Bajnok ébredt hősi lanton

Erkel Ferenc: Hunyadi László – VONA ILDIKÓ írása a Miskolci Nemzeti Színház február 1-i előadásáról

Kritikát akartam írni a február 1-i Hunyadi László-premierről, de lehetetlen. Hogy miért? Mert rövid lenne. A látottak összefoglalására elegendő egy Arany Jánostól kölcsönvett idézet: „Száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra; fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton.” Ezzel el is mondtam mindent. Viszlát a következő operabemutatón!

Természetesen készítettem beszámolót, ám formailag kicsit más lett, mint az eddigiek. Mivel nemzeti operáról van szó, kalandozzunk egy kicsit a magyar történelemben! Közben pedig megtudhatják a véleményem az előadásról, de azt is: miért jó, ha a Hunyadi Lászlót rockosítják?

Kiemelt érdeklődéssel várták a miskolciak a nagyszínházi bemutatót, amit két fontos esemény már előkészített. Egyik az Erkel-gála – a Miskolci Szimfonikusok nagykoncertje Medveczky Ádám vezényletével –, a másik pedig a diósgyőri várban rendezett konferencia. Kapcsolódva a tavalyi Mátyás király-emlékévhez történészek, régészek, muzeológusok tartottak előadást a Hunyadi-családról, és ismertették a legfrissebb kutatási eredményeket. Mátyás uralkodása alatt köztudottan második fénykorát élte Diósgyőr vára, ám teljesen új információként hangzott el, hogy a király mindig az őszi időszakot szerette itt tölteni. Pihent, szórakozott, vadászott a Bükkben; hiteles dokumentumokkal bizonyítható: Mátyás királynak személyes kapcsolata volt Miskolccal.

Gara Mária és Hunyadi László: Kriszta Kinga és Pataki Adroján (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Jókor érkezett Erkel Hunyadi Lászlója a színházba. Az általam megtekintett szereposztásból Ádám Zsuzsanna, Laborfalvi Soós Béla, Kelemen Dániel, Tötös Roland ismerősként tért vissza, egy korábbi Rigoletto után tudtam, mire számíthatok. Többféle műfajban láttam már munkákat Szőcs Arturtól, és kifejezetten vagány rendezőnek tartom. Reménykedtem, hátha most is sikerül neki valamilyen különleges, esetleg merész megközelítésben életre kelteni a mondanivalót, de legtöbbször megmaradt a történetmesélésnél. Érezhetően minden energiáját lekötötte, hogy különféle színpadi eszközökkel folyamatosan ébren tudja tartani a közönség érdeklődését, és ne legyenek ásítozó emberek a nézőtéren. Sok trükköt bevetetett, és működött is az elgondolás. Azonban a szereplők jellemvonásainak, a köztük lévő viszonyrendszer, a történelmi korszak, valamint az operát átható erőteljes politikai mondanivaló kifejtése, ábrázolása terén bőven maradt hiányosság. Szeretném viszont hangsúlyozni:

egyik legnagyobb értéke ennek az előadásnak, hogy sehol nem vált vontatottá, unalmassá.

A cselekmény nagyobb része a színpadon játszódott, ám többször leengedtek elöl egy fekete falat. Olyankor a közönség irányába tágult a tér, ugyanis a szereplők a két proszcénium páholyban, illetve a nézőtér földszinti részén énekeltek. Persze a figyelem fenntartását a jövés-menésen kívül még sok más megoldás szolgálta: fényfestés, rózsasziromszórás, német nyelven elmondott Cillei-átok, a La Grange-ária közben reneszánsz táncot bemutató óvódás gyerekek, operettfinálénak is beillő térd- és bokacsapkodós csárdás (akarom mondani: palotás), és Elton John is feltűnt a színen.

Egy lecsupaszított, mértani alakzatot formáló térben zajlott a történet. Slárku Anett tervező szándéka nyilvánvaló: a díszlet legyen praktikus, egyszerű, ugyanakkor fényfestésre, vetítésre alkalmas, és az egész előadást végig lehessen benne játszani változtatás nélkül. Középre egy dobogót tett, amely több funkciót látott el: emelvény, nászágy, ravatal, vesztőhely, szobortalapzat. Fontos elem a teljes produkció folyamán – lényegében egy díszletpótló díszlet – a színpad elején lévő, már említett fekete fal. Leengedték, amikor el akarták zárni a színpadot a közönségtől, és felhúzták, ha egy jelenethez ki kellett nyitni a teret hátrafelé. Sokszor alkalmazták ezt a megoldást.

Cillei Ulrik: Kelemen Dániel (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Kovács Andrea jelmezei csak igen távolról sugallták a Hunyadiak korát. Valójában bármikor játszódhatna a sztori. Sőt, maga a rendező mondta egy interjúban, hogy az ármánykodást szerette volna hangsúlyozni, a cselvetés és a csalás pedig nem kötődik sem korhoz, sem helyhez. Megfigyelhető egy kis játék a színekkel: eleinte a fekete, a fehér és a szürke dominált, majd ahogy haladtunk előre a cselekményben, fokozatosan színesedtek a ruhák és a színpad. Fényfestéssel is rásegítettek erre: hol piros, hol zöld színt vetítettek a díszletelemekre.

Noha a zenei megvalósítás tetszett, színpadi látvány tekintetében sokkal többet elbírna ez a produkció. A díszlet még elfogadható, viszont a ruhák olykor már bántóan egyszerűek, vagy értelmetlenek.

Hunyadi László megérkezésekor szürke zubbonyt viselt, ami jelentéktelen figurává tette és beleolvasztotta a férfikarba. Gara Mária esküvői ruhája olyan, akár egy elegánsabb hálóing (a fején lévő tüskés pártával együtt az amerikai Szabadság-szobor érzetét keltette), Szilágyi Erzsébet női kísérői fekete köpenyükben inkább apácákra emlékeztettek (amikor táncos mozdulatokat végeztek éneklés közben, akaratlanul is Whoopi Goldberg filmje, az Apáca Show jutott eszünkbe), de kétségtelenül Cillei vitte a pálmát: úgy nézett ki, mint Elton John.

Itt a legbefolyásosabb főúri (Hunyadi, Szilágyi, Cillei, Gara, Habsburg) családok tagjai állnak egymással szemben, ezt nem ártott volna a színrevitel során végig szem előtt tartani! Nem a látványbeli újítás zavar. Ez a forma sokkal jobban passzolna egy rockoperához. Ha a rendező modernizálni akart, mért nem rockosította a Hunyadi Lászlót? Ahogyan Szűts Apor tette a Don Giovannival: az énekszólamokat meghagyni eredetiben, a zenekari részeket pedig áthangszerelni, kiegészíteni a rockzenében használt elektromos hangszerekkel. Óriási dobást lehetne vele csinálni.

Jelenet a második felvonásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Erkel művével először 175 évvel ezelőtt találkozott a közönség. Most a Nádasdy Kálmán-féle verzió került bemutatásra, de talán az évforduló kapcsán szerencsésebb lett volna ténylegesen a Hunyadiak korában, reneszánsz közegben játszatni. Főleg, hogy az opera minden egyes szereplője valóban élt, alakjuk történelmi adatokkal igazolható, a cselekményről is pontosan tudjuk: hol, mikor, mennyi idő alatt zajlik. Az első felvonás 1456. november 8-án és 9-én Nándorferhérváron, a második 1456. november 23-án Temesváron, a harmadik 1457. március 14-én és 16-án Budán. Egy ügyes összevonásnak köszönhetően most két részben láttuk a művet: a nándorfehérvári események után, a temesvári történések felénél iktatták be a szünetet, majd onnan folytatva jutottunk el a végkifejlethez. Mindkét felvonás Gara nádor szavaival zárult, ami hatásos megoldásnak bizonyult.

1844-ben tartották a Hunyadi László ősbemutatóját. Több szempontból fontos dátum, mert ebben az évben vált hivatalosan államnyelvvé a magyar – a közigazgatásban, a törvényhozásban, az oktatásban –, Erkel Ferenc megzenésítette a Himnuszt, és ekkor készült el Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című drámája, amit azonnal be is mutatott a pesti Nemzeti Színház. Politikai vitáktól hangos korszak volt a reformkor, politikai csoportok álltak egymással szemben, viszont ez a magyar történelem egyik legaktívabb és legeredményesebb időszaka. Többek közt olyan kiemelkedő személyekkel, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Kölcsey, Kazinczy, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Szigligeti Ede, Pollack Mihály, Barabás Miklós (aki megfestette a kor jeles képviselőinek portréit).

A Hunyadi-család történetét több műfajban feldolgozták. Valószínűleg azért foglalkoztatta annyira a művészeket, mert sok az áthallás, hasonlóság;

a trónon szintén Habsburg uralkodó (V. Ferdinánd) ült, akit V. László személyén keresztül nagyon lehetett utálni, Mátyás alakja pedig reményt nyújtott az osztrák uralom elleni tiltakozásban, hiszen neki sikerült Bécset elfoglalnia. Csak azért említettem ezeket, mert véleményem szerint ha Erkel művéből elhagyjuk akár a történelmi hátteret, akár a politikai szálat, csorbul az opera. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan polihisztor, mint Erkel Ferenc, maga is végzett történelmi kutatásokat, amikor egy-egy nemzeti operán dolgozott. A Hunyadi László cselekménye jól követi az eredeti eseményeket, a szerelmi háromszög azonban a szövegíró, Egressy Béni és az alapul szolgáló dráma szerzője, Tóth Lőrinc találmánya.

A Pesti Napló 1874. februárjában így emlékezett vissza a premierre: „Első bemutatása roppant sensátiót költött, szikrát dobott a nemzet szívébe, mely akkor a közelgő forradalom megmagyarázhatatlan érzése alatt sajátságosan tudott lelkesedni. Hunyadi László a nemzeti ébredés korszakában született s magán viseli e csodás korszak bélyegét. Van benne valami abból a tűzből, mely Petőfi verseiben lobog.”

Szilágyi Erzsébet: Ádám Zsuzsanna (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

A zenekari árokban valóban most is lobogott a tűz, ám a színpadon gyakran csak pislákolt. Mintha a szerző és a rendező elbeszélt volna egymás mellett. A Miskolci Nemzeti Színház Zenekara ellenben mindent megtett, hogy a partitúra tökéletesen elevenedjen meg. Összefogottan, kifejezően, a kellő lendületet, izzást sem nélkülözve játszottak. Kicsit nehézkesen indult ugyan a nyitány, a hangszeres szólókba is becsúszott néhány hamis hang, de lassan belerázódtak, és egyre szebb dolgok szólaltak meg. Karakterek, színek, drámai ívek, zenei folyamatok tekintetében rendben volt minden. Cser Ádám karmester biztos kézzel dirigált; érezhetően jól ismeri a zenészeit, s pontosan tudta, mit, mennyit, milyen tempóban követelhet tőlük.

Sajnos állandó gondot okozott, hogy ha a zenekar hangosabban játszott, rendre elnyomta az énekeseket és a kórust. Be kellene lógatni pár mikrofont a színpad fölé, mert ez inkább hangosítási probléma, nem a zenekar hibája.

Miközben a nyitány szólt, a színpadon egy múzeumi térben mai ruhába öltözött, farmernadrágos, kötött pulcsis turisták nézegettek feltehetően képeket, műtárgyakat. Csak találgatni tudom, hogy mit, mert – kicsit mátrixos – a falakon nem volt semmi, viszont az előadás során többször történt utalás képzőművészeti alkotásokra, pl. Madarász Viktor Hunyadi László siratása című festményére, vagy a kivégzés során, amikor a címszereplő leengedett karddal olyan pózban állt, mint a budapesti Hősök terén lévő szoborcsoportban Hunyadi János. A turisták a „Meghalt a cselszövő” dallamnál hátrébb húzódtak, idegenvezetőjük pedig egy távirányító segítségével a színpad elején leengedte a falat, jelezvén: a múzeum bezárt. Innen indult az opera tényleges cselekménye.

A kezdő jelenetben a férfikart láttuk leegyszerűsített, hosszú fekete kabátban, mintha pont akkor léptek volna ki egy Star Trek-filmből. Feltétlenül meg kell őket dicsérni az egész előadás alatt nyújtott teljesítményükért. A női karnál már megszoktuk, hogy összefogottan, szép hangon énekelnek, de a férfiaknál nagyon szembetűnő a pozitív irányban történt minőségi változás. Szövegmondás terén azonban van még hová fejlődni. Sajnos a szereplőknél is gyakran előfordult, hogy nem értettük, amit énekeltek. Talán ezért lett a színpad fölött feliratozva a szöveg, viszont kifejezetten szórakoztató volt azt tapasztalni (főleg Pataki Adorján és Kriszta Kinga esetében), hogy gyakran nem azokat szavakat használták, ami a feliratban futott.

Megjegyzem, a nem megfelelő artikulációt már Erkel korában is szóvá tették. 1845 októberében a Honderű nevű lap így írt Pecz Adolfról (Hunyadi László) és Benza Károlyról (Gara nádor): „…midőn Benza és Pecz urak együtt conversálnak színpadon, és eszünkbe jut a ˒nemzeti színház˓  nem tartóztathatjuk magunkat a mosolytul.”

Jelenet az előadásból (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Szilágyi Erzsébet állt most is a középpontban, akit rendszerint a „nemzet nagyasszonya” jelzővel szoktak illetni. Ádám Zsuzsanna azonban új megközelítésben ábrázolta az özvegy alakját, általa a nemzet édesanyja elevenedett meg. Figyelemre méltó énekesi teljesítményt nyújtott. Nem okoztak neki gondot a szólam magasságai, mélységei, rendelkezett a szükséges koloratúrtechnikával, szép színű hanggal, drámai kifejezőerővel, nagyszerűen érzékeltette egy anya aggódását a gyermekeiért

Mindkét áriáját gyönyörűen adta elő; könnyedén, csillogón valósította meg a legbonyolultabb futamokat is. Azt hiszem, ha Erkel Ferenc jelen lett volna, valószínűleg felpattan a székéből és állva tapsol.

Kriszta Kinga Gara Máriája szintén szép pillanatokkal gazdagította a produkciót. Cabalettája hibátlanul sikerült, szép külseje pedig hihetővé tette: nem csupán Hunyadi Lászlónak, de a királynak is megakadt rajta a szeme. Női énekhangra írt nadrágszerep az ifjú Mátyásé, és Bojtos Luca mindent megtett a tökéletes megvalósítás érdekében; viszont nagyon zavaró volt azt látni, hogy leendő Mátyás királyunknak gömbölyödnek a keblei.

Kelemen Dánielt Verdi Rigolettójában láttam Sparafucile szerepében, de az ő bérgyilkosától nagyon távol állt az emberölés. Cillei figurájával már sokkal jobban azonosult. Sőt, felismerte: nem lesz ideje a karakter jellemvonásainak fejtegetésére, ezért koncentráltan állította elénk. Áradt belőle az erő, és telt, testes hangon énekelt. Megformálásában Cillei Ulrik egy nagyon is csavaros eszű főúr, akitől még a német nyelven elmondott átok is hitelesen hangzott. Csak az a „Elton John feeling” ne lett volna! Ahogy bejött a színpadra, rögtön a Barátok közt című tévésorozat jutott eszembe, amikor Berényi Miklós megkérdezte Bartha Zsolttól: „Mi van Bartha, eltévesztetted az ajtót?”

Tötös Roland alkatra megfelelt a fiatal, tapasztalatlan és befolyásolható V. László szerepére. Megpróbált valamit felvillantani annak személyes vívódásaiból is, ám az énekléssel komoly problémái akadtak. Gyanítom, hogy betegen vállalta a fellépést, mert volt a hangjának egy olyan tónusa, ami elrontotta az összhatást. Több produkcióban hallottam már őt is, onnan gondolom, ezt a mostani „kappanhangot” megfázás vagy torokfájás okozhatta nála.

Laborfalvi Soós Béla Gara nádora intelligens, de hiányzott belőle a kellő sötét tónus, az átütő erő, ami révén igazi intrikussá válhatna. Láttam korábban Rigoletto szerepében, ott bizonyította, hogy rendelkezik megfelelő színészi eszközökkel, azonban Garaként nem tudott kiteljesedni. Hangi vonatkozásban nagyon lekötötte figyelmét a szerep – különös tekintettel szólama alsó hangjaira –, ez sajnos a színpadi játék rovására ment. Időnként azért előbukkant valami a céljait bármi áron elérő, ravasz, törtető figurából, csak sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, hiszen Gara nagy játékos. A mű legizgalmasabb, legszélesebb skálán mozgó karaktere az övé. Fejlődő szereplő, aki kezdetben Cillei árnyékában él, majd onnan kilépve – a saját leleményének köszöntően – válik élet és halál urává. Laborfalvi Soós Béla erőteljes jelenléttel bír a színpadon, lehetetlen nem rá figyelni, ha énekel. A kivégzési jelenetben, amikor a proszcénium páholyban állt díszmagyarba öltözve, és kiadta az utasítást a bakónak a negyedik vágásra, hátborzongatóan félelmetes hatást keltett. Ha elhinné magáról, hogy kiváló Gara nádor tudna lenni, valóban az lehetne!

Palotás (fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)

Pataki Adorján férfias jelenség a színpadon. Rendelkezik a címszerephez szükséges kiállással, tartással, és ha le bírná vetkőzni az énekét, színészi játékát átható merevséget, az lehetővé tenné számára László jellemének szélesebb körű ábrázolását. Bár a főhős nagy lelki küzdelmeket nem él át, de számtalan arca van neki is. A naivitás fontos vonás – ami szerintem a lelke tisztaságából ered –, a hősszerelmest pedig az opera műfaja követeli meg, viszont amikor ez a történet játszódik, ő már egy olyan vitéz, aki Hunyadi János oldalán megedződött a harcokban. Határozott és vezetésre alkalmas személyiség.

Pataki Adorjánnak sok olyan adottsága van, amit fel tudna használni a figura kibontásánál, csak most nagyon a felszínen mozgott.

Két áriája szépen sikerült, bár akadt benne apróbb intonációs hiba – főként a magas hangoknál –, és az előadás folyamán őt is többször elnyomta a zenekar, de a kivégzési jelenetben abszolút meg tudott győzni arról: itt most tényleg egy igazi hős született. Olyan magasságokba emelte az opera végét, hogy eszembe jutott, amit Erkel kortársa, a Honderű újság szerkesztője írt 1844-ben, teljesen fellelkesülve a pesti bemutatón: „Párisban fogjuk adatni e remekművet, hogy majd a világvárosbul induljon ki Európa minden jelesb színpadaira, mert Pestrőli származása nem elég divatszerű a fashionable zenevilágnak. Majd akkor aztán minden ember hinni fogja, hogy Erkel Ferenc jeles compositor, hogy Hunyady László remekmű.”

Meg kell még említenem a kisebb szerepekben közreműködő Gyetvai Dániel (Szilágyi Mihály), Kolozsi Balázs (Rozgonyi), Demeter Sándor (Hadnagy) nevét, akik mindhárman hozzátették a magukét az előadás sikeréhez. Lénárt Gábor koreográfiájával pedig a Miskolci Balett táncosai színessé, mozgalmassá tették a színpadi látványt.

Összességében tetszett az előadás. Sőt, kedvem támadt megnézni másik szereposztással, de még akár – ugyanezzel a látványvilággal – rockosítva is. Azt viszont sajnálom, hogy a rendező megmaradt a történetmesélésnél, és nem mélyedt bele jobban a partitúra kínálta lehetőségekbe. Hiányzott a cinkos összekacsintás a zeneszerző és a közönség között, ami csak akkor van meg, ha két korszak fut egymáson. Erkel igazi sakknagymesterhez méltón, miközben a Hunyadi-családról mesél, rávilágít saját kora problémáira. Ha ez jól működik a színpadon, a nézők megértik.

Arany Jánossal kezdtem, hadd fejezzem be Petőfi Sándorral: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.” Csak a neveiket? Talán érdemes lenne a tetteikről is beszélni…

Fotók: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház