Wiedemann Bernadett a Művészetek Palotájában, 2011. december 7. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Hálátlan feladat olyan koncertről írni, melynek főhősét az elmúlt években már annyit méltattuk, hogy újat mondani róla szinte lehetetlen, azonban a december 7-i este olyan minőséget hozott, hogy mellette szó nélkül elmenni mégsem tudunk.
Alig több mint két hónap telt el Komlósi Ildikó koncertje óta, és megint hazai mezzócsillagnak tapsolhattunk a Müpában. Akkor a Miskolciak játszottak, most a MÁV Szimfonikus Zenekar bérletében lépett fel Wiedemann Bernadett. Számos hasonlóság mellett legalább annyi különbséget is mutatott a két koncert: míg a Marcello Giordani közreműködésével hirdetett produkció minden szinten a profizmust akarta sugározni, így például merőben felesleges látványelemeket vetett be, mint a kivetítő használata, addig a mostani koncert inkább a főszereplő énekesnőre bízta az estét – no meg a műsorvezetőre. Hábetler András közvetlen stílusával bensőségesebb hangulatot teremtett, mint legutóbb a csillogó-villogó, hideg profizmus. Egyszersmind örömmel nyugtázhattuk az est végén, hogy közönségünk nem csak külföldi világsztárokért lelkesedik – mint a múlt héten itt járt Juan Diego Flórez –, a „mi énekesünk” is tomboló (és megérdemelt) sikert aratott.
A műsorszerkesztésben sok meglepetést nem találhatunk: lényegében ugyanezt hallottuk Komlósi Ildikó koncertjén is, hiszen ugyanabból a repertoárból válogattak: Carmen, Delila, Eboli, Santuzza, Azucena, Amneris és az Adriana Lecouvreur hercegnője – nagyjából ennyi a drámai mezzo repertoárja. No és Preziosilla, de hát ahhoz kórus kellene (bár egyszer hallottam a Rataplant kórus nélkül – nem kívánom senkinek…).
Különösen a múlt heti, nyitánydömpinget hozó Flórez-koncert után volt üdítő, hogy a programban egyetlen nyitány sem hangzott el, összesen a Parasztbecsület-intermezzo szerepelt a gyakori koncertszámok közül. Helyette Ravel-keringőket hallgattunk, a nyolcrészes művet (Valses nobles et sentimentales) háromfelé elosztva. Különösebben nagy zenei élményt nem jelentett ugyan, de változatosságot igen, és legalább rövid részletek voltak. A szokásostól eltérő kivételt egy Poulenc-dal képviselte: Les chemins de l’amour. Ennek könnyedsége, stílusossága tulajdonképpen Wiedemann Bernadett művészetének lényegét mutatta meg. Aki dalt tud énekelni, az mindent tud – de aki ilyen drámai erejű hangot olyan tökéletesen ural, hogy a daléneklés nem lesz operás, nem lesz stílustalan, annak aligha vannak korlátai.
Voltaképpen a műsorvezető Hábetler András már az elején összefoglalta, hogy miért is szeretjük a Wiedemann-jelenséget, csak ezt az egyet felejtette ki adottságai méltatása közben: vele született képességeivel úgy tud élni, hogy sosem él vissza velük. Carmennel kezdett: a könnyedség mellett az erotika is jelen volt, de nem ám szoknyahúzogatással, vonaglással: pusztán hangszínekkel, árnyalt énekléssel, ami lehet tanult technika, de legalább ennyire zenei intelligencia kérdése is. A francia blokk Habanerával kezdődött tehát, és itt még indokolt is volt Ravel zenekari darabjának szerepeltetése. Saint-Saëns következett a két Delila-áriával (Bosszú-ária és a Csók-ária), utóbbiból ezúttal a tenor szólam sem maradt ki, ha már a közreműködő vendég éppen tenor volt. (Mint Komlósinál, de ha belegondolunk: ki mással duettezzen egy mezzo, mint a tenorral? Legfeljebb a szoprán jöhet még szóba…) Ezt a félidőt zárta a Poulenc-dal, hogy a szünet után Verdi és a veristák kerüljenek terítékre.
Az Amneris-szerep csúcspontja minden bizonnyal a negyedik felvonás, és nemcsak a most hallott duett, hanem a folytatás is az ítélkező papok kórusával. Az Erkel Színház és az Operaház színpadán is sokszor megcsodált alakításból most ez a csúcspont villant fel, értelemszerűen felhasználva hozzá a színpadi rutint, és koncertkörülmények közé is teljes figurát hozva. Megint egy új hangszín: a csábítók után most a féltékeny nőé – de mit egy hangszín? Könyörgő, követelőző, bosszús, elkeseredett vagy reménykedő – ahogyan a jelenet megkívánja.
És rögtön egy újabb hangvétel: Azucena. Immár kirándulás a fiatal nők felől az örök mezzo-átok, az öregasszonyok felé: Máglya-ária. Ám ez rövid kitérő, mert Santuzzával visszatér a fiatal lány, csak másképp, ám ha belegondolunk, felfedezhetünk némi rokonságot Amneris és Santuzza között, főleg, hogy az elhangzó két duett témája ugyanaz: a nő a férfit akarja, ám az nem viszonozza érzéseit. És ha már: ugyanebben a cipőben jár az elhagyott Bouillon hercengő is, akit szeretője lecserél a darab folyamán. Ám áriájában még nincs tudomása a rivális Adrianáról. Ezt az áriát bizonyosan koncertszámként tették slágerré a mezzók, mert a Cilèa-darab többi része lényegében érdektelen.
És a ráadás mi más lehetne, mint Eboli, egy újabb csalódott nő – és alighanem a legnagyobb mezzo-sláger a Carmen-áriák mellett. Utána már csak az ünneplés volt hátra: most és itt ezeket a nőalakokat és szituációkat mutatta fel a művész, ám aki ismeri egyéb alakításait is, tudja, hogy ez csak néhány szín abból a sokból, amit Wiedemann Bernadett tud. Aki látta Karnyóné szerepében, a Xerxész félig-nadrágszerepében vagy a C’est la guerre házmesternéjeként, annak nem kell tovább magyarázni. Aki még nem látta – nos, reménykedjünk, hogy még lesz rá lehetősége.
Az estén Kesselyák Gergely vezényelt, akinek a Parasztbecsület-részletekben nyújtott teljesítményére nincs bocsánat (a verizmus nem szinonimája az artikulálatlan bömbölésnek, de ha már itt tartunk, az artikulált bömbölésnek is volnának stílusbeli korlátai); a tenor partner Fekete Attila volt, akinek a beugrással vállalt szereplésért hálával tartozunk.
Míg az Operaház egymást sűrűn váltó vezetői egyre a világszínvonalat kergetik, vegyük észre, hogy ebben az évadban már a második kiemelkedő tehetségű és véletlenül azonos hangfajú hazai művészünk lépett fel a Müpában. Legyünk büszkék rájuk.