Daniel Barenboim Bolygó hollandi-lemezéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája
Richard Wagner és Daniel Barenboim: vagy két és fél évtizede, az argentin születésű karmester–zongoraművész bayreuthi debütálása óta elválaszthatatlan nevek. A Ring emlékezetes, Harry Kupfer rendezte 1988-as produkciójának zenei betanítása és vezénylése után Barenboim nem érte be a legmagasabb csúcs meghódításával, valamint hang- és képfelvételen történő megörökítésével: teljes Wagner-ciklust álmodott, melyet részint Bayreuthban, részint az időközben irányítása alá került Berlini Állami Operaházban meg is valósított – az ezen előadásokon alapuló hangfelvételek pedig a Teldec címkéjével jelentek meg jórészt a kilencvenes években. Ezen sorozat ideiglenes záródokumentumát hozta ki új kiadásban a Warner Opera Collection-sorozatában: A bolygó hollandi, noha a kanonizált Wagner-életmű nyitódarabja, mégis utolsóként került Barenboim terítékére. (A sorozatzáró jelleg azonban valóban ideiglenes, hiszen Barenboim azóta új helyszínen, a milánói Scalában, és új lemezkiadókkal kooperálva további Wagner-felvételek készítésébe fogott.)
Aki sokat markol, az keveset fog – tartja a mondás; várható-e, hogy a feladatok és pozíciók között amolyan bolygó hollandiként cikázó Barenboim kiemelkedőt nyújtson a különleges elmélyülést és alaposságot igénylő Wagner-partitúrák előadásakor? Jelen sorok írója számára mindig is túlzottnak tűntek Barenboim művészi ambíciói – de sietek hozzátenni: pusztán mennyiségi szempontból. Amikor ugyanis e kivételes tehetséggel megáldott muzsikusnak lehetősége nyílik az elmélyült alkotómunkára (s naivan azt hiszem, hogy a lemezstúdiók lombikkörülményei ezt biztosítják), sokszor képes művészetével maradandó értéket teremteni. Jelen Hollandi-felvétel is rácáfol minden előzetes aggodalomra: a két kompaktelemez legfőbb pozitívuma éppen a karmesteri–zenekari teljesítmény. A mester kezei alatt villámok cikáznak, tengeri szél zúg, hullámok kavarognak – már a nyitány első pillanataitól kezdve sűrű drámaiság jellemzi megközelítését, s ezt (csaknem) végig sikerül is fenntartania. A kitűnő formában játszó Berlini Staatskapelle méltó partnere a karmesternek – különösen figyelemre méltó a rézfúvók határozott, már-már kemény, de mégis karcsú és kristálytiszta játéka, a Barenboim-hangzás egyik különös ismertető jele. Kár, hogy a túl visszhangos térben a rezek sokszor elnyomják a vonósokat, s így fontos zenekari effektusok válnak hallhatatlanná – ez sajnos sokat ront az egész lemezről kialakuló összképen.
Mint ahogy felemás benyomást kelt az énekesgárda is, és sajnos éppen a főszereplőket hallgatva vagyunk kénytelenek fejünket csóválni – vajon hányszor is kell ezt leírnunk mostanság Wagner-felvételeket hallgatva? Míg élő előadásban vagy DVD-ket nézve a színpad varázsa jótékonyan eltereli figyelmünket a (tisztelet a kivételnek) vokális hanyatlásról, addig a hangfelvétel kíméletlen őszinteséggel mutatja meg, hogy ami szól, az bizony ritkán említhető egy napon a „régi nagyok” produkciójával. Falk Struckmann Hollandi-alakítása például jelentéktelenségbe vész: a baritonista (akiről 1999-es budapesti fellépése nyomán jobb emlékeket őriztünk) egyszerűen nem rendelkezik kellő adottságokkal, hogy kitöltse szólamát – hangjának nincs teste, s a zenében megbúvó karakterek életre keltése iránt is érzéketlennek mutatkozik. Ez a seszínű szereplés különösen az első felvonásban okoz kínos perceket, s noha a továbbiakban határozottan emelkedik az alakítás színvonala, szimpátiánkat nem tudja elnyerni. Hasonlóan problematikus Jane Eaglen Sentája: a bő évtizede a legnagyobb házakban foglalkoztatott szoprán hajdani reputációját semmiben sem igazolja vissza ez a hangdokumentum, melyen magasságai a legtöbbször élesek és csúnyák, intonációja igen gyakran nem tiszta, s előadása nagyon sokszor a szerep, a szólam meg nem értéséről tanúskodik (így például a ballada finomkodó indítása ordító hiba – itt inkább effektusról, kiáltásról volna szó, mintsem szép zenéről). S bár tagadhatatlan, hogy a lírai részekben megmutatkozik valami kevés Eaglen tehetségéből (talán inkább a lírai vonalat kellett volna erőltetnie?), ez összességében nagyon kevés; még Barenboimot is képes kizökkenteni, aki Senta balladáját kifejezetten lagymatagon vezényli, az egész felvétel mélypontját érve így el.
A Budapesten többször szerepelt Robert Holl sem rendelkezik kiugró vokális adottságokkal: baritonális hangszíne nem különösebben vonzó, ráadásul jelen kontextusban nem is kontrasztál kellőképpen Struckmann hangjával. Csakhogy Holl valaki: ha nem is jelentős, de megbízható, jó énekes, aki egyrészt képes a hangjával karaktereket ábrázolni, másrészt az általa hangban megjelenített karakterek pontosak – és e kispolgári értékrendet képviselő figura kellően harmonizál is az énekes művészi kvalitásaival. Mellette Peter Seiffert Erikje szerez még kellemes perceket. Gondolhatunk akármit Seiffert hanganyagáról és személyiségéről a régi nagyokhoz képest, itt, ezen a felvételen egy karcsú, ugyanakkor vágós tenort hallunk, aki a neki való szerepkörben mozog – más kérdés, hogy pályája későbbi szakaszában már nem maradt meg e keretek között. De más felvillanyozó tenorélményt is tartogat a lemez: a kormányos kis szerepét a pályakezdő Rolando Villazón alakítja – s fel kell figyelnünk rá, hogy a manapság nem annyira kifinomultan muzikális, mint inkább lefegyverzően szép hangjával pazarlóan bánó énekes itt még valóban dalként formálja a számára megadatott kis számot. Mary számára még ennyi lehetőséget sem tartogat a partitúra, Felicity Palmer azonban e néhány hangban is képes észrevetetni magát.
A darab jelentős részét kitevő kórusrészleteket a Berlini Állami Opera Énekkara szólaltatja meg igényesen, tisztán, alapvetően szabatosan – csak éppen a valódi életteliség hiányzik produkciójukból: a matrózok cseppnyi durvasága, a mulatozó lányok leheletnyi dévajsága. A szólisták teljesítménye mellett ez is okozza, hogy némi hiányérzettel vesszük ki a lejátszóból a második korongot – ezt az érzésünket még a bolygó argentin ihletett vezénylése, mindenen átsugárzó műértése és -szeretete sem tudja pótolni.
Wagner: A bolygó hollandi
Falck Struckmann, Jane Eaglen, Robert Holl, Peter Seiffert – ének
Berlini Állami Operaház Énekkara
Berlini Staatskapelle
Vezényel: Daniel Barenboim
Kiadja: Warner Classics
Értékelés: 10/6