Armel 8.1

Wolfgang Amadeus Mozart: Mitridate, Pontus királya – az Armel Operafesztivál október 16-i előadásáról MONA DÁNIEL írt kritikát

Mitridate_Armel_5
Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Mindannyian láttunk már olyan operát, melyben klasszis énekesek szerepeltek rettenetes díszletben és jelmezekben; vagy éppen kreatív volt a rendezés, csak nem akadt, aki megtöltse zenével. Erénye mindig van egy előadásnak, s ezen erények számával arányosan nevezhetjük őket sikeresnek és sikeresebbnek. A teljesség igénye nélkül vegyünk nyolc szempontot, és határozzuk meg félúton, tehát négynél azt a határt, ahonnan az előadás jónak nevezhető. Legyen tehát legalább ugyanannyi pozitívum, mint kifogás. Lássuk, az Armel Operafesztivál záróestje, Mozart Mitridatéja igényel-e service packot…

Énekesek… Az opera – bármennyire is összművészeti műfaj – sikert arathat ezzel az egy erénnyel. Nem baj, a grúz Tbiliszi Állami Opera és Balett produkciójának maradt még hét esélye, hogy megszerezze a bűvös négy jó pontot. Az énekművészek átlagos nívója sajnos nem haladta meg azt a szintet, melynél azt mondhatom: azt az egy hamiskás hangot megbocsátom. Az egyértelmű hölgyuralom (hét szereplőből öt) nem hozta meg a várt sokszínűséget. A nadrágszerepükbe túl jól belebújt énekesnők durvasággal, nyers hanggal próbáltak férfit alakítani. Nino Chachua (Arbate) hangja nem volt bántó, csak épp teljesen felejthető; Tatia Jibladze (Farnace) és Irina Taboridze (Sifare) esetében ez gyakran fordítva volt igaz, bár akadt az övéknél emlékezetesebb énekprodukció is. Az Ismenét alakító Salome Jicia nemcsak jelmezét illetően volt nőiesebb kollegináinál. Néhány pillanatig át tudott minket rántani a gyönyörködtető muzsika szférájába, komoly statisztikai változtatásra azonban ő sem volt képes. Irakli Murjikneli Marziója hangilag nem hagyott mély nyomot, ami aznap este inkább pozitívumnak számított.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Kiemelkedő énekes… Ha nem is az egész gárda, egy-két húzónév megmentheti a produkciót. Ilyen lehetett volna a címszereplőt megformáló Sébastien Obrecht. Ehelyett tekintélyét hangban is teljesen elvesztő király lett belőle, mikor belesétált a tizennégy éves Mozart csapdájába, és kétségbeesett falzettszerű feszítéssel, minden zenei ívet háta mögött hagyva igyekezett túlélni a magas hangokat. Ha valakit ki kellene emelni a produkcióból, az kétségtelenül a versenyszereplő Boram Lee lenne. A trillát fejrázással pótló, a hangmagasságokat nyakrángatásokkal segítő társai mellett ő énekelt a legképzettebben. Sugárzott belőle a tehetség, de egy egész operát ő sem tudott megmenteni.

Színészet és színpadi jelenlét… „Sajnos” egy szcenírozott előadás esetében az énekesek egyben színészek is. A színészek pedig nem tesznek olyan mesterkélt mozdulatokat, melyek még az operaszínpadon is giccsesnek, túlzásnak hatnak. Talán az alulpróbáltság az oka a temérdek tanácstalan mászkálásnak és gesztusnak is. Mint egy iskolai előadásban, az énekesek még a színpadon is civilként viselkedtek egészen addig, amíg meg nem kellett szólalniuk. (Néhol még utána is…)

Rendezés… Fontosságát szükségtelen részleteznem. David Sakvarelidze, a látottakból következtetve, annyi instrukciót adhatott énekeseinek, hogy belépésük előtt valamivel sétáljanak be a színpadra, ott a közönség felé fordulva, néhány semmitmondó karmozdulat kíséretében énekeljék el áriájukat, majd hagyják el a teret. Kritikát sem tudok e témában megfogalmazni, mert ötlet hiányában még hibázni sem hibázhatott a rendező.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Díszlet… Hűségesen követte a rendezést: nihil. Nina Kobiashvili kifejezéstelen ókori épületsort, az előtérben pedig ülőalkalmatosságként funkcionáló kőtömböket álmodott meg az operához. Külön megható volt látni, miként cipelik be kezükben a szereplők (élükön a hölgyekkel) az elméletben mázsás szikladarabokat. Letették, ahol le kellett ülniük, és leültek rá. Kötél tette izgalmassá a színpadképet, melyre Farnacét kötötték, ezzel szimbolizálva érzékletesen a börtönt. A fogságot biztosította, hogy a színpadon kívül hosszú percek óta igazgatták a kötelet, el ne döntse a hungarocell fát, mikor a szöveg szerint megkötözött lábú Farnace széles léptekkel beszalad a színpadra. A díszlet máskor is remekül szolgálta a jelenetváltásokat; a multifunkcionális elemek sokat segítettek a cselekmény követésében.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Világítás… Az egyetlen, amely igazzá tehette volna határtalanul ironikus kijelentésemet, a jó világítás. Ha a színpad aktív fele fényben, a következő jelenetre készülő énekesek pedig sötétben lettek volna, díszlet nélkül is sikeres lett volna az előadás. Ehelyett totál fényben állt a teljes színpad. Egyetlen meglepetésszerű hatásként Amiran Ananiashvili reflektorral arcon világíttatta a közönség egy szerencsés hányadát. A meglepetés csak ott hibádzott, hogy a fejgép fényébe Mitridatét szánták, aki csak jóval a felvillanás után érkezett meg, s akkor sem a fénykörbe. Pech.

Zenekar… Egy pont az előadásnak – a zenekar kiválóan játszott. Bár akadt bőven, ami elvonja figyelmünket, annyit azért hallani lehetett, hogy a Pannon Filharmonikusok megbízhatóan és precízen kísérték az énekeseket. Davit Kintsurashvili néhány kivételtől eltekintve ideális tempókat vett. Az énekesek gyakori ütemtelenségét, kapkodását, pontatlanságát érthetetlen módon és színvonalon követték le, így a zenei egységérzetünk sosem borult fel.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Zene… Talán nem szentségtörés, ha azt mondom: nem véletlen, hogy itthon 2006-ban mutatták be először a Mitridatét. Itt-ott felfedezni már Mozart zsenijének klasszikus zenei megnyilvánulásait, de mégiscsak egy tizennégy éves gyermek első opera seriájáról van szó. Ez a zene nem képes magában feledtetni minden egyéb tényezőt. Ezzel a zenével foglalkozni kell, alaposan átgondolt, mondandóban gazdag rendezéssel és professzionális előadókkal kell színpadra állítani ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást és elismerést.

Nyolcból egy. Akárhogy is nézem, egy jó zenekar kevés a sikerhez. A kérdés már csak az, honnan tanulta a közönség azt a végtelen udvariasságot, melyet a darab végén gyakorolt.

A teljes előadás megtekinthető itt