A politikus és a barbár

Étienne-Nicolas Méhul: Hadrianus – újkori világbemutató a Művészetek Palotájában, 2012. június 26. KONDOR KATA írása

Adrien: Philippe Do (fotó: Sylvain Marchand)

Mindig különleges alkalom, mikor egy olyan művet hallhatunk, amelyet több száz éve – Étienne-Nicolas Méhul Adrien (Hadrianus) című darabja esetében 1801 óta – nem adtak elő. Néhányakban ugyan felébred a gyanú: vajon nem volt-e jó oka a zenetörténetnek, hogy elfelejtette a művet, ám erre ezúttal a történelmi hátteret bemutató különböző ismertetőanyagokban megtalálhatjuk a magyarázatot: a francia forradalom korának sajátos politikai helyzete tehetett róla, hogy a darab mindössze néhány előadást ért meg. A művet hallgatva aztán maradék kétségeink is eloszlanak: szerencsésebb körülmények esetén az opera ma egyike lehetne kora népszerűbb darabjainak.

Mind a zene, mind a történet kellőképpen fordulatos, de azért még követhető: erre mutat, amit ma már felesleges találgatni, hogy lélektani alapossággal megrajzolt főhősében miért látta a korabeli közönség a gyűlölt osztrák császár (pozitív?) ábrázolását. Sokkal érdekesebb számunkra, hogy egy átmeneti korszakban létrejött alkotáson milyen nyomot hagynak kora sajátosságai, különböző zenei irányzatok felbukkanása mellett hogyan jelenik meg a dramaturgiában is világnézetek, viselkedésminták ütközése.

Habár Méhul élete nagyobbik része a XVIII. századra esett, ő volt az első zeneszerző, akit – persze a maitól némiképp eltérő értelemben – a „romantikus” jelzővel illettek. Már az opera nyitányában megjelenő, a rézfúvósok és ütősök dominanciájára épülő induló a XIX. századi történelmi operákat hívhatja elő emlékezetünkből. A későbbiekben is gyakori az említett hangszercsoportok szerepeltetése: mozgalmas tablókat festenek elénk, például az első felvonás csatajelenetében. Romantikus sajátosságként megjelenik még a szélsőséges érzelmek hangsúlyos ábrázolása, akár két szereplő ellentétes érzelmei esetén is. Erre jó példa az első felvonásban Adrien és az általa viszonzatlanul szeretett fogoly hercegnő, Émirène duettje, ahol a férfi dühödt bosszúvágyát festő zenéje és egy finomabb, a nő könyörgését jellemző muzsika kerül egymás mellé.
Ugyanakkor számos ponton a dramaturgia, a szereplők viszonyrendszere és valamennyire a végkifejlet is a klasszicista és a barokk hagyományt követi. Nem véletlenül, hiszen a szövegíró François-Benoît Hoffman a librettót Metastasio Adriano in Siria című műve alapján írta. A zene is mutat klasszicista jellemzőket, a vonóskar által dominált zenekari részekben ezek például egészen feltűnően érvényesülnek, habár a mű korábbi meghallgatási lehetőségeinek hiányából kifolyólag nem lehet megmondani, mekkora szerepe volt az interpretációnak – az Orfeo Zenekar és Vashegyi György karmester értelmezésének – ezek kiemelésében.

Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)

A mű konfliktusát a címszereplő, Adrien személyiségén keresztül ismerhetjük meg, a darab középpontjában az ő bonyolult jellemű figurája áll. Láthatjuk őt hivatalában és magánéletében, és a legproblematikusabb helyzetben: a kettő összefonódásában is. Bár győztes hadvezérként jelenik meg először a szemünk előtt, államférfi is, ennek megfelelően viselkedésére inkább egy politikus alkalmazkodóképessége, mint egy katona hajlíthatatlansága jellemző. Minden helyzetből a számára legjobbat igyekszik kihozni, taktikázik, magatartását mindig annak megfelelően alakítja, hogy az a számára legkedvezőbb eredményt hozza. Ezzel nem mindig jár sikerrel: ahhoz túl engedékeny, hogy ellenségei féljenek tőle, de ahhoz nem eléggé, hogy hálásak legyenek neki, miközben hol erre, hol arra hajló jelleme mindvégig bizonytalanságban tart minket: nagylelkű vagy képmutató volna? Hiszen miközben látszólag együtt érez foglyaival, a vágyott pártus rabnő visszautasítására dühöngeni kezd, és bosszúszomj ébred benne. Problematikus magánélete csak tovább árnyalja alakját: elhagyott menyasszonya, Sabine előtt szégyelli magát, ha tehetné, megfutamodna, elkerülné, hogy a nő szemébe kelljen néznie, mikor mégis találkoznak, kétségbeesve vádolja magát.

A művelt római politikus Adriennel szemben a „barbár” pártusok állnak, akik, vele ellentétben, nem hajlandók alárendelni elveiket az érdekeiknek: Cosroès király szinte fanatikusan küzd a rómaiak ellen, és akár az életét is hajlandó feláldozni a méltóságért, Pharnaspe pedig a szerelméről is lemondana a népe és hazája iránt érzett kötelességből. Érdekes kérdés – amely egy színpadi megvalósítás esetén a rendezőn múlna, esetünkben csak a hallgatóság gondolkozhat rajta –, vajon mivel érik el, hogy Adrien végül megkönyörüljön rajtuk: önfeláldozásukat látva a császár rájön, hogy a nemes viselkedés fontosabb lehet az érdekeknél, és ezért lemond szerelméről; vagy éppen ellenkezőleg történik: a kiváló politikus felismeri, hogy nem engedheti át az erkölcsi győzelmet ellenségének, míg lemondásával növeli dicsőségét népe előtt, és lekötelezheti a megszabadított pártusokat?

Ami az énekeseket illeti, az előadás sikere nagyrészt Adrien alakítóján múlik, mivel a szerep mozgékony, könnyed, de drámai kifejezőerővel is bíró tenorhangot igényel, tulajdonosának egyszersmind képesnek kell lennie az uralkodó összetett jellemének – koncertszerű előadás lévén ezúttal kizárólag hangi eszközökkel történő – bemutatására. Philippe Do nagyon nagy részben jó választásnak bizonyult, a hang szép, hajlékony, sokszínű kifejezésre képes, és az énekes nagy magabiztossággal rugaszkodik neki a merészebb figuráknak is, amire – az esetek többségében – minden joga megvan. A második felvonásban azonban erősen mutatkoztak rajta a fáradtság jelei – talán nem is volt teljesen egészséges, többször köhögött –, ennek leginkább magas hangjai és a Sabinéhoz énekelt, bűntudatát kifejező áriája estek áldozatul. Szerencsére a harmadik felvonásra jobban lett, így méltóképpen tudta betetőzni alakítását.

Sabine: Jennifer Borghi

Émirène szerepe ugyancsak próbára teszi alakítóját – a szólam nagy hangterjedelmet igényel, miközben sokat barangol a mélyebb regiszterben, időnként lágy és könnyed magasságokat követel. Gabriele Philiponet-nak szebbek is a mélységei, a magasabb lágéban a hang kissé élessé válik, de ezen, és némi túlzott vibratón kívül igazán semmit nem róhatunk fel az énekesnőnek: különösen a második felvonás eleji két áriájában győződhettünk meg róla, milyen jól bánik hangjával. Emlékezetesek voltak leheletfinom pianói, és ami a legfontosabb: minden ízében Émirène, amivel elkerüli, hogy az apjáért könyörgő fogoly lány figurája édeskéssé váljon.

Sabine-t Jennifer Borghi énekelte, aki azonban jóval kevésbé tudott beleilleszkedni szerepébe, szerepformálása és hangja sem okozott túl nagy élményt, néha kissé bizonytalan is volt, csak az utolsó felvonásbeli áriája dühödt futamaiban talált magára és okozott néhány szép pillanatot.
Cosroès szerepében Marc Barrard-t hallhattuk. Sajnos az énekes mélységei nem mindig feleltek meg a szerep kívánalmainak, nem is szólt túl szépen a hangja, de ahogy haladt előre a darab, magasságai egyre jobbak lettek, talán ezért is javult sokat az utolsó felvonásra az ő teljesítménye is. Philippe Talbot Pharnaspe szerepében korrekt, de nem túl emlékezetes alakítást nyújtott, az első felvonás duettje egy kissé kifogott rajta. Sajnos az együttesekben egyiküket sem nagyon hallottam, bár lehet, ez csupán annak köszönhető, hogy túl közel ültem a rézfúvósokhoz.
A kisebb szerepekben Nicolas Courjul és Jean Teitgen megbízhatóan teljesített, különösen az utóbbi szép, sötét és átütő erejű basszusát hallgattuk volna még.

Az Orfeo Zenekar Vashegyi György vezényletével a tőlük megszokott magas színvonalon muzsikált, játékukat precizitás és szépen kidolgozott hangzás jellemezte, és a rézfúvósok is megfeleltek hangsúlyos szerepük okozta elvárásoknak. A sikerhez a Purcell Kórus is nagyban hozzájárult, különösen a női kar szerzett kiemelkedően szép pillanatokat a harmadik felvonás győzelmi kórusában.

A Hadrianus zenéje igazán szerethető, problematikája pedig egy érdekes színpadi megvalósítás kiindulópontja is lehetne. Így az előadás végi jól megérdemelt tetszésnyilvánításra csak annyit mondhatunk: reméljük, nem 211 év múlva adják elő újra a darabot.

Fotó: Művészetek Palotája, Sylvain Marchand