Winterreise – Franz Schubert Téli utazása a BMC-ben. Az október 4-i előadásról KONDOR KATA írását olvashatják
Ha meg kellene nevezni a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál legnagyobb eredményét a hazai kulturális életben, akkor nem a kiváló fellépőket emelném ki, nem is csupán az itt megszólaló ritkán játszott műveket, hanem azoknak a különleges találkozásoknak a létrejöttét – művészekét és művekét egyaránt – amelyek az évad többi részében források és érdeklődés hiányában nem következnének be. Schubert Téli utazás című ciklusa nem gyakori vendég a dalestekben amúgy sem bővelkedő koncertéletünkben (bár az utóbbi években történt némi előremozdulás e téren), a Hans Zender-féle átirat megismerése már csak ezért is különleges alkalomnak számít. Ha hozzátesszük, hogy Mundruczó Kornél antwerpeni rendezését – amely eredetileg a mű zongorakíséretes változatára készült – is láthatja a hazai közönség, ráadásul egy nem a klasszikus zene világából érkező, ám izgalmas és összetett munkásságú előadó közreműködésével, azt hiszem, érthető, miért nevezem különlegesnek ezt az együttállást.
Zender hangszerelését nem sokkal az előadás előtt az est karmestere, Hámori Máté zseniálisnak nevezte. Amennyiben ezt a kifejezést abban az értelemben használjuk, hogy az átíró kellően árnyaltan interpretálta az eredeti művet, és megőrizte annak szín- és kifejezésbeli gazdagságát, akkor egyet kell érteni a dirigenssel. Ugyanakkor a zeneszerző nem is tett hozzá olyasmit a műhöz, amire egy jó zongorista ne lenne képes előadása során: jó kezekben egyetlen szál hangszer is meg tudja mutatni a darabnak az – átdolgozásban kétségtelenül kiemelt – mélyebb rétegeit. Nem állítanám, hogy nem akadnak a Zender-féle változatnak olyan pillanatai, amelyeknek önmagából fakadó értéke is van, a hatodik dalban (Wasserflut) például remek a kürtszóló, és a későbbiekben a fafúvósokat is izgalmasan használja a szerző, ám a mű egészét leginkább abból a praktikus szempontból lehetne igazán méltatni, hogy általa több muzsikus vehet részt Schubert csodás alkotásának előadásában.
Mundruczó Kornél rendezésében az úton levés motívumának sajátosan aktuális olvasatát adta, a kényszerből vállalt utazás, a menekültlét és az otthontalanság kérdéseivel foglalkozott. Az egyes dalok alatt a hátteret betöltő kivetítőn a szöveghez laza asszociációval kapcsolódó képeket látunk, általában az emberi élet legalapvetőbb tevékenységeivel: pihenés, táplálkozás, testápolás. Mit jelent embernek lenni? – teszi fel a kérdést a rendező. Mi az a minimum, ami szükséges az emberi létezéshez? Vajon elég az alapvető szükségleteket biztosítani az élethez? A filmrészleteken a menekülttáborok lakói néhány négyzetméternyi életterükön, szegényes lehetőségeikkel igyekeznek minél teljesebb életet élni, miközben minduntalan szembesülnek korlátaikkal, az életük szűk határaival.
A rendező jó érzékkel kerüli el a témaválasztásból fakadó veszélyeket. Egyrészt elkerüli a hatásvadász megoldásokat, a gyilkosság és öngyilkosság lehetősége is csupán a kézből formázott fegyver képében jelenik meg, a kitaszítottság és az üldöztetés fenyegetését pedig egészen nagyszerűen ábrázolja egy gyerekek által üldözött macskának (a sehová sem tartozás visszatérő szimbóluma) a jelenetsorán keresztül. Miközben jóformán semmi nem történik, fokozatosan érezzük a rejtőzködés, a menekülés feszültségét, az egyszerű, hétköznapi szituáció is egészen nyomasztóvá válik. Ugyanakkor a rendező a túl didaktikus megoldásoktól is óvakodik, nem ad kész választ a feltett kérdésekre. A kiinduló mű nem pusztán valamilyen, az eredeti témához laza asszociációval kapcsolódó, direkt mondanivalóhoz szolgál ürügyül, a színpadi adaptáció és az annak alapjául szolgáló darab szerves egységet képeznek. Ez újdonság a művész számos korábbi alkotásához képest, és miközben nem állítom, hogy ne születhetne értékes alkotás az interpretált műtől elrugaszkodva, eddig úgy éreztem, a rendező nem használja ki teljes mértékben az általa feldolgozott művekben rejlő potenciált.
A zenekar háta mögötti emelvényen a vetítéseken látottakhoz hasonlóan egy tábori ágy és néhány, az alapvető életfeltételeket biztosító tárgy foglalt helyet. Ezek között énekelte és játszotta a művet Szemenyei János, aki, bár a színházrajongók és a könnyebb műfaj kedvelői előtt már bizonyította muzikalitását és sokoldalú zenei készségeit, elsődlegesen nem klasszikus zenei énekesként meglepő választásnak tűnhet a Schubert-dalok előadására. A művész mégsem csupán alakításával nyújtott emlékezeteset: bár vokális produkciójában akadtak fogyatkozások, számos érték is rejlett benne. Az olyan technikai hiányosságok, mint a magas hangok és a forték nem kielégítő volta, nem tudták elhomályosítani a jó stílusérzékből, a dalok mélyebb jelentésének megértéséből – és az azt megfelelően kifejező hangból – fakadó kiérlelt, magas színvonalú művészi produkciót. Ilyen adottságok mellett a művésznek talán érdemes lenne mélyebben foglalkoznia a klasszikus zenei hangképzéssel.
Az Óbudai Danubia Zenekar nagyban kivette a részét a produkció sikerében. Zender átirata igen sok hangszerre ró komoly feladatot, és ezek a szólók vagy rövidebb effektek mozaikszerűen illeszkedtek egymásba. A zenekari muzsikusok éppolyan jól helytálltak egyénileg, mint tuttiban; különösen emlékezetes teljesítményt nyújtottak a fafúvósok, a kürt, illetve az ütőhangszerek. Hámori Máté biztos kézzel irányította a zenekart, akik pálcája alatt kiválóan megmutatták azt a sokszínűséget, ami által a zenekari változat úgymond „befogadhatóbbá” teszi a Schubert-művet. Az egyetlen probléma a színpaddal való együttműködés során adódott: a kis térből következő elrendezés miatt az énekes nem mindig látott rá a karmesterre, és ez néha szétcsúszást eredményezett, különösen az előadás első harmadában.
Nem túl gyakran hallhatjuk élőben Schubert Téli utazását; zenekaron, illetve szcenírozva pedig még annál is ritkábban. Bár esetünkben mindkét feldolgozás konkrétabbá tette az eredeti mű jelentéstartományát, ugyanakkor új nézőpontú továbbgondolásra is késztette a közönséget. Hiszen a nagy művek mindig képesek reflektálni a jelenünk kérdéseire.
Fotók: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest