A betegség az orvosság?

A rózsalovag az Operaház Richard Strauss-fesztiválján – a június 5-i előadásról MONA DÁNIEL írt kritikát

Jun Märkl (fotó: Magyar Állami Operaház)
Jun Märkl (fotó: Magyar Állami Operaház)

A hangosbemondó szerint egy hajszálon múlt, hogy megírhatom ezt a cikket. 2014. június 5-én sorozatos megbetegedések miatt veszélybe került az Operaházban A rózsalovag előadása. Külön kiemelték, hogy Mester Viktória betegséggel küzdve is vállalja az estet, és a körülmények ellenére jó szórakozást kíván. Én pedig külön kiemelném, és ezzel előre lelövöm a poént: Mester Viktória leénekelte összes egészséges kollégáját.

A legkevésbé sem gonoszságból, de önkéntelenül árgus fülekkel lestem, mennyire hallatszik Mester Viktória hangján az említett betegség. A művésznő kvalitásai ismertek, de aki előtt mégsem, jelen előadás alapján megismerhette volna. Semmi oda nem valót nem éreztem hangjában, s a tapsból ítélve a közönség sem. Az opera első képe, Bátori Éva (a Tábornagyné) és Mester Viktória (Octavian) ágyjelenete kissé vontatottan indult. A rendezést és a díszletet tekintve sem állt el a lélegzetünk, és a két énekesnő sem kápráztatott el minket azonnal. Később viszont nem csupán társaikhoz képest kiemelkedő, de hírnevükhöz is méltó színvonalon énekeltek.

Octavian és Ochs báró: Mester Viktória és Kurt Rydl (fotó: Magyar Állami Operaház)
Octavian és Ochs báró: Mester Viktória és Kurt Rydl (fotó: Magyar Állami Operaház)

E rendezés két, színészi képességet is próbára tevő szerepe Octavian, illetve Ochs báró (Kurt Rydl). A bécsi „Mega Bass” nem először énekelte Ochs báró szerepét, csak idén három országban lépett színpadra ebben az antipatikus köntösben. Alakításában érződött a könnyedség és játékosság, melyből kettős vokális eredmény született. Egyrészről a közel hetvenéves basszistának talán már sok volt a színpadi móka és a megszokott megabasszus egyszerre történő biztosítása, így inkább a vizuális szórakoztatás felé mozdította el előadói mérlegét. (Félreértés ne essék, messze megfelelt az elvárásoknak, mindössze bizonyos jelenetekben talán túlvállalta magát.) Kifejezetten szórakoztató jelensége volt a darabnak. Másrészről a karakter, melyet megteremtett, szabadságot adott számára az énekszólamban is. A beemelt buffo-elemek a szerep megformálásának eszközévé váltak.

Semmilyen kompromisszumra nem volt azonban szüksége a már eddig is sokat méltatott Mester Viktóriának. Fekhetett, tekereghetett, hajlonghatott, kezénél-lábánál fogva lóbálhatták és az ágyra dobhatták, kristálytiszta hangokat varázsolt elő torkából. Zenész füllel lenyűgöző, s laikus nézőként is látványos és szórakoztató pillanatok voltak, mikor a nadrágszerepet játszó Mester Viktória nőt alakító fiút formált meg. A férfiúi gesztusokat amúgy is kiválóan alkalmazó énekesnő roppant mulatságosan játszotta el a pszeudonőt, de az énekszólamában megírt sűrű hangszínváltások, a különböző karakterek, hangulatok, álhangulatok, mögöttes érzések zenei megjelenítése érzékeny, precíz és professzionális interpretációt igényeltek és kaptak, s ez tette igazán emlékezetessé a produkciót. Régi törvény, hogy szórakoztatni, kifigurázni, bolondozni csak úgy lehet, ha az illető teljes mértékben birtokában van minden szükséges technikának. A fentiek alapján ugye nem kérdés, hogy Mester Viktória birtokában volt-e?!

A Tábornagyné, Annina és Valzacchi: Bátori Éva, Gál Erika és Megyesi Zoltán (fotó: Magyar Állami Operaház)
A Tábornagyné, Annina és Valzacchi: Bátori Éva, Gál Erika és Megyesi Zoltán (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az igazi betegség, melyet sokan elkaptak aznap este, a krónikus alulintonáltság, sőt nevezzük hamis gikszernek… Akitől a legkevésbé sem várnánk hangi bizonytalanságot, az egy énekes; mármint egy énekest alakító énekes. Az olaszária az opera különleges pillanata, határozottan zárt szám, mely nem kapcsolódik szorosan a cselekményhez, így válik feltűnővé és emlékezetessé. Fekete Attila tolmácsolásában végig rezgett az intonáció léce, feszültséget keltett bennem, olyan érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban leeshet. Kis szerep, de nagyon magas szintű szólam, a szó minden értelmében. A felugró záróhang sajnos csúnyán leszakadt.

De nem ez volt az egyetlen ezen az estén. A Sophie-t alakító Hajnóczy Júliának is volt egypár félreintonált pillanata, ám szerencsére elég idő és elég zene állt rendelkezésére ahhoz, hogy megmutassa, azok a pillanatok voltak a kivételek. Nem úgy a Szűcs Árpád alakította vendéglősnek, aki ahogy berobbant a színpadra, rögtön egy óriási gikszerrel mutatkozott be. Rá kellett jönnöm: nagy csibész ez a Strauss! Négyhangnyi recitativóban képes olyan akadályok elé állítani az énekest, melyek nagyon nehezen ugorhatók meg, és melyek megugrása a hallgató szemszögéből nem feltűnő dicsőség, meg nem ugrása azonban emlékezetes baki…

Nem Strausson múlt Tóth János teljesítménye. A rendőrbiztos hasonló irányból közelített szerepéhez, mint Kurt Rydl, de az ő mérlege teljes mértékben a színpadi játékot kísérő buffo-effektek felé billent. Sem minőségi hang, sem színpadi játék nem társult hozzá.

Sophie, Octavian és Ochs báró: Hajnóczy Júlia, Mester Viktória és Kurt Rydl (fotó: Magyar Állami Operaház)
Sophie, Octavian és Ochs báró: Hajnóczy Júlia, Mester Viktória és Kurt Rydl (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az est másik vendégművésze, Jun Märkl karmester is kettős érzéseket váltott ki belőlem. Néhol gyönyörű pillanatokat varázsolt elő a zenekarból – bár ezek a pillanatok Strauss zseniális hangszerelésének is köszönhetőek. Gyakran felborultak viszont az arányok, és a fúvósok elnyomták a vonósokat. Az első felvonás végén épp nem nyomták el, sajnos hallottam őket, és a tündérzenébe illő záróhangok igencsak bizonytalanul szólaltak meg a hegedűkön. A díszlettervező Julia Müer és a rendező Andrejs Žagars tisztességes munkát végzett. A harmadik felvonásra „felborult” díszlet az események vizuálisan megtámogatott felborulásaként is értelmezhető. Ügyesen használták ki a 90°-kal elfordult zugokat, és kreatívan helyezték el és mozgatták a szereplőket.

Külön dicséretet érdemel a világítástervező, kinek neve méltán került fel a szereposztásra. Kevin-Wyn Jones mesterien játszott az árnyékokkal, az Operaházban majdhogynem ismeretlen színű fényeket vetett be, és nem félt olykor alacsonyabb százalékon égetni egy-egy reflektort. Fény-kompozíciói segítették a dramaturgiát, változatosabbá tették a díszletet, egyszóval izgalmassá varázsolták a látványt. Biztos ő is beteg volt…

Fotók: Magyar Állami Operaház