ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása 2021 tenor-évfordulóiról
1921-ben, vagyis idén éppen száz éve született Mario Lanza és Giuseppe Di Stefano, a 20. század két megkerülhetetlen és méltán nagyra tartott tenorja. Abban az évben, amikor Enrico Caruso a mennyei operaházba vándorolt. A két trónörököst azonban nem csak a közös kiindulópont, de a hasonlóan tragikus vég is összeköti.
Prológus. A 21-es csapdája. Ezt juttatja eszembe, ha pusztán a számmisztikára hagyatkozva próbálok összefüggéseket keresni az alábbi témában. Csapda, mert önbecsapás és lényegileg semmi értelme nincs, ugyanakkor az ilyesfajta egybeesés igen érdekes. Ezért megírásra kívánkozott.
Mario Lanza és Giuseppe Di Stefano egyaránt a negyvenes években kezdték el bontogatni szárnyaikat, amikor Olaszországnak, a világnak már két évtizede fájóan hiányzott Caruso. Amikor még bölcsőben énekeltek, a nagy előd még élt, vagyis ha azt vesszük, hogy Di Stefano 2008-ban halt meg, de annak idején még „együtt lélegzett” a nagy Carusóval, a nápolyi legenda nem is tűnik olyan réginek. Pedig rá, bohón, gyakorta mint az operajátszás őskövületére gondolunk, talán eleve csak szoborként létezett, bakelitbe vájva született meg, és onnan, a barázdák recsegő mélyéből költözött fel az égi színpadra. És hogy tovább bonyolítsuk ennek a kortalan időszaknak a vetületét, miközben Caruso le-, Lanza és Di Stefano pedig fel-, Giacomo Puccini még javában komponálta utolsó művét, a Turandotot, és csak három évvel később, 1924-ben követte a tenorok tenorját.
Egykori nagyjait sirató, újabb sztárokra szomjúhozó korszellembe csöppent bele ez a két lirico-spinto tenorhang, bár egymástól jókora távolságra.
Lanza – akkor még Alfredo Arnold Cocozza, aki később édesanyja, Maria Lanza után vette fel művésznevét – Philadelphiában, olasz szülők gyermekeként, míg Di Stefano – vagy ahogyan barátai hívták, Pippo – Szicíliában.
Az egész Hollywoodot meghódító Lanza alapvetően filmsztár volt, a szép férfi, aki problémás viselkedésével, kiszámíthatatlan iszákosságával az őrületbe kergette a rendezőket. Operaszerepben alig-alig lehetett színpadon látni, azt is elsősorban Amerikában, több tucat lemezfelvétele révén azonban a Föld minden pontján beleszerettek. És valóban, micsoda albumok ezek!
Áriákat és duetteket felvonultató, összefoglaló kiadványában egyaránt megcsillannak a verizmus markáns stílusjegyei, miként Lanza francia művek iránti fogékonysága is.
Kiemelkedik az André Chénier egy-egy áriája, de az is érződik, hogy a súlyosabb tenorszerepek, mint például Otello vagy akár a Turandot Kalafja, színpadon nem feltétlenül valósulhattak volna meg. ’59-ben Lanza arra készült, hogy a filmkarriert maga mögött hagyva visszatér az olasz operaszínpadokhoz, mégpedig a Bajazzókkal. Rómába utazott, ahol egy filmszerephez orvosi beavatkozással kívánt megszabadulni jelentős súlyfeleslegétől. A szíve akkor már rakoncátlankodott, ráadásul negyven kilóval volt több versenysúlyánál. Végül tüdőembóliában halt meg harmincnyolc évesen. (Tragédiájának talán volt is valami köze az úgynevezett altatásos fogyasztó beavatkozáshoz, amit alkalmaztak rajta.) A szép férfi örökre fiatal maradt, csábosan pillant ránk valamennyi lemezborítójáról, és persze a vászonról is.
Fájón kevés jutott neki, mondjuk így, bizonyítani – ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a vele egy évben született Giuseppe Di Stefano, a műfaj ünnepelt kiválósága közel ötven évvel élte túl Lanzát. Pippo sokkal finomabb, érzékenyebb húrokon énekelt, mindezt persze úgy, hogy később ő sem tudott ellenállni a csábításnak, Wagnertől Otellóig mindent kipróbált, ötvenöt éves korára pedig szinte már semmi nem maradt az egykori gyönyörű hangszínből.
Egyszeri és megismételhetetlen a Callasszal és Gobbival 1953-ban készített Tosca-lemezfelvétele, miként oly gyönyörűen képzett pianóit is mindmáig nehéz felülmúlni.
2004-ben a kenyai házába rablók törtek be, és a nyolcvanhárom éves Di Stefanót ájultra verték. Az énekes kómába esett, négyévnyi házi ápolást követően 2008-ban hunyt el. Méltatlan lezárása volt ez a ragyogó karriernek és életnek.
Hogy melyik tragikus sorsú tenor vitte tovább Caruso szellemét, arra biztos választ nem lehet adni, de azt hiszem, „az első modern operaénekes” öröksége végül az ő halálukkal távozott végérvényesen. Persze azt se felejtsük el, hogy született másik énekes is ebben a bűvös 1921-ben, akit sokan inkább tartanak a 20. század második fele legnagyobb tenorhangjának, mintsem Enrico Caruso örökösének. De hát a 21-es szám ettől még őt is kísérthette. Franco Corellinek hívták.