85 éves Nicolai Gedda

BÓKA GÁBOR születésnapi köszöntője

Nicolai Gedda
Nicolai Gedda

Olyan világsztárt ünnepel ma a világ, akit aktív pályafutása során nem csak távolról csodálhatott a magyar közönség. Nicolai Gedda rendszeres vendége volt a Magyar Állami Operaháznak és koncert-pódiumainknak is. Pályafutása csúcsán érkezett hozzánk, és egy csapásra belopta magát a közönség szívébe – 1969-es operaházi debütálását bő másfél évtizedre nyúló fellépések sora követte.

Lemezei jóvoltából persze jól ismerték már a magyar operarajongók az ekkor már két évtizede a világ élvonalába tartozó svéd művészt. Az 1925-ben Stockholmban született Gedda már kisgyermek korában kapcsolatba került két, későbbi pályafutását alapvetően meghatározó tényezővel. Édesapja félig, nevelőapja (Mihail Usztyinov, a neves színész, Peter Ustinov távoli rokona) teljesen orosz származású volt, így Nicolai Harry Gustav kétnyelvű családban nőtt fel. Ezt tetézte, hogy gyermekkorában öt évig Németországban élt a család, ahol Gedda a német nyelvet is anyanyelvi szinten elsajátította. A különleges nyelvérzékkel megáldott fiú később az iskolában tanul meg franciául, latinul és angolul; az olasz nyelvvel magánúton ismerkedik. Bár Gedda kapcsán elsősorban a hangszépséget és a kifogástalan énektechnikát emlegetjük legfőbb erényként, nem szabad megfeledkeznünk arról sem: művészetében a szöveg értő tolmácsolása elválaszthatatlan a zenei megformálástól – többek között ez avatta kiváló dalénekessé is.

Don José
Don José

A nyelvtanulás mellett természetesen a zene is korán megérinti Geddát: nevelőapja nem csak kórustag, de a helyi orosz ortodox templom kántora is. A korai kapcsolat ellenére azonban Gedda banktisztviselőként kezdi pályafutását, s szinte a véletlenen múlik, hogy végül énekes lesz. A legenda szerint véletlenül említi meg egy ügyfelének, hogy szívese tanulna énekelni – mit tesz Isten, az ügyfél nem más, mint Carl Martin Öhman, a legendás svéd tenor, Jussi Björling mestere, s maga is neves Wagner-tenor. Öhman azonnal tanítványává fogadja a fiatalembert, s kezdetben pénzt sem fogad el tőle. A karrier gyorsan beindul: még svédországi debütálása előtt felfigyel rá Walter Legge, az EMI legendás producere, aki éppen a Borisz Godunov Grigorij szerepére keres tenoristát. A karmesterrel, Issay Dobrowennel együtt hallgatják meg Geddát, akit azonnal szerződtetnek – a lemez két évvel később jelenik meg, ez lesz Gedda első teljes operafelvétele, melyet több mint száz követ majd a következő öt évtizedben.

1951-ben már Giuseppe Di Stefano helyetteseként (ma covernek neveznénk) asszisztálja végig az Edinburghi Fesztivált. Hihetetlen, de csak ezután kerül sor stockholmi bemutatkozására: a Svéd Királyi Operában 1952-ben A lonjumeau-i postakocsis Chapeleau-jaként debütál. A postakocsis-dal ezt követően végigkíséri egész pályafutásán.

Innentől semmi sem állhat a világkarrier útjába. 1953-ban Karajan hívja a Scalába, ahol Don Ottavióként mutatkozik be. Pályafutása első évtizede nagyrészt Mozart jegyében telik: lemezfelvételei többségén is a salzburgi mester műveit szólaltatja meg, s a világ színházai is főleg Mozart-tenorként foglalkoztatják. Akadnak persze kivételek: Párizsban az Oberon Hüonjaként lép fel először, a Metropolitanbe pedig már a Faust címszereplőjeként érkezik meg 1957-ben. Az évtized végétől kezdődően repertoárja folyamatosan bővül francia szerepekkel: Don José, Werther, Des Grieux mellett mindinkább birtokba veszi a belcanto tenorszerepeket, valamint Verdi és Puccini spintoszerepeit is. Szinte korlátlan magassága olyan hanggyilkos szerepeknek is avatott tolmácsolójává teszi, mint a Tell Vilmos Arnoldja vagy A puritánok Arturója.

Ágai Karolával
Ágai Karolával

Úti céljai közül sokáig feltűnően hiányoznak a szocialista országok – a jég csak a hatvanas évek végén törik meg, amikor Ágai Karola rábeszélésére Magyarországra látogat. Kiváló énekesnőnk így mesélt az esetről három éve adott interjújában:
„…sokat győzködtem, hogy a közönség nem tehet arról, milyen politikai rendszer van Magyarországon, és hogy minden bizonnyal jól fogja érezni itt magát. Végül is elfogadta a meghívást, de csak azzal a feltétellel, ha velem énekelhet. Megtisztelsz – mondtam. Nagyon aranyos ember, és nagy művész, tüneményes kolléga. Árad belőle a művészet. Ez adottság, de azt hiszem, ehhez elengedhetetlen, hogy valaki emberileg is nagyszerű legyen. Van egy fényképem, ami Gedda pesti Faust-vendégszereplésén készült. Meg se kell szólalni mellé, a kép pontosan megmutatja, hogy mit fejez ki rajta Gedda, miről szól az, amit akkor éppen énekelt. Benne van minden: a fiatalság, a szerelem, a boldogság, az élet. Ebben az egy mozdulatban. A lelke van ott azon a fényképen. Vele egész előadáson létrejött az a bizonyos pingpongjáték: ütöttem a labdát, aztán visszakaptam. Máskor hiába ütöm a labdát – az csak lepattan. Pedig a kölcsönösség lenne a mi művészetünk lényege… A Fauston kívül a Rigolettóban, a Luciában és a Traviatában is felléptünk együtt Budapesten. Az első siker meggyőzte, és attól kezdve szívesen tért vissza. Belátta, hogy szép és fontos az elvekért kiállni, ám a közönséget nem szabad megbüntetni.” A siker valóban meggyőzte: ettől kezdve nem csak hazánknak lesz rendszeres vendége, de a keleti blokk más országaiban is gyakran megfordul. Moszkvában rendszeresen ad nagy sikerű dalesteket orosz szerzők műveiből, Bulgáriában lemezfelvételt is készít.

A Magyar Állami Operaházban a Faust címszerepében mutatkozik be 1969. szeptember 19-én. Az előadásról szóló kritikájában Abody Béla már a darabválasztást is különlegesnek minősíti: „Szokatlan, merész bemutatkozás: nem sok világsztár vállalja a kockázatot. Gondoljunk vissza az elmúlt évtizedekben hazánkba látogatott „osztály feletti” vendégtenorokra, a Faust címszerepében egyikük sem debütált nálunk.” A szerep elsősorban jellemformálás terén megmutatkozó nehézségeinek elemzése után így folytatja a kritikus: „Gedda azonban mégis csatát nyert. Vállalta az egyetlen járható utat – s ez nálunk, ha kellő következetességgel csinálja valaki, kellemes feltűnést kelt – : énekelt. Szépen, pontosan, érzelmesen, de nem a sokszor hallott (és soha meg nem szokható) érzelgősséggel, amatőr-poézissal. Inkább diszkrét hatásokkal dolgozott, de a kellő pillanatban megnyitotta a kiskaput, amin át rácsodálkozhattunk a matéria aranytartalékaira. Karcsú, formás, a francia gótikára emlékeztető középregiszter a fő jellemzője, de súlyosabb terheket is megbír; az első képbeli monológ a nehezebb és mélyebbről jövő hangokat is bemutatja, s az ária magas „c”-je e pillanatban a világ majd minden hőstenorja számára elérhetetlen fényű, tömörségű és erejű.” A szokatlan bemutatkozást több folytatás is követi: a későbbiek folyamán még három alkalommal lép fel Gedda Faustként az Operaházban.

Gounod: Faust – Faust kavatinája

Tamino
Tamino

Verdi-szerepben is bemutatkozik ekkor Gedda, mégpedig a Rigoletto mantuai hercegeként, amit két évvel később újra énekelt Budapesten; új szerepként a Traviata Alfrédját énekli 1971-ben. A fellépés kapcsán Kertész Iván ismét csak a művész technikai perfekcióját emeli ki: „Mi Gedda titka? Mindenekelőtt az, hogy az énekesi „szakma” minden csínját-bínját tökéletesen ismeri. Nagyon sok mindent tud, és számtalan eszközét nem is rest felhasználni. Szépen példázta ezt a Traviatában Alfréd második felvonásbeli áriájának tolmácsolása. Ez az ária nem tartozik a mutatós szólószámok közé, előadását a publikum általában nem szokta az udvariassági tapsnál többel honorálni – Gedda pedig hosszan tartó, viharos ovációt ért el vele. Dallamformálása rendkívül hajlékony és kifejező, frázisainak vonalát mindig a drámai mondanivaló szabja meg. Számára mindegy, milyen vokálist kell énekelni és melyik regiszterben, hangja végig, egész terjedelmében teljesen kiegyenlített. Ha egy piano dallamot crescendálni kell, e feladatot meg tudja oldani úgy, hogy közben csak a mezzo-pianóig jut el. Akinél már az ilyen kis dinamikai változások észrevehetők, annál az igazi forte óriási jelentőséget kap. És valóban: az ária gyors részének (a végén pompás, energikus kétvonalas C-vel) frenetikus hatása volt.” Újdonságként azonban ízelítőt kapunk Gedda színészi játékának néhány momentumából is: „Alfred Germontja színészileg is alaposan végiggondolt, részletesen kidolgozott alakítás. A darabot úgy kezdi, mint egy rajongó kamasz és ezt következetesen végig is viszi egészen addig, míg csak meg nem kapja Violetta szakító levelét. Ez a szerepfelfogás kétszeresen is indokolt. Elsősorban azért, mert valóban gyermeki naivitás kell ahhoz, hogy valaki – a múlt században és Alfréd társadalmi helyzetében – tiszta szerelemre gyulladjon egy félvilági hölgy iránt. Másodsorban pedig éppen ez az infantilis rajongás motiválja a fiú lehetetlen és gonosz viselkedését, amikor – hirtelen visszazökkenve a sivár és szomorú valóságba – a nagy nyilvánosság előtt szörnyű botrányt rendez, és kegyetlenül megalázza régi szerelmesét.”

Verdi: Traviata – Violetta és Alfréd kettőse, I. felv. (Violetta szerepében: Anna Moffo)

Nemorino
Nemorino

Egy évtizeddel később, 1981-ben Gedda ismét Alfrédként lép fel az Erkel Színházban, az előadás azonban súlyos magánéleti válság közepette találja, ami alakításán is érezhető nyomot hagy. „Az előadás során többnyire szomorúan csóváltuk fejünket – írja beszámolójában Várnai Péter –: hiába, Gedda már 56 éves… Ezzel magyaráztuk, hogy hangja zengett, de nem azzal a fénnyel, mint régen; a cabaletta végén megszólalt a magas Cé, de nem azzal a könnyed magától értetődőséggel, mint évekkel ezelőtt (egy felejthetetlen Faust-cavatinában), sőt elég nehezen; a lírai frázisok nem voltak már olyan puha-melegek, mint valamikor; s még a színészi játék is megszürkült kissé. Mindez kissé érthetetlen is volt azok számára, akik pár nappal korábban jelen voltak csodálatos dalestjén. Aztán megtudtuk, hogy két órával az előadás előtt értesült Gedda arról, hogy édesanyját baleset érte… Második előadását le is mondta, és hazasietett hozzá. Íme a példa: a művész olyan érzékeny alkat, hogy ez pszichés trauma ennyire gátolja!” A közönség szerencséjére Gedda két évvel később visszatért, hogy egy felejthetetlen Cavaradossival búcsúzzon a budapesti operaszínpadtól. A magyar operajátszás korabeli rangját pedig jellemezze az a puszta tény, hogy a Gedda által lemondott Szerelmi bájital-előadásba – Luigi Alva ugrott be…

Donizetti: Szerelmi bájital – Nemorino áriája, I. felv. 

Puccini-szerepet azonban már korábban is énekelt nálunk Gedda: 1976-ban a Bohémélet Rodolphe-ját szólaltatta meg. Hangja teljében volt ekkor: „ez a nagy pályatársaiénál karcsúbb, csodálatos fényű tenor szebben szól, mint valaha; zenei-technikai kvalitásairól csak felsőfokon lehet beszélni. Gedda értékelésekor alig merül fel az alakítás gondolata, olyan vételen természetességgel él a darabban. A legcsekélyebb manír nélkül beszéli a Bohémélet konverzációs nyelvét; korlátlan eszköztárából csak annyit használ fel, amennyit az adott pillanat megkíván” – jellemzi a látottakat Komlós Katalin a Muzsika hasábjain. (Az Erdélyi Miklós dirigálta előadáson Mimit Andor Éva énekelte, aki szintén kiérdemelte a kritikus elismerő szavait.)

Puccini: Bohémélet – Rodolphe áriája 

Lohengrin
Lohengrin

A végső csúcsokat ostromló művész 1983-as Cavaradossijáról Fodor Géza számolt be a legrészletesebben. Elemzése új megvilágításba helyezi Gedda színészi és énekesi kvalitásait: „Gedda jóformán semmiféle színészi alakítást nem nyújt ebben a szerepben. Többnyire igen laza, pihenő tartásban áll a színpadon, az alak azt a lágyan hullámzó fordított S vonalat veszi fel, amely Praxitelész óta az európai művészet alakkompozíciójának egyik kedvelt motívuma, s amely kétségkívül illik Cavaradossi lovaghoz, bár elképzelhető volna, hogy a számára nem egészen zökkenőmentes cselekmény olykor fizikailag is megmozgassa. Ám a viselkedés hanyag eleganciájánál jóval érdekesebb volt, hogy Gedda, aki ezen az estén valószínűleg torokbántalmakkal küzdött, színpadi jelenléte folyamán mindvégig hangszálai állapotával törődött leginkább: krákogott, köhögött, nyelt, beénekelt stb. Amikor azonban énekelni kezdett, a hangban és csak a hangban megjelent Cavaradossi. Gedda egész szereplése úgy is leírható, mint torokköszörülés és éneklés váltakozása, ami a Levéláriában odáig ment, hogy az énekes az egyes frázisokat elválasztó szünetekben is a hangját hozta rendbe, majd a költői kifejezés legmagasabb szférájában folytatta az éneklést. Átélésnek sehol semmi nyoma nem volt, Gedda csak a hangjával bajlódott és énekelt, minden álemfázis és mímelt érzelmi-lelki élet, minden művészi misztifikáció nélkül csak egyszerűen énekelt, ebben az éneklésben azonban egy emberi lélek tárult fel. Persze megfogható és leírható, hogy a „Son qui!” fordulatnál a hang miként telt meg fénnyel és melegséggel, hogy a kényes hangok, az I. felvonásbeli h és a II. felvonásbeli aisz micsoda biztonsággal és kvalitással szólaltak meg, hogy az „O dolci mani” légies pianissimója milyen gyöngédséget fejezett ki, hogy Gedda micsoda titkokat tud a Puccini dallam frazeológiájáról, belső életéről, de hogy a tökéletes megformáláson túl és minden átélés híján itt mégis mitől lelkesült át a hang, s vált sugárzóan tartalmassá, miért lett több ez az éneklés leírásnál és illusztrációnál, s jelenítette meg az ábrázolt embert, az… rejtély számomra… Az efféle tapasztalatok csupán arra figyelmeztetik a kritikust, hogy bármennyi „paraméterét” ragadja is meg egy produkciónak, a döntő metamorfózis, hogy egy figura megjelenik-e az alakításban, vagy sem, megmagyarázhatatlan marad.” (Az emlékezetes Tosca-előadáson Gedda partnerei Rohonyi Anikó és Berczelly István voltak, vezényelt Medveczky Ádám.)

Puccini: Tosca – Levélária 

Cigánybáró
Cigánybáró

Rövid áttekintésünk során még csak utalhattunk a dalénekes Geddára, aki budapesti dalestjein jócskán gazdagította a dalrepertoárról alkotott ismereteinket: a német Liedek mellett francia és szláv szerzők dalait énekelte, ráadásképpen pedig szívesen szólaltatott meg egy-egy népszerű olasz vagy spanyol melódiát.

Csajkovszkij: Don Juan szerenádja 

Gedda pályafutása számokban kifejezhetetlen. Több száz hivatalos lemeze mellett megszámlálhatatlan kalózfelvétele kering a gyűjtők között. Repertoárja felmérhetetlen: a barokktól (Gluck-operákban éppúgy fellépett, mint Rousseau Falusi jósában vagy Rameau Platée-jában) Wagneren át (csak pár alkalommal, de a Lohengrin címszerepét is énekelte), a szláv szerzőkön keresztül (az orosz operák mellett elénekelte Smetana Daliborját is) olyan huszadik századi komponisták operáiban is fellépett, mint Claude DebussyHans PfitznerSamuel Barber vagy Rolf Liebermann. Ma is aktív: noha a szerepléstől 2001-ben adott dalestjei után végleg visszavonult, még ezt követően is készített lemezfelvételt (Altoum császárt és az Idomeneo főpapját énekelte fel a kétezres években), és rendszeresen fogad tanítványokat.

Három magyar vonatkozású felvételével köszöntjük a művészt születésnapján: Goldmark Sába királynője című operájából Asszád áriájával, illetve egy-egy Lehár Ferenc– és Kálmán Imre-operettdallal.

Hermann
Hermann

Nicolai Gedda fellépései a Magyar Állami Operaházban:

1969. szeptember 19.: Gounod: Faust (címszerep)
1969. szeptember 23.: Verdi: Rigoletto (a mantuai herceg)

1971. január 27.: Verdi: Rigoletto (a mantuai herceg)
1971. január 29.: Verdi: Traviata (Germont Alfréd)

1973. június 14.: Gounod: Faust (címszerep)
1973. június 16.: Gounod: Faust (címszerep)

1976. június 3.: Puccini: Bohémélet (Rodolphe)
1976. június 5.: Gounod: Faust (címszerep)

1980. február 20.: Donizetti: Lammermoori Lucia (Edgar Rawenswood)
1980. február 24.: Csajkovszkij: Anyegin (Lenszkij)

1981. március 10.: Verdi: Traviata (Germont Alfréd)

1983. november 28.: Puccini: Tosca (Mario Cavaradossi)

Hasznos linkek:

Nicolai Gedda nem hivatalos honlapja
Letölthető Gedda-felvételek