Mein Wien – Jonas Kaufmann bécsi estje a Müpában. BÓKA GÁBOR kritikája a január 10-i koncertről
Kaufmann-koncertről írni hálás dolog: kattintásvadász korunkban egy olyan név, amelyre az átlagosnál jóval többen kíváncsiak, áldás szerzőre és szerkesztőre egyaránt. Ám erről a Kaufmann-koncertről írni – nehezen megoldható problémákkal szembesíti az operakritikust.
Először is: kell-e egyáltalán írnia róla? A műsor ugyanis kizárólag operettrészletekből és bécsi dalokból állt, s ez nem csak műfaji okokból állította választás elé az ítészt, de vokális következményei miatt is: a tenor-virtuozitásból – kevésbé körülményesen: magas hangokból – igen keveset kaptunk ezen az estén, nem is beszélve arról, hogy a koncert egy része – talán a húszas-harmincas évek hangulatát felidézendő? – erősítve szólt. Kezdjük ez utóbbi problémával: azt, hogy az erősítés Jonas Kaufmann esetleges hangi problémáit lett volna hivatva elfedni, kizárhatjuk – ugyanis olyan demonstratív egyértelműséggel szólt, hogy ezt észrevétlen segítségként alkalmazni felért volna egy hitelrontással.
Arról nem is beszélve, hogy a hangosítás nemhogy elfedte volna, de éppenséggel kiemelte a tagadhatatlanul jelentkező vokális problémákat – melyek között azonban korántsem a hangerő fogyását tarthatjuk elsősorban aggasztónak.
A hang „törése” – a magas és a mély fekvés karakteresen eltérő színe, a kettő közötti átmenet olykori kidolgozatlansága – azonban a néhány évvel ezelőtti, hosszan tartó válság óta mintha a korábbinál karakteresebben jelentkezne, s ez egy olyan program esetében, melynek jelentős része a közép- és mélyfekvésben mozog, akár zavaróvá is válhatott volna. Kaufmann persze hihetetlen tudatossággal és fegyelemmel küzd azért, hogy ezt elfedje, s hogy legalább egy-egy frázison belül ne szóljon hangja kétféleképpen. Küzdelmét a legtöbb esetben siker koronázza, de a jelek mégis figyelmeztetőek – néhány operaária e tekintetben még informatívabb lett volna.
Ami a műfaji kérdést illeti, az nem csak azért ejthetett gondolkodóba minket, mert operetteket hallottunk, de még inkább azért, mert nem azokat az operetteket hallottuk, amelyeket megszoktunk vagy vártunk. Ha Bécs, akkor Suppé, Johann Strauss, Millöcker, Zeller, majd – némi hazafias fenntartással, de elismerve az elismerendőt – Lehár Ferenc és Kálmán Imre. Az utóbbi két név a magyar hallgató számára az operett törzsrepertoárját jelenti, az előbbi négy a klasszikus korszak nagyjait, akik közül Strauss életműve immár bekerült a komolyzenei pantheonba – akárcsak Leháré, igaz, az övé jóval periférikusabban. Na de Stolz vagy Sieczyński, nem is beszélve a ráadásszámokban hallott dalokról és szerzőikről? Lehet az ő muzsikájukat komolyzenei alapokról indulva tolmácsolni? Nos, Kaufmann kiváló stílusérzékkel mérte fel, hogy a műsor mely részeiben működik az „operai” hangvétel – a Johann Strauss-darabok többségében, ill. A víg özvegy keringőduettjében –, és melyek azok, amelyekben ez tökéletesen stílusidegen volna – a határmezsgyén mozgó Kálmán Imrétől kezdve Stolzon át a bécsi dalokig. A papírforma persze az lenne, hogy Kaufmann az előbbiekben érezze magát otthonosabban, de meglepő módon épp ellenkezőleg történik:
míg a Strauss-félidő inkább hat kulturált feladatmegoldásnak, addig a 20. századi blokkban a sztár láthatólag lubickol: erről a sokkal földhözragadtabb, kisszerűbb, de éppen ezért talán mindnyájunkhoz közelebb álló zenei és szövegvilágról van több és személyesebb mondanivalója.
És ha a Strauss-részletekben még zavaróan hathatott a hang keresése (konkrét és átvitt értelemben), úgy a Stolz-részletek és a bécsi dalok – főleg a ráadások! – előadása során újra és újra ámulatba ejtett az érzelmi rezdülések, nosztalgikus hangulatok megidézésének megszámlálhatatlan vokális eszköze. Ha nem is a legbécsiesebb, de minden bizonnyal az egyik legszemélyesebb előadását ismertük meg ezeknek a daloknak Jonas Kaufmann jóvoltából.
A német világsztár nem egyedül érkezett lemezbemutató turnéjának budapesti állomására: vele tartott a Wien című lemezen duettpartnerként közreműködő amerikai szoprán, Rachel Willis-Sørensen, akinek dús, értékes szopránját ezúttal szólószámokban is megcsodálhattuk – A denevér Csárdása az első rész éppenséggel legjobban sikerült vokális produkciója volt (nem csak a magyar vonatkozás miatt aratta a legnagyobb sikert), s a második részben hallott Vilja-dal finom megmunkálása sem maradt el a Strauss-részlet kidolgozásának igényessége mögött. A lemezen közreműködő Bécsi Filharmonikusok és Fischer Ádám helyett a turnéra jóval alacsonyabb besorolású együttes és karmester vállalkozott, akik azonban a kíséret biztonságát gond nélkül látták el – ezért, és a zenekari számok hangulatos, bár nem elsőosztályú előadásáért köszönet illeti Jochen Riedert és a Prágai Kamarafilharmonikusokat.
Fotók: Posztós János / Müpa