Aranyóra

A Bécsi Filharmonikusok Rolex-gálája a Milánói Scalában – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása a koncert tévéközvetítése nyomán

Milánóban fakadt dalra a jelenkor operaéneklésének három kiemelkedő csillaga, akik mellett karmesternagyságok és egy zongoravirtuóz is színpadra lépett. Mindez a Rolex Nagykövetek éves gáláján a Scalában.

Ó, mily nagyszabású műfaj e csillogó, már-már érinthetetlen operajátszás! Miképpen emlegetni szokták: a drámai megnyilvánulás legösszetettebb formája. A sznobizmus csúcsa, ahogyan csúfolni illik. Az operagála inkább ez utóbbi kijelentést dúcolja alá a maga fényes értelmetlenségével, párnázza ki aranypompában díszelgő öntetszelgésével. Egy áriaest általában egy vagy két tematika köré szerveződik, bemutat egy korszakot, egy zeneszerzői életművet, vagy éppen az előadó új lemezéről szemezget, ami jó esetben már önmagában meghatározza a műsor hangulatát (lásd Juan Diego Flórez Mozart- vagy Jonas Kaufmann Puccini-albumát!). Ha azonban többen énekelnek, úgy az egyszeri esemény általában egy nevezetes alkalomról, összességében azonban mégis inkább a közönségről szól. Ez nem feltétlenül ideális reklámja magának az operának – hiszen öncélúan egy-egy részletbe enged csak betekintést –, de kétségkívül vonzó a műfajjal ismerkedni vágyók, valamint a türelmetlenebb rajongók számára.

Mint egy elegáns, hűs borospincében, ahol rövid, de méregdrága kóstolók követik egymást. Ahol már maga az exkluzivitás elégedettséggel tölt el, és talán jobban is ízlik, mint a szájban hömpölygetett ital. 

A Scalában rendezett operagála első részben Gustavo Dudamel mindent elkövet, hogy a bécsiekből elővarázsolja Verdi pattogós, temperamentumos szellemiségét a szerző talán legismertebb, legtöbbet előadott nyitányában (A végzet hatalma), ám az eredmény néhol ellentmondásos. Talán Verdi és Bécs ellentéte volna ez? Yuja Wang kínai zongoraművész a Schumann-zongoraverseny (op. 54) után Vladimir Horowitz Carmen-variációiban csillogtatja meg egyedülálló virtuozitása különböző fokait, ugyanakkor a szélsebes tempónak néhol a mű egysége látja kárát.

Eltelik fél óra, függöny le. Lezárul egy lényegileg értelmezhetetlen, de kétségkívül rangos első rész, majd kezdetét veszi a szó szoros értelmében vett operaest. A pálcát innentől maestro Plácido Domingo tartja kézben, aki egyes pillanatokban – amikor a leghatározottabb dirigensi utasításokra lenne szükség – bizony nem áll a helyzet magaslatán.

Rolex-gála a Milánói Scalában

Jonas Kaufmann intim, és nem éppen gálaközönség-barát programját (Don Alvaro nagyáriája A végzet hatalmából, szerelmi kettős az Otellóból, valamint Halévy A zsidónő című operájának egy részlete) kiválóan ellensúlyozza a tehetséges, néhol zseniálisan ripacs Juan Diego Flórez. A perui tenor a nagy klasszikusokat húzza elő, játszi könnyedséggel – igaz, ezúttal magas C-k nélkül (Nemorino románca, valamint két Rómeó és Júlia-részlet). Szonja Joncseva hét hónapos terhesen tenorról tenorra, csókról csókra száll, Desdemonaként azonban elmarad az érzékeny, meghitt pillanat hiteles tolmácsolása. A ráadásban Flórez gitárt ragad, cucurucucúzik, markában tartja a közönséget, az est abszolút sztárja. Kaufmann a közelgő, bécsi operett-dallamokat felvonultató albumáról idéz, ezúttal Kálmán Imrétől – hallottuk már Budapesten is, akkor éppen magyar befejező sorokkal. A végén együtt traviatázik mindenki, tenorok és szoprán, „Libiamo…”, még Dudamel is megérkezik, nagy az öröm, még szerencse, hogy Domingo nem fakad dalra.

Az említett művészekben – az utánozhatatlan tehetségük mellett – egyvalami közös még: valamennyien a Rolex óramárka nagykövetei.

És bár az esemény a Scala akadémiájának oktatási tevékenységét hivatott támogatni, a szervezők nagyvonalúságára súlyos béklyóként nehezedik a megfizethetetlenség szimbólumává lett luxusmárka emblémája.

Nem opera, ellenben gála a legjavából, úri muri a Scala mesés épületében, ahol a mindenkori krőzus a visszajárót operacsillagokban szórja a nép elé. Domingo, Flórez, Kaufmann, Joncseva természetesen az esten is mind Rolex órát viselnek. A sznobizmus billogja. Előadáson persze mindez nem fordulhatna elő, szép is lenne, a Rolex-nagykövet Otello karórában hal meg, végül pedig csak az aprócska fogaskerekek kattognak tovább szüntelen.

Jelmez ez is, társ a frakk mellé. Megfizetett külcsín. És örülni kell a jónak, hiszen hiába az arany karperec, ha egyszer a műsor önmagában lebilincselő.