A szárnyalás mibenlétéről

Rendhagyó lemezkritika Marcelo Álvarez és Jonas Kaufmann lemezeiről. ÁDÁM TÜNDE írása

Jonas Kaufmann: Romantic Arias
Jonas Kaufmann: Romantic Arias

A véletlen úgy hozta, hogy nemrég két árialemezt hallgattam meg egymás után, amelyek számos ponton fedték egymást, de most nem összehasonlító lemezkritika következik, hanem valami nagyon nehezen megfogalmazható érzésről írnék: mitől érezzük szárnyalásnak az egyik produkciót, és mitől nem a másikat, miközben technikailag mindkettő magas színvonalú? Ízlés kérdése volna? Valamiféle kémia?

Nehéz műfaj az árialemez. Nem is mindenki szereti, mert csak kiragadott pillanatokat mutat a teljes szerep, teljes előadás helyett. De vajon mutatja-e valóban? Ki az, aki semmiből két-három percre tökéletes illúzióba ringatja a hallgatót, aki így nem éneklő tenoristát hallgat, hanem a megszólaló szereplőt? Mennyire vékony a határ a perfekt munka és a varázslat között? A jó szakember és a nagy művész között? Szinte semmi, mégis: ég és föld. Ezt nevezem én jobb híján szárnyalásnak – vagy a szárnyalás hiányának.

Itt az idő, hogy eláruljam, melyik két lemezről jutott mindez eszembe: jelenleg nagyon aktív, népszerű, világsztár-kategóriájú tenoristákról van szó, közös jellemzőjük, hogy egyiküket sem láthattuk még magyar színpadon – sajnos. Ám annál több HD-közvetítésben találkozhattunk velük. Marcelo Álvarez és Jonas Kaufmann egy-egy lemezéről beszélek, nem a legfrissebb egyikük diszkográfiájában sem, de zömmel a klasszikus tenorrepertoárt hozzák, így természetszerűleg bőven vannak egyezések a tracklisták között.

Álvarez 2004-es lemeze a hangzatos The Tenor’s Passion címet viseli, Kaufmann 2008-as lemeze pedig egyszerűen a témát jelöli meg: Romantic Arias. Közelebbről szemlélve a hátsó borítót, örömmel fedezzük fel, hogy azért nem csak a kötelezők szerepelnek, mint a Rodolphe-ária, vagy a Tosca két unásig ismert betétszáma. Na de nem elemezni kívántam a műsorösszeállítást, hanem megfogalmazni, miért érzem Marcelo Álvarez egyébként kitűnő lemezét sokszor lélektelennek, perfekt, ám unalmas produkciók halmazának, és miért érzem sokkal többször azt a bizonyos szárnyalást a Kaufmann-lemeznél. Miközben kedvelem az argentin művészt is, esetlen színpadi mozgásával és erősen korlátozott színészi képességeivel együtt – hozzátéve, hogy épp az utóbbinak köszönhetően lett olyan tökéletes Cavaradossi a Luc Bondy-féle Toscában a Metropolitanben. Persze, hogy magammal vitatkozhassak, ugyanebben a produkcióban szerepelt Kaufmann is, csak a müncheni szériában, méghozzá nem kevésbé meggyőzően, csak ő eljátssza a figurát, akit a kolléga zsigerből alakít.

Marcelo Álvarez: The Tenor's Passion
Marcelo Álvarez: The Tenor’s Passion

Ám hagyjuk a színpadot, hiszen lemezekről volt szó, az egy másik műfaj. Stúdióban, egy szál mikrofonnal szemben kell hihetőt sűríteni néhány percbe. Rögeszmém, hogy Rodolphe a lelke legmélyéből énekel Miminek abban a bizonyos első felvonásban, és az áriából sugárzik a vágy, hogy lenyűgözze a lányt, ugyanakkor az is, hogy megértesse vele mindazt, amit érez abban a percben. Tipikusan az a helyzet, amikor a szavakat már elégtelennek érezzük a kifejezéshez, még akkor is, ha éppen költőről beszélünk, a zene viszont szárnyal, és szárnyalnia kell a dalnak is. Álvarez nem szárnyal. Várom azt a kitörő örömet, boldogságot, amit egy-egy félsorba kellene sűrítenie, de nem kapom meg. Hasonlóképp érzem a Toscával is: mintha csak a hang volna, nem lenne mögötte az ember. És emberen itt a festőt értjük, nem az előadóművészt.

Kaufmann Rodolphe-ja szárnyal. Pedig ugyanazokat a hangokat énekli ő is. Talán jobban leplezi az éneklés tényét? Sikeresebben kelti azt az illúziót, hogy ebben a kényes fekvésben énekelni nem is jelent nehézséget? Hogy nem is munka, hanem magától értetődő, természetes folyamat? Ez volna a titok? A Perfekt és a Varázslatos között annyi volna a különbség, hogy ki leplezi jobban az éneklés munka voltát, ki hiteti el a hallgatóval, hogy könnyedén ugrál egyik szerepből a másikba?

Vagy csak misztifikáljuk ezt a dolgot, miközben nincs szó másról, csak egyéni ízlésről? Olyan prózai lenne a válasz, mint a döntés a krumplifőzelék és a spenót között? Kinek-kinek ízlése szerint? Akkor mégis lennie kell kémiának a dologban. Milyen érzéseket vált ki egy-egy kiejtett hang? És az előadó tudja-e szabályozni, milyen érzést fog kiváltani, mikor köztudottan másképp hallja magát, mint ahogy mások hallják őt?

És itt jön a csavar, ami semmissé teszi fentebbi okoskodásunkat: nemcsak az előadótól függ a hatás, hanem a lemezhallgató aktuális mentális, fizikai és egyéb állapotától is. Ebből a szempontból a lemez jobb kísérleti alany az élő előadásnál, hiszen ez nem változik, azonban a hallgató észreveszi, hogy ugyanaz a korong hétfő reggel még nem igazán tetszett, szerda délután már sokkal jobbnak találtatott, aztán már meg kellett követnünk Álvarezt az igazságtalanul kemény bírálatért: nagyon is tud hatni a lemeze, legfeljebb más eszközökkel vagy éppen sokadik hallásra. Tehát mégsem kémia, hanem elmélyült tanulmányozás? Nem volna kevésbé bosszantó, ha inkább örülnénk két jól sikerült lemeznek…?

Ha most igazi lemezkritikát akarnék írni, nyilván olyasmikkel jönnék elő, hogy milyen öröm a sekrestyés jelenléte a Recondita armoniában, ám felrónám az énekkari szólam hiányát a Nessun dormánál. Éppen azért írunk ilyeneket, mert ez megfogható, számonkérhető, na de mi köze ennek a lényeghez, a varázslathoz?

Ez egyszer megpróbáltam közelebb kerülni a megfoghatatlanhoz, amennyire szavakkal lehetséges. Elénekelni nem fogom, nézzék el nekem…