Caruso után szabadon…

ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása 2021 tenor-évfordulóiról

1921-ben, vagyis idén éppen száz éve született Mario Lanza és Giuseppe Di Stefano, a 20. század két megkerülhetetlen és méltán nagyra tartott tenorja. Abban az évben, amikor Enrico Caruso a mennyei operaházba vándorolt. A két trónörököst azonban nem csak a közös kiindulópont, de a hasonlóan tragikus vég is összeköti.

Enrico Caruso

Prológus. A 21-es csapdája. Ezt juttatja eszembe, ha pusztán a számmisztikára hagyatkozva próbálok összefüggéseket keresni az alábbi témában. Csapda, mert önbecsapás és lényegileg semmi értelme nincs, ugyanakkor az ilyesfajta egybeesés igen érdekes. Ezért megírásra kívánkozott.

Mario Lanza – falfestményen

Mario Lanza és Giuseppe Di Stefano egyaránt a negyvenes években kezdték el bontogatni szárnyaikat, amikor Olaszországnak, a világnak már két évtizede fájóan hiányzott Caruso. Amikor még bölcsőben énekeltek, a nagy előd még élt, vagyis ha azt vesszük, hogy Di Stefano 2008-ban halt meg, de annak idején még „együtt lélegzett” a nagy Carusóval, a nápolyi legenda nem is tűnik olyan réginek. Pedig rá, bohón, gyakorta mint az operajátszás őskövületére gondolunk, talán eleve csak szoborként létezett, bakelitbe vájva született meg, és onnan, a barázdák recsegő mélyéből költözött fel az égi színpadra. És hogy tovább bonyolítsuk ennek a kortalan időszaknak a vetületét, miközben Caruso le-, Lanza és Di Stefano pedig fel-, Giacomo Puccini még javában komponálta utolsó művét, a Turandotot, és csak három évvel később, 1924-ben követte a tenorok tenorját.

Egykori nagyjait sirató, újabb sztárokra szomjúhozó korszellembe csöppent bele ez a két lirico-spinto tenorhang, bár egymástól jókora távolságra.

Lanza – akkor még Alfredo Arnold Cocozza, aki később édesanyja, Maria Lanza után vette fel művésznevét – Philadelphiában, olasz szülők gyermekeként, míg Di Stefano – vagy ahogyan barátai hívták, Pippo – Szicíliában.

Az egész Hollywoodot meghódító Lanza alapvetően filmsztár volt, a szép férfi, aki problémás viselkedésével, kiszámíthatatlan iszákosságával az őrületbe kergette a rendezőket. Operaszerepben alig-alig lehetett színpadon látni, azt is elsősorban Amerikában, több tucat lemezfelvétele révén azonban a Föld minden pontján beleszerettek. És valóban, micsoda albumok ezek!

Áriákat és duetteket felvonultató, összefoglaló kiadványában egyaránt megcsillannak a verizmus markáns stílusjegyei, miként Lanza francia művek iránti fogékonysága is.

Kiemelkedik az André Chénier egy-egy áriája, de az is érződik, hogy a súlyosabb tenorszerepek, mint például Otello vagy akár a Turandot Kalafja, színpadon nem feltétlenül valósulhattak volna meg. ’59-ben Lanza arra készült, hogy a filmkarriert maga mögött hagyva visszatér az olasz operaszínpadokhoz, mégpedig a Bajazzókkal. Rómába utazott, ahol egy filmszerephez orvosi beavatkozással kívánt megszabadulni jelentős súlyfeleslegétől. A szíve akkor már rakoncátlankodott, ráadásul negyven kilóval volt több versenysúlyánál. Végül tüdőembóliában halt meg harmincnyolc évesen. (Tragédiájának talán volt is valami köze az úgynevezett altatásos fogyasztó beavatkozáshoz, amit alkalmaztak rajta.) A szép férfi örökre fiatal maradt, csábosan pillant ránk valamennyi lemezborítójáról, és persze a vászonról is.

Giuseppe Di Stefano Maria Callasszal

Fájón kevés jutott neki, mondjuk így, bizonyítani – ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a vele egy évben született Giuseppe Di Stefano, a műfaj ünnepelt kiválósága közel ötven évvel élte túl Lanzát. Pippo sokkal finomabb, érzékenyebb húrokon énekelt, mindezt persze úgy, hogy később ő sem tudott ellenállni a csábításnak, Wagnertől Otellóig mindent kipróbált, ötvenöt éves korára pedig szinte már semmi nem maradt az egykori gyönyörű hangszínből.

Egyszeri és megismételhetetlen a Callasszal és Gobbival 1953-ban készített Tosca-lemezfelvétele, miként oly gyönyörűen képzett pianóit is mindmáig nehéz felülmúlni.

2004-ben a kenyai házába rablók törtek be, és a nyolcvanhárom éves Di Stefanót ájultra verték. Az énekes kómába esett, négyévnyi házi ápolást követően 2008-ban hunyt el. Méltatlan lezárása volt ez a ragyogó karriernek és életnek.

Hogy melyik tragikus sorsú tenor vitte tovább Caruso szellemét, arra biztos választ nem lehet adni, de azt hiszem, „az első modern operaénekes” öröksége végül az ő halálukkal távozott végérvényesen. Persze azt se felejtsük el, hogy született másik énekes is ebben a bűvös 1921-ben, akit sokan inkább tartanak a 20. század második fele legnagyobb tenorhangjának, mintsem Enrico Caruso örökösének. De hát a 21-es szám ettől még őt is kísérthette. Franco Corellinek hívták.