Giuseppe Verdi: Az álarcosbál – BÓKA GÁBOR kritikája a Magyar Állami Operaház június 7-i előadásáról
Eszem ágában sem volt kritikát írni erről Az álarcosbál-előadásról – a produkció régi, a szereplők is hosszabb ideje éneklik már szerepüket, és egyáltalán, előzetesen úgy tűnt, hogy ez a júliusi Álarcosbál-sorozat egyetlen célt szolgál: a turisták visszaszoktatását a hosszú ideig bezárt, most pedig jegyáraival a hazai nézők tekintélyes része számára megfizethetetlenné vált játszóhelyre. Mindez nem sok kedvet csinált a produkció újranézéséhez – pláne nem ahhoz, hogy sokszor megírt tanulságokat vonjak le ki tudja, hányadszor.
Esélytelennek gondoltam, hogy jó előadást látok majd, így az esélytelenek nyugalmával mentem az Operába – és szerencsére nem lett igazam.
Bizony, kedves olvasók, itt és most egy pozitív kritika következik!
Nem láttam a teljes előadás-sorozatot, mindössze egyetlen, véletlenszerűen kiválasztott estéjét (július 7-ét), így nincs rálátásom arra, hogy a teljes sorozat milyen benyomást keltett. Ez az egy előadás azonban kiváló volt, abból a ritka fajtából, amikor a művészi energiák egymást gerjesztik és mintegy hatványozódnak – amikor korábban nem kiemelkedő összetevők is váratlanul jó benyomást keltenek.
Ilyen például Rálik Szilvia Ameliája, amely persze már a felújítás idején (2018 áprilisában) is dicséretes alakítás volt – erényeit, mint színészi intenzitása és a jelenlét erőssége, az imponáló vokális teherbírás, a megformálás ízlésessége, kulturáltsága, hosszan sorolhatnánk. Ugyanakkor el kellett mondani róla a legkülönbözőbb kritikákban szinte imamalom-szerűen ismétlődő kifogásokat is: mindenekelőtt a hang lebegését, a bizonyos fekvésben tapasztalható nyersebb hangvételt, a mély hangok korlátozottságát – egyszóval bizonyos vokális fogyatékosságokat, melyek csak apróbb szeplők egy-egy szerepformáláson, de az abszolútumhoz mérten megemlítendők, és amelyeket a nagyközönség (ki tudja, milyen beidegződések alapján?) szívesebben néz el a művész repertoárjának amúgy is súlypontját képező német operákban, mint Verdinél. Rálik Szilvia mostani szereplése voltaképpen nem írta felül korábbi megállapításaimat –
csakhogy a pozitívumok most olyan meggyőző erővel kerekedtek az amúgy is súlytalanabb hiányosságok fölé, hogy egyszerűen méltatlannak tartanám ezt nem kimondani.
Lehet, hogy Rálik Szilvia nem ideális Amelia, de ezen az estén nagyon sokat tudhattunk meg tőle arról, hogy milyen is Amelia.
László Boldizsárt, ahogy mondani szokták, telibe találta Gusztáv szerepe. Az ő alakításaiban sokszor szembesülünk azzal a problémával, hogy eredendő színpadi személyisége bizonyos fokú ellentmondásban áll azzal a szerepkörrel, amelyre hangi kvalitásai alkalmassá teszik. Ezúttal mindig megbízható spinto tenorja bizonyos pillanatokban kifejezetten szárnyalt, színészi megformálása pedig, ha a Verdi által zeneileg koncipiált hamvas fiatalságot nem is, de
a karakter egyszer vagány, máskor naiv könnyedségét nagyon is pontosan érzékeltette
– miközben a lírai részletek megoldása is illúziókeltő volt. Több kiváló Gusztáv-alakítást láttam már magyar színpadon (közülük legelsősorban is Kelen Péterét) – hogy ezek között mi volt a minőségi sorrend, annak taglalása messzire vezetne, de közülük véleményem szerint ez a Gusztáv állt a legközelebb a megírt figurához.
Kálmándy Mihályról egy héten belül másodszor írok dicsérő szavakat egy nagyszerű alakítása kapcsán – ami felhívja a figyelmünket arra, hogy e jelentős művész munkabírása is figyelemre méltó: elvégre a múlt héten recenzeált Tosca-előadás csupán egy nappal követte a most szóban forgó Álarcosbált. Kálmándy alakítását
a rá mindig jellemző pontos, a megfelelő pillanatokban erős színpadi jelenlét és stílusos megoldásokkal operáló, igazi sötét baritonon megszólaló vokális megformálás jellemezte,
mely az egyik legerősebb tartóoszlopa volt a produkciónak.
Ulbrich Andrea Ulricája színvonalas, de hagyott maga után némi hiányérzetet. A vokális megformálás jó, általában véve úgy tűnik, hogy sikerült a művész számára új szerepkört találni (Az istenek alkonyában kiváló volt!), a rendezés megszokott Ulrica-kliséket lehántó beállítása pedig egyben a más szerepekben olykor szabadon hagyott, ezért szabadon tobzódó színészi eszköztárát is határozott keretek közé szorítja. Ez mind pozitívum – az egyetlen, ami minden vonatkozásban hiányzik az alakításból, a figurát körüllengő misztikum, amely választ adna a kérdésre, hogy dramaturgiai szempontból mi szükség van az egyetlen jelenetben szereplő jósnőre, és ami híven vissza tudná adni a szerep zeneileg megformált jelentőségét. Abban, hogy ebből kevés jön át, úgy érzem, a rendezés legalább annyira felelős, mint az előadó – de a beállítás hiányosságát Ulbrich Andreának sem sikerült szuggesztivitásával ellensúlyoznia.
Szemere Zita Oscar apródja vokalitás és figurateremtés tekintetében egyaránt ideális:
a hang könnyed, a szólammintázás elegáns, a színészi alakítás épp csak a kellő mértékben androgün.
Ha pár éve úgy éreztem, hogy az alakítás már készen áll, most hozzá kell tennem, hogy az minden tekintetben beérett – ezt méltán tükrözte vissza a kiemelkedő közönségsiker.
Cser Krisztián és Kovács István személyében egyaránt jelentős hanganyaggal bíró énekesek kapták meg az összeesküvők szerepeit, miáltal nőtt azok zenei – azaz zenedrámai – súlya. Fülep Máté észrevehetően volt jelen Christianóként (ami e szerep tekintetében önmagában is dicséret), Kósa Lőrinc pedig az évad során nem először tett tanúbizonyságot számottevő tehetségéről mégoly kis szerepekben is.
Leonardo Sini a harmadik olasz karmester, aki vezényli ezt a produkciót – ha lehetek ennyire szubjektív: nekem ő tetszett a legjobban. Idén ez a harmadik darab, amit Sini az Operaház társulata élén vezényel, magam valahol a jó színvonalú, de nem kiemelkedő Edgar és a kiváló Don Carlos között helyezném el a mostani élményt. A kidolgozás alapossága magasan felülmúlta az egyik decemberi Edgar-előadáson hallottakat, nem is beszélve a hazai sztenderdekről: e tekintetben a pár héttel korábbi Don Carlosszal versenyzett a produkció, sőt ahol a szólista jobb, meggyőzőbb teljesítményt nyújtott, felül is tudta azt múlni.
Vannak azonban olyan részei a darabnak, amelyeket (még?) nem sikerült meghódítania Sininek: ilyen mindenekelőtt a nagy szerelmi duett, amelynek megszólaltatása szintén kulturált, stílusos, jó, élményt adó – de egyelőre nem nagy zenélés.
De bárcsak ennyi, és nem több lehetne a kifogásunk minden repertoár-előadáson!
A produkció a zenei megvalósítás erényein túl, úgy gondolom, azért is mutathatott ilyen pozitív összképet, mert Fabio Ceresa a premier idején (általam is) némi fanyalgással fogadott rendezése időtállónak bizonyult: az alapvető emberi viszonylatok pontos beállításánál és értelmezésénél nincs benne több, az azonban szabatosan megvan benne (eminens módon hozzák is a szereplők); úgy tűnik, megannyi ennél eredetileg invenciózusabb produkciónak tesz sokkal rosszabbat az öregedés. Ez a tapasztalat arra utal, hogy repertoárszínházban hosszabb távon lehet a realista stílusú, azaz hagyományos színpadra állításokra építeni –
merthogy ne tévedjünk: ópiumbarlang ide, Renato festőként való beállítása oda, Ceresa munkája kőkonzervatív rendezés, amely a darab bizonyos kifejtetlenségeire vagy nehezen hihető mozzanataira próbál realista megoldást találni – szerintem sikerrel.
(Más kérdés, hogy ezek valójában nem kifejtetlenségek és nem nehezen hihető mozzanatok – csak ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a darabot nem realista módon kell színpadra állítani.) Összességében tehát a megbízható színpadi keret is elősegítette, hogy az alakítások legjobb formájukat mutassák – egészen addig, míg a színpadgép újbóli (sajnos immár rendszeresnek tűnő) leállása a báljelenet kezdetén le nem mészárolta a zárókép ügyes színváltozásokkal is megtámogatott folyamatosságát, nem kicsit rontva az évad egyik legforróbb sikerű operai estjének mérlegén.
Fotó: Kummer János, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház