Giacomo Puccini: Tosca – a Margitszigeti Színház és a Magyar Állami Operaház július 8-i előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát
Az Opera-Világ fennállásának tizenhat éve alatt megszámlálhatatlan alkalommal írtunk Tosca-produkciókról – és ezen belül még mindig megszámlálhatatlan azon Tosca-cikkek mennyisége, amelyek az Operaház 1988 óta műsoron lévő, Nagy Viktor rendezte produkciójáról szólnak. Nem mintha olyan jó lenne – a szcenika igénytelenségét és a rendezés megoldatlanságait, ahogy visszaolvasom, mindegyik írásunk szóvá tette –, de a Tosca kevés főszereplőre építő, vendégfellépések számára ideális darab – ezeket pedig igyekeztünk lehetőségeinkhez mérten nyomon követni, akárcsak az új beállásokat; ezek követése pedig általában a régi szereplők teljesítményének számbavételére is lehetőséget ad. Most sem volt ez másként: a rendezést (hadd legyek ennyire szubjektív: végre-valahára) búcsúztató két margitszigeti előadás (melyek közül a július 8-i, első estén lehettem jelen) egyszerre szolgált régi alakítások újbóli értékelésének lehetőségével – és egy neves vendégszereplő magyarországi bemutatkozásának is tanúi lehettünk.
Francesco Melit bel canto tenorként ismertem meg bő évtizeddel ezelőtt a Bécsi Állami Operaház Boleyn Anna-bemutatóján – az akkor szerzett pozitív benyomásaim alapvetően most sem változtak, noha bizonyos tekintetben módosultak. Meli pályafutása azóta más irányba fordult, egyre-másra hódította meg a Verdi- és Puccini-repertoár spinto szerepeit, sőt 2017-es salzburgi Radamese után azt mondhatjuk: immár hőstenor szólamokat is énekel – hogy mekkora sikerrel, arról megoszlik a közönség és a kritika véleménye. Mivel magam élőben még nem hallhattam őt új szerepkörében, mindeddig tartózkodtam a véleménynyilvánítástól – és a mostanit megelőzően is kötelezően le kell szögezni, hogy amit írhatok, csupán pillanatnyi diagnózis, mely egyetlen, ráadásul egy mikroportos előadáson alapul. Mégis: bizonyos jellegzetességek azért körvonalzódnak – így például az a tény (ami annak idején a Boleyn Annában is nyilvánvaló volt), hogy
Meli nem elsősorban hangjának szépségével, hanem énekkultúrájának kiműveltségével, kifinomult, stílusos megoldásaival juthatott el oda, ahol most jegyzik: a legnagyobb házakban fellépő tenorok első vonalába.
Ez a megbízható stílustudás aztán olyan, immáron kevésbé szubjektív problémákon is átsegíti őt, mint a matéria és a megformálni kívánt szólam közti nagyságrendi különbség – érezhető, hogy annak idején Lord Percy szerepe sokkal természetesebben jött Meli torkából, hogy Cavaradossit itt és most csinálnia kell – viszont megcsinálja, több mint meggyőző eredménnyel. Nem egy lapra, vagyis a legnépszerűbb részletek meghódítására tesz fel mindent: a második „Vittoria!” például erősen lebegősen szólal meg (de megszólal, hosszan), és a Levélária csúcshangjai sem teljesen meggyőzőek (itt egy-egy pillanatban mintha a hang elcsuklásával is küzdenie kellett volna Melinek, ami indiszpozícióra utal) – ezzel szemben
a Képária vagy az „O dolci mani” kezdetű arioso nem csak a csúcshangok konzisztensebb megszólaltatása, de a kvázi zárt számok kerekebb, kiérleltebb megformálása miatt is emlékezetesebbre sikerült, ahogy a duettek egy-egy különösen szépen megformált dallamvonalára is időről időre fel kellett kapnunk a fejünket.
Meli Cavaradossija tehát nem volt tökéletes, de a szerephez szimpatikus oldalról közelítő, kvalitásos alakítás benyomását keltette – ha a színpadi környezet, vagyis a rendezés hiánya nem kényszerítette volna arra, hogy leginkább tehetetlenül álldogáljon, talán még több rétegét mutathatta volna meg a karakternek.
Az előzetes híradások szerint nem csak a rendezéstől, de Sümegi Eszter Toscájától is búcsúztunk a Margitszigeten. Mondják: a csúcson kell abbahagyni – és a hallottak alapján kijelenthető: Sümegi Eszter tartotta magát az ősrégi bonmot-hoz,
Tosca-alakítása most is, mint 1996-os debütálása óta minden általam hallott előadáson, művészetének legfontosabb erényeivel szolgált, mindenekelőtt a vokális megformálás magyar viszonylatban szokatlan teljességével.
Nem itt és most kell számba vennünk azt, hogy Sümegi Eszter Toscája a jellemábrázolásból mennyit tud és akar pusztán vokális eszközökkel megoldani (e tekintetben láttam már az övénél komplexebb alakítást idehaza), azt azonban fontos leszögezni, hogy amit a szólam zenei megvalósítása terén elért, és több mint negyedszázadon át folyamatosan nyújtott, az lényegében egyedülálló a szerep hazai előadás-történetében.
Kálmándy Mihályt még sosem láttam Scarpiaként, pedig rendszeresen alakítja a szerepet az évadközi előadásokon – és most szembesülve alakításával, csak azt mondhatom: sajnálom, hogy eddig elmaradt a találkozás. Hangja most is kellő sötétséggel és átütő erővel szól, mint pályája kezdetétől mindig, szerepformálása pedig mentes minden ízléstelen túlzástól, amelyre pedig a szerep és az elégtelen színpadi körülmények tálcán kínálják az alkalmat. Összességében mértéktartással megformált, a karaktert a szólamból és a szövegből kibontó, nem külsőséges eszközökkel dolgozó Scarpia ez, több mint megbízható pontja egy hazai Tosca-gárdának.
A kisebb szerepek alakítói közül kiemelendő Hábetler András jó, bár a szerepet túlkarikírozó Sekrestyése; az Angelottit hangilag is észrevehetővé tevő Bakonyi Marcell; valamint Szerekován János, aki belátható idő óta az első tenor, aki Spolettaként valamilyen tud lenni.
Kesselyák Gergely a rá mindig jellemző átéltséggel vezényelte az előadást, viszont ezúttal nélkülöznünk kellett azt az igényességet, amely az elmúlt időszakban nem egy operaházi betanítását vagy repertoár-vezénylését jellemezte. Az eredmény: hatásos, a Tosca dramaturgiájához számos részletben illően vehemens, de a hangszerelési finomságokat ki nem bontakoztató zenekari hangzás, melyet a Levélária utáni tapsot követően egy látványos, majdnem borulást előidéző zavar is tetézett. Ha találtunk is pozitívumokat e produkcióban, az igazság az, hogy egy repertoár-előadáson is szívesebben hallunk igényesebb játékot a Magyar Állami Operaház Zenekarától, nemhogy a nyári évad egyik kiemelkedőnek szánt eseményén – mely így elsősorban a három főszereplő nívós produkciója és a rendezéstől való búcsú kegyeleti gesztusa miatt marad meg jó emlékezetünkben.
Fotók: Éder Vera, Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház