy üveg tokajival viccelődve csal még pár mosolyt a hallgatóság arcára, ahogy pedig a Hang-szálak bérlet sztárelőadói szokták, ő is dedikál az áriaestet követően.
Bryn Terfel koncertje is felvonultatta a világhírű operaénekesek áriaestjeinek jellemző elemeit, a megszokott forma azonban kifogástalan, értékes tartalommal telt meg. Bizton állítható, hogy a budapesti közönség lelkesen és szeretettel fogadná a walesi lovag minden látogatását a 2020-as évtizedben is.
Fotók: Nagy Attila / Müpa