Gioachino Rossini Hamupipőkéje a Metropolitanből. A HD-közvetítésről BÓKA GÁBOR írt kritikát
„És ettől rettegett egész Róma” – szakad ki Toscából az azonos című opera csúcspontján, Scarpia meggyilkolása után. Mi tagadás, sokszor jutott eszembe e sokat idézett mondat szombat este az idei Metropolitan-szezon utolsó közvetítését, a Hamupipőkét nézve. Nem mintha párhuzamokat vélnék felfedezni a Puccini- és a Rossini-darab között: a rettegés nem a művek, hanem másvalami, pontosabban másvalaki kapcsán derengett fel bennem. Cesare Lievi nevét olvashattuk a színlapon: ő azon rendezők közé tartozik, akik egyszer majdnem rendeztek a Magyar Állami Operaházban. Elkövette azonban azt a hibát, hogy ún. nemzeti operánk (vajon mit jelent e jelzős szerkezet?), a Bánk bán színpadra állítását vállalta el, így már azelőtt elsöpörte a népharag (no meg az őt meghívó operaházi vezetés lecserélése), hogy a produkció elkészült volna. Az internet névtelenjei dühödt hangnemben kommentálták egy még be sem mutatott előadás részleteit, tudván, hogy az olasz (!) rendező felháborítóan „modernizálja” majd Erkel szent opuszát. Mindezt úgy, hogy 2009 májusában már itthon is látható volt a mozivásznon az a Hamupipőke, amelyet Lievi a Metben állított színpadra, s amelyet ezúttal más szereposztásban újra élvezhettünk.
Akkor elmulasztottam a közvetítést, most viszont nem győztem csodálkozni, hogy e szakszerű és minden elemében konzervatív előadás megálmodójától „rettegett egész Róma”. Az 1997 óta futó produkció egyetlen eleme, amely nem olyan, mint egy „igazi” (vagy hogy fokozzuk: „korhű”) Hamupipőke-előadásban, a díszlet- és jelmezegyüttes. Maurizio Balò kétségtelenül nem ad fehér parókát a szereplőkre, a ruhák eklektikusak, bár jórészt az 1920-as évek divatját idézik; a díszletek pedig komikusan fel vannak nagyítva, minden legalább kétszer-háromszor akkora, mint életnagyságban – amellett, hogy a Metropolitan régebbi előadásait jellemző gazdagsággal, olykori túldíszítettséggel szemben feltűnő e színpadképek puritánsága is. Azt is észrevehetjük azonban, hogy e díszletek nem formálnak valódi játékteret, egyszerűségükben is csupán dekoratív hátteret, no meg a ki- és bejárások biztosítását szolgálják. Ily módon megfelelnek a rendezés szellemének, mely szintén nem tör másra, mint a cselekmény világos, követhető lebonyolítására és a poénlehetőségek maximális kiaknázására.
Kell-e ennél több egy olyan opera kapcsán, mint a Hamupipőke? – kérdezhetjük. Nos, ha imperatívuszként nem is fogalmazhatjuk meg egy ilyen előadás iránti igényünket, annak lehetőségét azért felvethetjük: hiszen az önálló akarat korlátozása, az illegális rabszolgatartás gyakorlata, a szabadság álmainkban való megélése, a vágyak irrealitása (ld. herceg érkezése) mind-mind olyan mozzanatok, melyek végiggondolása a darabnak nem csupán komikus, de tragikus oldalát is felvillanthatná. Ízléses, jól fogyasztható előadást tálalt Cesare Lievi a Met és a mozinézők közönségének, melyen őszintén lehetett nevetni, és ami a legmesszemenőbbekig kiszolgálta énekeseit (márpedig ilyen szereposztású Hamupipőkét keveset látott még a világ) – ugyanakkor azt sem rejthetem véka alá, hogy a hagyomány jelen esetben olykor a közhely szinonimája is volt: magam például nem tartom túl eredetinek, Hamupipőke két nővére sík idiótaként jelenjen meg a színpadon. Meggyőződésem, hogy bármennyire konvencionális és kevéssé egyénített is a szerző általi megformálásuk, a darab tartalmaz elegendő anyagot figuráik megfejtéséhez – nem is szólva a főszereplőkéről.
Az előadás igazi értelmét tehát a szereplők adták (a Fabio Luisi pálcája alatt ezúttal is élményszerűen, kellően sistergősen játszó zenekar mellett), köztük Joyce DiDonato, aki az interjúk során elárulta, hogy most énekli utoljára a szerepet. Ezt mindannyian őszintén sajnálhatjuk: nem sokkal pesti koncertje után talán elég annyit mondani alakításáról, hogy technikai felkészültségének minden oldalát megcsillogtatta e virtuóz szólamban, s emellett a hang önmagában való olvadékony szépségét is újfent megcsodálhattuk. Juan Diego Flórez egy nem konzervatív rendezésben aligha tehette volna meg, hogy több millió néző szeme láttára visszajön meghajolni áriája után, mikor már távozott a színpadról. Tegyük hozzá: a közönség jogosan ismerte el teljesítményét szűnni nem akaró tapsviharral – magas hangjainak lélegzetelállító magabiztossága mit sem változott az évek során, s ez csupán egyetlen eleme annak a vokális perfekciónak, amit hallgatni önmagában véve is egyfajta átlényegülés.
Alessandro Corbelli megszokott buffo figuráinak egyikét hozta a rá jellemző magas színvonalon, bár ezúttal talán valamelyest leharcoltabb hangon, mint azt a korábbi években hallhattuk. Nem felejthetem azonban, hogy mennyivel őszintébb, igazabb alakítást nyújtott a Covent Gardenben az Adriana Lecouvreur Michonnet-jaként – a szerepkörétől eltérő karakter megformálása, úgy tűnik, rég látott művészi tartalékokat szabadított fel benne, még ha arról a produkcióról is elmondható, hogy igencsak konzervatív. A többi főszereplőnél valamelyest halványabbnak éreztem Pietro Spagnolit: korrekten énekli és személyesíti meg Dandinit, de a figura ízeivel-színeivel adós marad. Luca Pisaroni basszusát ellenben ezúttal is örömmel hallgattuk, noha arról nem vagyunk meggyőződve, hogy Alidoro figurája valóban ki lenne találva (ám ez általában gyenge pontja a Hamupipőke-előadásoknak). Rachelle Durkin és Patricia Risley eleven színészi játékkal formálták meg azt a torz karikatúrát, amit a rendező a hagyomány szellemében alkotott Clorinda és Tisbe figurájából.
Olyan Hamupipőkét kaptunk tehát, mely a hagyományokhoz ragaszkodó közönség álma: semmi újítás, középpontban az énekesek – nem lehet, hogy a meg nem valósult Bánk bán is ilyen lett volna? Nem kellene-e felülvizsgálni, hogy jogosan rettegett-e Cesare Lievitől egész Róma?
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera