Az életmű koronája?

A varázsfuvola felújítása az Erkel Színházban – az április 13-i második premierről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Tamino: Pataki Adorján (fotó: Csibi Szilvia)
Tamino: Pataki Adorján (fotó: Csibi Szilvia)

Ha kritikaírásra adjuk a fejünket, időről időre saját elveink átgondolására kényszerülünk – persze ha felelősséggel óhajtjuk végezni munkánkat. Jelen sorok írójának meggyőződése, hogy a kritika nem pusztán felületes benyomásokon alapuló értékítélet írásos lenyomata, hanem kellő mélységű ismerkedés, ismertetés és elemzés kell, hogy megelőzze, illetve kapcsolódjon hozzá; s élvezetes írásműként is funkcionálnia kell, vagyis kerülnie illik az olyan közlésmódokat, amelyek, meglehet, szakmailag pontos tartalmakat közvetítenek, de irodalmilag vállalhatatlanok. Ilyen például a közhelyek pufogtatása – ám ha visszatekintek saját elmúlt években írott recenzióimra, sajnos túl gyakran kellett mondataimat a „közhely, de…” nyitóformulával bevezetnem, nyilván nem függetlenül attól, hogy időről időre hasonló problémákkal szembesültem a Magyar Állami Operaház előadásait szemlézve. Elnézve azonban Szinetár Miklós legújabb rendezésének, A varázsfuvolának április 13-i második premierjét az Erkel Színházban, úgy döntöttem, ezúttal nem kell a klisék kerülésére törekednem; ezzel éppenséggel a rendezés szellemiségének mondanék ellent – amennyiben olyan jóindulatú vagyok, hogy azzal kapcsolatban a „szellemiség” megnevezést használhatom.

Az Éj királynője: Kolonits Klára (fotó: Csibi Szilvia)
Az Éj királynője: Kolonits Klára (fotó: Csibi Szilvia)

Nyíltan beszélhetek tehát a rendezőt terhelő különleges felelősségről, mely akár egy másodvonalbeli mű színre állításakor is érvényes lenne (amikor is éppen az interpretáció kiválóságával kellene hitet tenni a darab értékei mellett), nemhogy a kultúrtörténet legnagyobb remekei kapcsán; utóbbiak esetében ugyanis nem egyszer a művek nagyságrendjével szembeni felelőtlenség a mindössze néhány összefüggéstelen ötletet alkalmazó, egyebekben minden tekintetben a jól bevált utat követő színre állítás. Aligha igényel hosszas bizonygatást, hogy A varázsfuvola remekmű – ám ha nagyságrendje oly kikezdhetetlen, miért nem áll jót magáért, miért igényli az erőskezű rendezői beavatkozást, miért nem viszi el a hátán az erős zenei interpretáció az úgynevezett „hagyományos” előadást? A válasz egyszerre könnyű és nehéz, de így vagy úgy, a hazai operajátszás egyik alapproblémájával szembesít minket: nevezetesen hogy idehaza a mindenkori operavezetések nem hajlandók szembenézni azzal a ténnyel, hogy a leegyszerűsítve „hagyományosnak” nevezett realista operajátszási iskola csak bizonyos szerzők esetében tekinthető ma is adekvátnak, a művek sajátos alkatához illő színpadi megoldásnak (így pl. Puccini vagy Richard Strauss operáinál). Más korok és szerzők műveinek színre állításakor a realizmus csak addig bizonyult hiteles színpadi stílusnak, amíg ez megegyezett az általános színházi korstílussal – márpedig ennek már hosszú évtizedek óta vége. Kell-e mondanunk, hogy Mozart operáiról nem csupán történetileg tudható, hogy bő évszázaddal előzték meg a realista színház születését, de pusztán cselekményükbe belepillantva is látható, hogy egyszerűen levetik magukról a realista színpad eszköztárát?

Pamina és Tamino: Sáfár Orsolya és Pataki Adorján (fotó: Csibi Szilvia)
Pamina és Tamino: Sáfár Orsolya és Pataki Adorján (fotó: Csibi Szilvia)

Ezt a képet tovább árnyalja az alapos zenedramaturgiai elemzés – a Mozart-operák vonatkozásában a magyar nyelvű szakirodalom sem mondható éppen szegényesnek, ha valaki veszi a fáradságot, és mélyebben bele óhajtja ásni magát a témába. Egy operarajongónak mindez kedves időtöltése – egy rendezőnek azonban kötelessége kéne, hogy legyen. Szinetár Miklós színre állítása azt tükrözi, hogy ő és dramaturgja (ha volt ilyen) mindezt elmulasztották; ha mégsem, úgy a rendezők doyenjének immár a kellő művészi eszköztára hiányzik ahhoz, hogy elképzeléseit érvényesíteni tudja, akaratát keresztülvigye. A kész (?) előadás ugyanis azt tükrözi, mintha Szinetár szándéka minden gondolkodás helyett pusztán annyi lett volna, hogy bájos mesét állítson színpadra néhány apró hamissággal, jellegzetes szinetáriádával. Ám miképp az egész előadással sem az a baj, hogy „hagyományos”, hanem hogy a választott stílus nem illik a szóban forgó operához, akképp ezzel az egyébként mennyiségében szolid, ám durvaságában annál bántóbb ötletparádéval is az a gond, hogy kilóg az előadás választott stílusából.

Pamina és Sarastro: Sáfár Orsolya és Kovács István (fotó: Csibi Szilvia)
Pamina és Sarastro: Sáfár Orsolya és Kovács István (fotó: Csibi Szilvia)

Más környezetben termékeny elgondolás lehetne, hogy Tamino utcai zavargások elől menekül, de ugyan mi értelme van ennek, ha pár másodperccel később már a megszokott sárkánytetemet látjuk (természetesen szigorúan vetítve)? Sarastro rabszolgái rohamosztagot idéző smasszerek – akkor viszont miképp lehet Sarastro az egész előadásban az erkölcsi nagyság és tisztaság képviselője? Kivéve persze a második felvonás eleji prózai jelenetét, ahol meglehetősen diktatorikus módon kényszeríti rá véleményét papjaira – megint csak logikátlanul az előzményekhez képest. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Sarastro alakjának valóban problematikus vonásai viszont következetesen ki vannak irtva a darabból, így például nem éppen politikailag korrekt megjegyzése Monostatos fekete voltára. Ezt persze megszokhattuk: nem Szinetár az első, aki egyszerűen szemet huny az effajta burkolt rasszizmus felett, és ahelyett, hogy megfejteni igyekezne a problémát, egyszerűen átlép felette. Jellemző módon a darabra legalább ennyire, ha nem még inkább jellemző nőellenességet, miként máskor, ezúttal sem próbálják meg eltüntetni – de most legalább valami módon értelmezni sem. És így tovább, és így tovább: hosszan sorolhatnánk még a szcenikai képtelenségeket (épített díszletre vetítés mint alapvető hiba, és általában a látványvilág szegényessége, mely a tűz- és vízpróba jelenetében kulminál), a dramaturgiai baklövéseket (azért, mert a második felvonás tercettje látszólag következetlen helyen van, valóban az a legjobb módszer, ha egyszerűen kimetsszük a darabból?) és az egyszerű lopásokat (a tanulságok kiírása Ingmar Bergman filmjéből származó ötlet). E hevenyészett áttekintés persze nem mély elemzés, amit egy valódi kritikának tartalmaznia kéne: mindössze arra próbál rávilágítani, hogy a hasonló kaliberű előadások miért nehezítik meg a kritikus dolgát – nem pusztán azért, mert a közhiedelemmel ellentétben nekünk sem öröm rosszat írni, de azért is, mert elveszik tőlünk azt a lehetőséget, hogy kellő mértékben alátámasszuk véleményünket. Nem írhatunk ugyanis olyasmiről, amiről nincs mit.

Pamina és Monostatos: Sáfár Orsolya és Kóbor Tamás (fotó: Csibi Szilvia)
Pamina és Monostatos: Sáfár Orsolya és Kóbor Tamás (fotó: Csibi Szilvia)

Míg az első szereposztás kiemelkedő színvonalú zenei betanítása és erős szereposztása valamelyest megmenti az előadást, addig a második premier sajnos e tekintetben is gyenge összképet nyújt. Szerencsére akadnak kivételek, s nagy öröm, hogy éppen a legkényesebb szerepben, az Éj királynője alakítójával kapcsolatban számolhatunk be átütő művészi sikerről: Kolonits Klára éneklése a legnagyobb elődökéhez ér fel. Nem pusztán a szerep technikai szempontból legkritikusabb részét, a bravúrkoloratúrákat oldja meg több mint igényesen, de az első felvonásbeli ária lassú részében eredményesen kamatoztatja a belcanto repertoárban való jártasságát is: a dallamokat valóban formálja, s ezáltal a zenei formálás szerepformálássá lényegül át – ily módon Kolonits Klára rendezőileg magára hagyatva is teljes értékű alakítást nyújt egy színészi szempontból is szinte megoldhatatlan (mert dramaturgiailag jórészt a levegőben lógó) szerepben.

Jó, bár még nem teljesen kiforrott alakítást nyújt Kovács István Sarastro szerepben. A főpap másképp állítja már-már megoldhatatlan feladat elé alakítóit: az Éj királynőjével szemben szerepe nagyon is motivált dramaturgiailag – éppen hogy összetettsége jelenti a problémát: emberi-etikai nagysága, ugyanakkor diktatorikus vonásokat sem nélkülöző vonásai jelentik azt a két végpontot, melyek között a jellemvonások széles skáláját kell megjeleníteni vokális és színészi eszközökkel. Kovács István kivételes adottság birtokosa: az etikai hitelesség, a tisztaság vagy megvan valakinek a színpadi egyéniségében, vagy nincs – ezt nem lehet csinálni. Kovács István rendelkezik ezzel a vonással: hiteles Sarastro lehet tehát egy (ebből a szempontból) hagyományos megközelítésű Varázsfuvola-rendezésben. Énekkultúráját dicsérnünk aligha szükséges (s a kellő adottságai is megvannak a szerephez: a szólam extrém mélységeit magabiztosan járja be), ugyanakkor éppen a vokalitás bizonyos korlátai okozzák, hogy ha az alakítás kiemelkedően jó is, de a mű és a szerep igényességéhez mérten még nem teljes: egyelőre hiányzik belőle az erő, a nagyság, az autoritás dimenziója. A művész eddigi pályafutását, alakításait ismerve nyitott kérdés, teljessé válhat-e valamikor ez a már most is nagyszerű Sarastro-megformálás.

Pamina és Sarastro: Sáfár Orsolya és Kovács István (fotó: Csibi Szilvia)
Pamina és Sarastro: Sáfár Orsolya és Kovács István (fotó: Csibi Szilvia)

A további alakítások közül a mérleg pozitív oldalán találjuk Gál Gabi vokálisan patyolattiszta, színészileg kellően karakteres Papagenáját, Kóbor Tamás minden tekintetben pontos Monostatosát, valamint Kováts Kolos és Szappanos Tibor zeneileg nem minden pillanatban kifogástalan, de alapvetően jól funkcionáló Öreg és Fiatal papját. Problematikus teljesítményt nyújtanak viszont Pamina, Tamino és Papageno alakítói, márpedig ez pusztán mennyiségi szempontból is rányomja bélyegét az előadásra. Sáfár Orsolya kétségtelenül eredményesebben birkózik meg Pamina szerepével, mint pár hónapja A színigazgatóban Madame Herzcel, ám alapvető benyomásunk sajnos még mindig az, hogy inkább bájos színpadi egyénisége, mintsem a Mozart-éneklésben való jártassága indokolta e szereposztási döntést. Pataki Adorján Verdi- és Puccini-szerepekben megbízható repertoárénekes, vastag, baritonális hangja azonban bántóan távol áll az ideális Mozart-tenortól. Rezsnyák Róbert Papagenója kapcsán nem jegyezhetünk fel ilyen mértékű meg nem felelést: esetében inkább az éneklés és a színészi játék egyidejű színtelensége tűnik fel – magyarán bármily kedélyesen is mókázik az énekes, de nincsenek meg a művészi eszközei ahhoz, hogy az egyszerűséget érdekessé tudja tenni.

Pamina és Papageno: Sáfár Orsolya és Rezsnyák Róbert (fotó: Csibi Szilvia)
Pamina és Papageno: Sáfár Orsolya és Rezsnyák Róbert (fotó: Csibi Szilvia)

Szabó Sipos Mátét ritkán hallhatjuk vezényelni: újra és újra meg kell állapítanunk, hogy méltatlanul. Kiválóan tartja összhangban a színpadot és a zenekart; a kórussal való kommunikációját dicsérni alighanem felesleges (még akkor is, ha, lévén szó Erkel színházi produkcióról, ezúttal Strausz Kálmán karigazgatót dicséri az Énekkar kiváló teljesítménye), de önmagában a zenekari produkció miatt sem kell szégyenkeznie operakarmestereink többsége előtt – sőt. E kétségtelen erények mellett azonban nem hallgathatjuk el, hogy Szabó Sipos Máté betanításában A varázsfuvola már a premieren úgy hangzott el, ahogy jobb helyeken csak egy repertoár-előadáson szabadna: csiszoltan, igényesen, de minden titokzatosságot, misztikumot, varázst nélkülözve. Csak remélhetem, hogy a dirigensnek adódik még módja bebizonyítani, hogy mindez nem az ő művészi korlátait tükrözi, csupán a színpadon látottaktól megbénult kritikus volt képtelen a maga teljességében befogadni interpretációjának értékeit.

Három éve, egy nem kevésbé lehangoló Szinetár-rendezés premierje után a következőképpen fejezhettem be kritikámat, utalva a felújítás egyetlen biztató momentumára: a produkciót „a mindent üdvrivalgással fogadó budapesti közönség meglehetős közönnyel hallgatta és csekély tetszésnyilvánítással jutalmazta”. Optimizmusra ezúttal nincs okom: ez A varázsfuvola bizony siker – s ez nem csupán a sokfelé hirdetett jegyeladási rekordban, de a tetszésnyilvánítás mértékében is tükröződik. Talán ez keserített el a leginkább ezen a borongós virágvasárnapon.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház