Primavera-fesztivál 2014 – a Győri Nemzeti Színház április 22-i Rigoletto-előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát
Aligha kell magasztalnunk az Erkel Színházban idén másodszor megrendezésre került Primavera-fesztivál hasznosságát. Az ország operajátszó helyeinek bemutatkozási lehetőséget nyújtani a fővárosban – ez pusztán a közönség szempontjait tekintve is dicséretes ötlet: mióta ugyanis este nyolc után gyakorlatilag megszűnt a távolsági közlekedés Magyarországon, nem sokaknak van lehetősége jelentősebb anyagi ráfordítás nélkül (magyarán még szállásköltségekkel is kalkulálva), kizárólag egy előadás megtekintése okán átruccannia egy másik megyeszékhelyre. Így van ezzel a budapesti kritikus is, aki, noha az évad során több vidéki előadást is igyekezett megnézni (így pl. a szegediek Simon Boccanegrával nem most találkozott először), pusztán szervezési okokból nem láthatott mindent, amit érdemes, vagy legalábbis illendő lett volna. Ám hasznos a fesztivál azért is, mert most egy helyen, egy időben szembesülhetünk több színház előadásaival is, ami kiváló alkalmat nyújt az összehasonlításra. Nem mintha a művészetben feltétlen hívei volnánk a méricskélésnek: meggyőződésünk, hogy az esztétikum nem váltható számokra. Mégis vannak olyan szakmai evidenciák, melyek megfogalmazása időről időre kötelessége a kritikának, s ennek alkalmas terepe lehet a hasonló körülmények között létrejött operaprodukciók összevetése.
A Győri Nemzeti Színház Rigolettója nem elsősorban a rendezés miatt keltett csalódást: e téren ugyanis éppenséggel az Operaház sem büszkélkedhet, sőt mi több, számos külföldi előadás felvételének ismeretében bátorkodom kijelenteni, hogy Jean-Pierre Ponnelle klasszikus filmfeldolgozásától eltekintve magam még nem találkoztam igazán jól megrendezett Rigolettóval (bár méltánytalanság lenne nem elismerni a szegediek tavalyi kísérletének, Juronics Tamás rendezésének erényeit, egyes részletmegoldásainak ötletességét). Forgács Péter rendezése sem jó: a színpadi miliőt tekintve leginkább a legutóbbi Metropolitan-felújítás inspirációja érezhető rajta (az ottani Las Vegas-i díszletek itt a harmincas évek New Yorkjává változtak, de a félvilági környezet megegyezik), kivéve a második képet, ahol a kert megjelenítése egyenesen parodisztikusra sikerült – kollégám a szünetben fel is vetette, vajon nem szándékos torztükörről van-e szó, de jelen sorok írója a rá jellemző rosszindulattal elzárkózott e felvetéstől, és most is úgy érzi, hogy neki volt igaza. A színészvezetés tekintetében pedig még annyi pozitívumot sem jegyezhettünk fel, mint más, koncepciótlan vagy rossz koncepciójú, de a minimális szakmaiságot legalább tükröző előadásokon. Az énekesek többnyire tanácstalanul jönnek-mennek a színpadon, a nagyobb színpadi rutinnal rendelkezők előveszik szokásos operai közhelytárukat, illetve egy, egyetlenegy igazi nagyvad, Bede Fazekas Csaba élő, eleven és jelentős színpadi karaktert varázsol Monteronéból (annak ellenére, hogy hangja ma már csak halvány mása az egykori zengő vocénak).
Egy ilyen légkörtelen előadást persze megmenthetne a zenei megvalósítás, ám az igazi csalódás e téren éri a hallgatót: a színpadon látottak szürkesége, kidolgozatlansága mintha átragadt volna a zenekari árokra is. Korábban több operaelőadást is volt alkalmam Győrben látni, ám hazánk legbarátságtalanabb színházépületének katasztrofális akusztikai viszonyai közepette mindig csak fenntartásokkal nyilatkozhattam a zenekari játékról. Az Erkel Színház ehhez képest ideálisnak mondható hangzása azonban kegyetlenül lerántja a leplet a Győri Nemzeti Színház Zenekarának gyenge teljesítményéről, s ez által nem pusztán a betanítással kapcsolatos kérdések vethetők fel, vagy éppen az, hogy a máskor tisztességes teljesítményt nyújtó Silló István vezénylése miért pusztán kávédarálószerű hangzást tud előcsiholni a zenészekből, de az is, hogy a zenekar tagjainak hangszeres tudása elegendő-e egy Rigoletto-igényességű partitúra legalább elfogadható szintű megszólaltatásához. Ennél lényegesen jobb benyomást keltett az Énekkar (karigazgató: Balogh Eszter), noha itt is elsősorban „ahhoz képest” kell értékelnünk a dicséretet, és nem a Verdi-muzsika által támasztott valós elvárásokhoz.
A valódi darabértelmezést megkerülő, felületesen modernkedő alibi színpadra állítás, gyenge zenei betanítás és karmesteri-zenekari produkció – mivel lehet mindezt tetézni? Csaknem minden ponton inadekvát szereposztással. László Boldizsár, aki néhány nappal később a szegediek Boccanegrájában (vagy éppen egy éve ugyanebben a szerepben szintén a szegediek előadásában) bizonyságot tett róla, hogy megfelelő zenei betanítás nyomán kiválóan helyt tud állni a Verdi-spinto szerepkörben, most felületesen tolmácsolja szólamát: sem a ritmikai pontosságra, sem a karakterek zenei megjelenítésére nem sokat ad. Mégis, ha valaki, úgy ő az, aki a főszereplők között a legtöbb egyezést mutatja a szerzők által megálmodott figurával. Mellette Rácz István, noha nem éppen belcanto stílusban, de valós hangmatériát használva tud némi súlyt adni Sparafucile figurájának. Lázin Beatrix Maddalenája esetében legalább a kottafejek stimmelnek, és ebben az előadásban ezt is meg kell köszönni. Gurbán János, aki nem egy szerepben bizonyította már, hogy kiváló karakterénekes, és akinek öreg molnárlegényét a Jenůfában, zenetanárát az Ariadnéban, vagy Tonióját a Bajazzókban példás alakításnak tartom, pályája során nem először küzd olyan szereppel, amit elsősorban vokális adottságai folytán nem tudhat megoldani. A kritikusnak sem kellemes ilyesmit szóba hozni, de a művész hangja sajnos vivőerejében kevés, terjedelmében pedig szűk Rigolettóhoz (a szólam exponált magasságai közül Gurbán lényegében egyet sem kísérelt meg kiénekelni – s noha tudjuk, hogy a kottában ezek jelentős része valóban nem szerepel, az egész előadás igénytelensége nem azt sugallja, hogy a döntés hátterében valamiféle kritikai kiadás koncepciója húzódott volna). Kovács Éva Gildáját nézve és hallgatva nem tudtam eldönteni, hogy vajon mi indokolhatta a szereposztási döntést – magam sem a vokális, sem a színészi teljesítményt nem találtam olyan minőségűnek, mely ezt a jócskán megelőlegezett bizalmat indokolta volna.
A minden szempontból lehangoló este során legfőbb pozitívumként azt jegyezhettük föl, hogy ismét magyarul hallhattuk az operát Blum Tamás prozódiailag kiváló műfordításában; és szerencsére az énekesek többségét, ha másért nem is, szövegmondásukért megilleti a dicséret. Ez azonban nagyon kevés három órára. Azonban az a kisebbik gond, hogy a kritikus, aki maga választotta a szakmáját, esetleg nem érzi jól magát egy előadáson; ennél sokkal nagyobb baj, hogy Győrött idén ez a produkció volt Az Opera. Jól van-e ez így? Tényleg igaz lenne Rudolf Bing népszerű bulvárkönyvének állítása, miszerint „jobb egy pocsék Rigoletto, mint Rigoletto nélkül felnőni”? Ha volt haszna az idei Primavera-fesztiválnak, az egyik feltétlenül az, hogy ismét elgondolkodhattunk e cseppet sem könnyű megoldással kecsegtető kérdésen.
Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház