Anti-illusztrátor

Enchanted Forest – Anna Prohaska szólólemezéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Anna Prohaska: Enchanted Forest
Anna Prohaska: Enchanted Forest

Nem állíthatjuk, hogy az idén mindössze harmincesztendős Anna Prohaska neve, vagy pláne hangja különösebben ismerősen csengne a magyar zenebarátok fülében. Pedig a fiatal művésznő immár négy éve bejelentkezett a zenei világ élvonalába: 2009-ben lépett fel először a Salzburgi Ünnepi Játékokon, s ugyanezen évre datálódik első lemezfelvétele is (Pergolesi Stabat matere Bernarda Fink oldalán, az Akademie für Alte Musik Berlin kíséretével), melyet azóta több, elsősorban régi és modern zenét tartalmazó korong követett. A most tárgyalandó felvétel az előbbiek sorát gyarapítja: az Enchanted Forest, vagyis Elvarázsolt erdő címet viselő, nemrég megjelent CD nem csupán művészi színvonalával, de már műsor-összeállításával is felhívja magára a figyelmet.

A lemez programja a késő reneszánsztól az érett, sőt késői barokkig ível – fordított sorrendben: Vivaldi- és Händel-áriákkal nyit, és Monteverdi Lamento della nimfa című madrigáljával (avagy az Arianna című elveszett operából fennmaradt egyetlen jelenettel) zárul. A műsor tehát nem csupán tematikájában mondható izgalmasnak, amennyiben az erdő és az erdei lények, elsősorban a nimfák és azon belül is Daphné története körül forog, de jobban elmélyülve benne stílus tekintetében is érzékeny párhuzamok és tükröződések figyelhetők meg – például mennyire másképp szólal meg Monteverdi Ariannájának panasza, e lemondó, magába forduló világfájdalom, és a lemezt nyitó Vivaldi-ária szintén elhagyott nimfájának féktelen, pusztító dühe! Ez utóbbinak kifejezési eszközei között persze már ott találjuk a virtuóz koloratúrákat, melyek hibátlan kivitelezése Prohaska művészetének egyik legvonzóbb tulajdonsága az eredendő hangszépség mellett. Bizonyára lesznek, akik túl aprónak találják majd ezt a hangot, és technikai értelemben is lekicsinylik a művésznő által nyújtott teljesítményt – legyen meg e savanyújóskák öröme, ha egyáltalán eljut hozzájuk e CD. A magam részéről sokkal izgalmasabb, mert valóban problémacentrikus kérdésnek tartom azt, milyen Anna Prohaska elvi közelítése a zenéhez.

A zenetörténet e szóban forgó bő évszázada alatt rengeteget változtak a kifejezés módjai, lett légyen szó akár a kompozícióról, akár az előadásról – az alapelv azonban változatlan maradt: a barokk zene (és általában e korstílus művészete) nem átél, hanem illusztrál. Ennek felismerése és az előadásmódba való átültetése (pontosabban: visszaültetése) volt a múlt század historikus zenei forradalmának egyik kulcsmomentuma: korunk azon énekes nagyságai, akik a barokk zene területén is kiemelkedőt produkálnak, javarészt ezt az utat járják. Nem így Anna Prohaska, aki demonstratívan szembemegy a trenddel, és az érzelmek külső ábrázolása (mely, ismételjük, egyáltalán nem felszínesség, épp ellenkezőleg: stíluskövetelmény) helyett minden egyes áriához egyetlen általános érvényű érzelemmel közelít, majd ennek jegyében formálja meg. Ez bizonyos esetekben üdvözítő: Händel Apollo e Dafne című kantátájának Felicissima quest’alma-áriája a maga pasztorál-hangvételével, siciliano-lüktetésével a már-már földöntúli boldogság és nyugalom megtestesülése – e muzsikához illik az állandóság jegyében történő érzelmi közelítés. Épp ellenkező a helyzet a már említett Vivaldi-ária, az Alma opressa esetében (Licori áriája a Fida nimfából): a zaklatottság ezen interpretációban legfeljebb a zenekari játékban jelenik meg (így is történik, még ha a Jonathan Cohen vezette Arcangelo együttes játékából hiányolnunk is kell a Giardino Armonico túlfűtött érzelmi involváltságát), Anna Prohaska egyen színeket alkalmazó, a szöveg nüánszait egybemosó értelmezése azonban nem tudja élővé varázsolni e muzsikát.

A további részletek e két pólus között ingadoznak: a nyugalmas boldogságot, vagy épp beletörődést ábrázoló zenék előadása a pozitív, a heves indulatokat közvetítő részleteké inkább a negatív oldalhoz közelít. A lemez összességében nem ad választ a kérdésre, hogy Anna Prohaska anti-illusztratív barokkfelfogása elvi megközelítés eredménye-e, vagy csupán a művészi eszközök még nem teljes fejlettségéből adódik – a kétségtelen tehetség és muzikalitás mindenesetre ez utóbbira látszik utalni, vagyis bízhatunk abban, hogy a német-angol énekesnő még közel sem mondta ki az utolsó szót e repertoár tekintetében.

Enchanted Forest
Vivaldi, Händel, Purcell, Cavalli és Monteverdi áriái és madrigáljai
Anna Prohaska – ének
Arcangelo
Vezényel: Jonathan Cohen
Kiadja: Archiv Produktion / Universal