Személyes emlékeink – BÓKA GÁBOR és VÉTEK GÁBOR írása
Noha nem vezetek statisztikát, alighanem Berczelly István az az énekes, akit a legtöbb szerepben láttam, mióta csak operába járok. Pedig ez a húsz esztendő korántsem fedi le a ma születésnapját ünneplő művész operaházi tagságának negyvenhárom évét – és akkor még nem beszéltünk arról az 1965 és 1970 közötti öt esztendőről, míg a debreceni Csokonai Színház operatársulatában lépett föl. Ha mégis megpróbálom összesíteni Berczelly-élményeimet, legalábbis a megformált karakterek számát illetően, jó bölcsészként bizonytalanul elakadok húsz fölött – de hát mit számít ez? Hiszen aki csak egyszer is hallotta Berczellyt – mit hallotta! akár csak látta őt némán bejönni a színpadra – pontosan tudhatja, hogy esetében nem a mennyiség minőségbe való átcsapásának adózunk csodálattal, akár a pályán töltött évek számát, akár a szerepek hosszú sorát, akár azok némelyikének kivételes terjedelmét vizsgáljuk.
Talán furcsán hangozhat, de Berczelly művészetét akkor is jól ismerhetjük, ha csupán egyetlen szerepben láttuk. Kevés művészt ismerek, aki – kedvelt zsurnalisztafordulattal élve – ennyire egy tömbből faragott alakításokat lenne képes nyújtani. Mindez nem dicséretbe rejtett bírálat; épp ellenkezőleg. Korunk színházművészetének (és ebből a szempontból az operajátszást sem kezelhetjük külön) egyik legfontosabb változása a megelőző évtizedekéhez képest a nagy színpadi egyéniségek hiánya – azoké, akik (mint a közönség szeretettel, s mint a kritika általában bírálóan említi) mindig „önmagukat játsszák”. A fogalmazás persze pontatlan, hiszen a néző aligha ismerheti e nagy művészek valódi személyiségét – pláne az olyanokét, akik nemhogy a bulvárt, de egyáltalán mindenfajta civil megnyilatkozást jószerivel egész életük során elkerültek. Berczelly István ilyen régi vágású művész. Hangi adottságai az első évek útkeresése után kijelölték számára előbb a hősbariton, majd később mindinkább a basszbariton szerepkört, olykor egy-egy tőrőlmetszett basszusszereppel kiegészülve; markáns színpadi egyénisége pedig mindinkább a nagy intrikus-figurák, illetve Wagner szerepeinek megszólaltatása felé terelte pályáját. Ritkábban ugyan, de alkalma nyílt arra is, hogy humánus eszméket képviseljen a színpadon: a Nabucco Zakariásaként, Rossini Mózesének címszerepében, A varázsfuvola öreg papjaként (e terjedelmileg nem nagy, ám a mű dramaturgiájában annál fontosabb szerepet sem előtte, sem azóta nem hallottam mástól olyan jelentőségteljesen, mint tőle) – és ezen alakítások sorában említeném az évről évre ismétlődő passió-szerepléseket a Deák téri evangélikus templomban, ahol Berczelly István immár évtizedek óta rendszeres megszólaltatója Jézus szólamának a két Bach-oratórium valamelyikében.
Művészi alázat: a legelső szókapcsolat, ami Berczelly Istvánról eszünkbe juthat. Hangjának érésével, adottságainak változásával együtt folyamatosan új és új feladatokat vállalt, nem ragaszkodva a már megszokotthoz, vagy ami még rosszabb – az elmúlthoz. A hajdani Nabucco a hang mélyülésével Zakariássá lett; minden baritonszerepek legnagyobbikát, Hans Sachsot a pálya későbbi szakaszában magától értetődő természetességgel cserélte fel a művész Veit Pognerre. Persze régi szerepeiben is képes időről időre megújulni: három Fidelio-rendezésben, több mint harminc éven át énekelte Pizarrót – az utolsó két produkció ismeretében mondhatom, alakítása mit sem vesztett félelmetességéből, erejéből.
Közel a hetvenöthöz ma is új szerepeket tanul, új produkciókba áll be, és nem érzi rangon alulinak személyiségének formátumát kisebb terjedelmű szerepeknek kölcsönözni. A hajdani Wotan és Hagen az elmúlt évadban mint a Don Giovanni kormányzója, a Rigoletto Monterone grófja vagy éppen az Aida fáraója minden egyes megszólalásával tanúsította azt az elcsépelt igazságot, hogy nincs kis szerep. A néző-hallgató hálás lehet, hogy rendszeresen találkozhat valakivel, aki nem csupán magasrendű művészetet közvetít, de a nagyság már-már ismeretlen dimenzióját is megvillantja számára; így hát nem egészen önzetlenül kívánunk még sok, a pályán eltöltött nagyszerű évet Berczelly Istvánnak!
Nagy örömömre szolgál, hogy a mai napon ismét olyan művészt köszönthetek születésnapja alkalmából, aki az operaműfaj iránti érdeklődésemet egészen gyermekkorom óta meghatározta. Berczelly István, a Magyar Állami Operaház Liszt-díjas kiváló művésze és jelenleg is aktív örökös tagja kiváló példával szolgál nem csupán az olykor fiatalabb pályatársait is háttérbe szorító hangi időtállóság, hanem a basszbariton szerepkör szinte teljes skáláját felölelő repertoárja szempontjából is. Az interneten fellelhető Színházi Adattár szerint hetvenhét bemutatóban részt vállaló Berczelly István főbb szerepeinek puszta felsorolása is önálló értéktényezőt jelenthet, mely híven árulkodik a sokoldalú művésznek a Magyar Állami Operaház legutóbbi négy évtizedére kiterjedő jelentős alakításairól.
Személyes élményeim összefoglalását azért is tartom igen fontosnak, mivel Berczelly István előadásában szégyenletesen kevés hanganyag maradt ránk a különböző hanglemezcégek, így elsősorban a Hungaroton kínálatában: tehát fontos, hogy e jeles napon megemlékezzünk egy olyan művészről, akit a fémesen izzó magas regisztertől a dús mély hangokig terjedő ambitusa egyaránt alkalmassá tett nem csupán a magasabb fekvésű hősbariton- és a tipikus basszbariton-, hanem a súlyos basszusszerepek interpretálására is. E tényt híven illusztrálja, hogy szerepei között tallózva megtalálhatjuk egy adott operán belül a bariton- és a basszusszerepet egyaránt, így például Verdi Nabuccójában a címszerepet és Zakariást, Az istenek alkonyából Gunthert és Hagent, A nürnbergi mesterdalnokokból pedig Hans Sachsot és Veit Pognert.
Berczelly Istvánnal kapcsolatos személyes élményeim kezdőpontja a hetvenes évek elején fiatal énekeseket bemutató rádiós koncertsorozathoz köthető. Már e produkcióban megmutatkozott a művész szerepformálásának mélységélessége, lett légyen szó az Otello Credójában az elvetemült amorális gonosztevő, vagy Luna grófként a kérlelhetetlen bosszúálló ábrázolásáról. Ugyanakkor teljes produkcióból legmaradandóbb élményként Saklovitij áriájára emlékszem: a könyörgő fohász („Jöjjön el az új Messiás!”) Berczelly István átszellemült előadásában mindmáig a fülemben cseng.
Bár a művészhez kapcsolódó élő előadásélményeim korántsem fedik le teljes szerepskáláját, így például hiányzik közülük Telramundja, amelyet a Muzsika folyóirat korabeli kritikája Berczelly István egyik legjobb alakításaként értékelt, személyes emlékeim között őrzöm a Magyar Állami Operaház legutóbbi Ring-ciklusában nyújtott alakítását, amelyben széles hangterjedelmének és intenzív színpadi aurájának köszönhetően a Tetralógia mind a négy zenedrámájában élvezhettem a Wotant és Hagent alakító művész Wagner-affinitását.
Az olasz operarepertoárra áttérve legmeghatározóbb élményeim között Scarpia- és Simon Boccanegra-interpretációit említhetném. Scarpiaként monumentális szörnyeteget alakított, akitől méltán rettegett egész Róma, és akinek első felvonásbeli színrelépésekor, a vészjósló hármas akkord feldördülésekor félelembe dermedt a Sant’Andrea della Valle templom légköre. A Simon Boccanegra címszerepében ugyanez a nagyszabású művészi alkat leginkább a Fiescóval való összecsapásban és a tanácstermi jelenetben érvényesült (elevenen él bennem, ahogy Berczelly István az „E tu ripeti il giuro” szavakkal rárivallt a megszégyenített Paolo Albianira). Persze távolról se higgyük, hogy e szerepben a lírai elemek, így az atyai szeretet, vagy a Békedal humánuma nem nyertek arányos leképezést.
Berczelly István pályájának kései szakaszán kisebb szerepekben is híven érzékeltette színpadi erőterét, így A varázsfuvola Öreg papjaként (Sprecher) méltóságos megjelenéséből és veretes dallamformálásából a mentori bölcsesség érződött ki. A Tannhäuser Hermann őrgrófjaként ugyancsak korábbi nagy szerepeinek méltó tömörítését adta, az Erzsébet iránti gyámatyai szeretet, valamint az ítéletmondó és megbocsátó méltóság kiábrázolásával.
Jelen köszöntésem talán legméltóbb zárszavaként további színpadi sikereket kívánok a születési jubileumát ünneplő Berczelly Istvánnak, és az elkövetkező évadban is örömmel várom azokat az élményeket, amelyekkel a veterán művész mindig is megajándékozott a Magyar Állami Operaház színpadán.